Cirka blogja

A szék várt, várta, hogy végre valaki beleüljön és ő bebizonyítsa, még mindig milyen kényelmes.Úgy gondolta, az idő meg sem kottyant neki, mit számít 30-40 év. 

A lábai nem rozogák, érzi bennük az erőt, a háttámlája pont úgy hajlik mint egykor.

Igaz, picit szúette a fája, nem ártana neki egy lakkozás, de akkor is...A párnája az, amit nem kímélt az idő, puha bársonya kikopott, a mintázata meg, hát azt senki nem tudja már milyen volt.

Azon a napon érezte, hogy történni fog valami. Kicsit megmozdult az egyik lába.Aztán arra járt egy macska, felugrott rá, de csak a karmait mélyesztette az ülőrészbe, és talán kényelmetlennek találva el is ballagott.A nyári meleg nap már nem sütött oda a sarokba, mikor megjelent egy termetes ember, kantáros nadrágban ahomlokát törölgetve.

Megörült a széknek, pláne az árnyéknak, és ledobta termetes hátsóját rá.Igazított rajta egy félfenéknyit, de ezt már az öreg szék nem bírta ki. 

Egy nagy reccsenéssel összerogyott.Az ember feltápászkodott, káromkodva, belerúgott a szék darabjaiba, és a farát tapogatva elsántikált.Ha a szék egyben maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Katinak elromlott az autója, és azzal szembesült, hogy bizony reggel busszal kell menni dolgozni.

Egész este a menetrendet böngészte, felhívta a barátnőit, akik mind ismertek egy-egy buszsofőrt, tudtak egy-egy menetrendet, és immáron reggel a buszindulás teljes tudatában várt a megállóban.

Vagyis csak ő hitte, hogy megálló, mert volt ott egy pad, amire rá volt karcolva, hogy BUS.

Akkor jött rá, hogy nem jó helyen áll, amikor 100 méterre tőle megállt egy busz, és elkezdtek felszállni rá, az emberek.

Ekkor kezdett el szaladni kis körömcipőcskéjében, és integetett a sofőrnek, aki csinos nőt látván, udvariasan kicsit még előre is gurult.

Kati felszállt a buszra, előkereste pénzét, és kapott egy jegyet, amivel ott állt, és csak fogta a kezében.

A sofőr udvariasan mondta neki, hogy ott a lyukasztó, ki kell lyukasztani.

Kati odatartotta, óvatosan beledugta, nem történt semmi.

A sofőr figyelmes volt, és rámutatott egy kis karra, hogy nyomja meg.

Kati megnyomta, majd kivette a kilyukasztott jegyet. A sofőr látván, hogy valami nem stimmel, kissé rángatózó szájjal mondta, hogy talán fordítva kellene beletenni.

Kati beletette fordítva, megnyomta a kis kart, már egészen tetszett neki ez a fajta kis tevékenység.

Majd kivette a kilyukasztott jegyet. A sofőr már rángó szájjal és szemmel szólt oda, hogy nem úgy, hanem a másik végét dugja be a lyukasztóba.

Kati azt is megtette, újfent nyomott egy kart.

Még most sem lett tökéletes, viszont a sofőr már csak mutatni tudta, hogy számokkal felfelé, fordítsa meg a jegyet.

 Kati megint csak lyukasztott, a kivett jegy már inkább tésztaszűrőre hasonlított, amikor a sofőr csettintett egyet.  Na végre! Asszonyom! Mikor utazott utoljára busszal? -kérdezte.

-Hát 30, nem inkább 40 éve – közölte szendén pislogva Kati.

Hát asszonyom akkor  foglaljon helyet, és ha le akar szállni, nyomja meg a gombot. Ezzel a sofőr előrefordult, és kissé rángatózva, de elindult a busz.

Kati nézelődött. Élvezte az utazást, még a kátyúkat, és a zötykölődést is.

És amikor közeledni érezte utazása célpontját, felállt, és megnyomta a gombot.

Azonnal kinyílt a tetőablak, és az időközben eleredt esőből az összes tetőn levő víz az utasok nyakába zúdult.

Fék, a sofőr megállt, az őzikeszemű Kati ártatlansága teljes tudatában állt, és nézte amint a sofőr visszacsukja a tetőablakot, és remegő lábakkal visszaül az ülésbe. Akkor látta, hogy a gomb alá oda van írva, hogy „ne nyomja meg”.

Elindultak, de Katinak valahogy le kellene szállnia, mert bizony lassan úti céljához ér, és ekkor már kikerülve a veszélyes gombot, megnyomta az igazit. Erre a gombra sajnos az volt írva, hogy „vészmegállító”.

Abban a pillanatban a busz megállt, az utasok egymás hegyén, hátán, a sofőr a szélvédőn. Kati tétován nézegetett körbe-körbe, majd észlelve, hogy valaki húzza maga után, a sofőr mellett találta magát.

-Maga most itt marad mellettem, és amikor le akar szállni szól, én megállok, maga kiszáll - hadarta kissé nyálfolyósan a sofőr.

Kati állt, és bájosan mosolygott rá.

Pár megállót mentek, majd őzikeszemű közölte, hogy igen, ő le szeretne szállni, mert megérkezett.

A sofőr azonnal, kiugrott az ülésből, kinyitotta az ajtót, és szinte leemelte Katit a buszról.

Aztán visszaugrott, nagy gázt adott, füstölgő kerekekkel, és ordító utasokkal elhajtott.

Kati állt, és integetett a kedves buszsofőrnek, bár látta arcának rángását és vicsorgó fogait.

A munkahelyére érkezve aztán elmesélte kollégáinak, hogy milyen élmény volt ennyi idő után busszal utazni, és máskor is fog munkába jönni így.

A másnapi újságok egy buszsofőrről írtak, aki nem volt hajlandó megállni egy megállóban sem, csak ment körbe a városban, míg az üzemanyag tartott. Az okát még nem derítették ki.

Béla kamionsofőr, és teljesen véletlenül járt arra, amerre. A pulyka pedig nem tudta elmondani, hogy került pont a Béla útjába, de kettőjük találkozása elkerülhetetlen volt. A pulyka az út közepén igazgatta legszebb farktollát, amikor jött Béla a kamionnal. Állatbarát lévén, fékezett egy nagyot, megállt, és egy darabig csak nézték egymást. Szerelem volt első látásra, ugyanis amikor Béla kiszállt, hogy megmentse az eltévelyedett szárnyast, az nemhogy nem futott el, hanem egyenesen Béla karjaiba omlott, hangosan követelve, hogy vigye őt magával. Mit volt mit tenni, Béla bepakolta a szárnyast a fülkébe, az anyósülésre. Jóvilág! Királyság! Gondolta a pulyka, és mint elsőbálos szendéhez illik, pár kilométeren keresztül szerényen ücsörgött. Jó kapcsolat lesz ez, örvendezett Béla, hisz úgy látszik elit pulykaneveldéből való a tollas. Már éppen azon gondolkozott, hogy nevet ad neki, amikor a pulyka felállt, elgémberedett szárnyait meglebegtette, és közölt valamit nagy hangon megmentőjével. Béla ijedtében a padkára kormányozta a kamiont, de szerencsére lélekjelenléte és rutinja megmentette az ároktól. A pulyka is megijedt, mert azonnal visszaült a helyére. Pár perc nyugalom után, már csak óvatosan mozogva, de felállt, és átlépkedett Béla mellé, de szorosan. Ott a füléhez hajolt, és teljes hangerővel belerikoltotta örömét. Béla újfent lepadkázott, de a pulyka most már mint rutinos utashoz illik, nem ijedt meg. Hangosan és hosszasan rikoltozott, csapkodott a szárnyaival. Ha Béla értette volna, hogy mit akar, talán a szerelem örökké is tarthatott volna, de sajnos nem értette, így hát az ülésen, és körülötte egy hatalmas placcsantott pulykapaca látott napvilágot. Ennek nem illata, hanem szaga volt, mégpedig borzalmas. A pulykatáp a bemeneti oldalon is büdös, a kimenetin pedig hatványozódik. Ebbe aztán a pulyka szépen vissza is ült, gondolván eltakarja a csúfságot. Béla érzékeny szaglószerve rosszul reagált a zárt fülkében terjengő szagfelhőre, ezért hamar letekerte az ablakot, és fejét kidugva utaztak tovább. A pulyka érezvén a friss levegőt, arra gondolt ő is szippant egyet belőle, ezért átbillegett Béla ölébe és kidugta fejét az ablakon. Így érkeztek meg a benzinkúthoz, ahol kisebb tömeg verődött össze pillanatok alatt. Aki nem akart tankolni az is megállt, hogy megnézze, mi történik itt. Béla kiszállt a kamionból, amit pulyka rossz néven vett, és éktelen rikácsolásba kezdett. A benzinkúton mindenki egyhangúlag, és torkaszakadtából röhögött. A sokadalomban azonban akadt egy ember, aki szemet vetett a hangos jószágra, látván annak tetszetős mellehúsát. Így hát Béla és a pulyka rövid életű kapcsolata egy zsák krumpli fejében véget ért. Béla kitakarította a madárgyalázta fülkéjét, és a helyére ültette a csendes, egész úton némán figyelő krumplikat, melyekkel szerencsésen a spájzhoz is érkezett.