Cirka blogja

Ülök a felhő szélén, lógatom a lábamat, és nem emlékszem, hogy kerültem ide. Egyáltalán semmire sem emlékszem, csak azt tudom, jó itt ücsörögni. Aztán hátradőlök, a felhő rám borítja könnyű pelyheit, belep, teljesen betakar. Már egy vagyok vele, én vagyok a felhő, melyet egy könnyű szellő bárányokat utánzó, sok másik felhő közé terel, melyek vidáman kergetőznek a nyári égbolton. Akkor érzem, elnehezedik minden és már esőként hullok a földre, öntözve szomjas repedezett kérgét.A föld alatt kis patakként megcsodálhatom a hatalmas barlangokat, szűk szikla járatokat, az évezredes cseppköveket. Aztán újra a felszínen találom magam, napsütésben, halakkal , békákkal, vízi élőlényekkel körbe ölelve. Már nem patak, de folyóként robogok tovább, meredek oldalakon szivárványt festő vízesésként. Lassan nyújtózó széles tó, hol végre megpihenhetek, lustán hullámzó víz, hínárt, békanyálat dajkáló. A nap nagyon süt, apró vízcseppekként párolgok a tó fölé, hol újra egy felhőn találom magam, lógatom a lábam, és mosolygok a világra.

 1.

A kendőjét hajtogatta már ki tudja hányadszor. Úgy tűnt, hogy nem elégedett az eredménnyel, de gépiesen, oda sem figyelve csinálta. Utazni készült. 

A bőröndje napok óta készen állt, de újra, meg újra kinyitotta, matatott benne. Izgult, félt és várakozott. A taxi, amely kiviszi a repülőtérre két óra múlva érkezik, addig kiment a konyhába kávéért. Lassan kortyolgatta, és az ablakon át nézte az utcát, a szomszédos épületeket. Szeretett ennek a háznak a legfelső emeletén lakni, szinte az egész várost belátta. A folyót, a parkokat, és a távoli hegyeket, ahol a nap alkonyatkor narancsszínben játszva tűnt el. 68 éves, ez az otthona már nagyon sok éve, de most elmegy, és megkeresi a régit, a gyökereit.

 2. 

Kiszállt a taxiból, és elküldte. Majd hív másikat, ha végzett. Ha végzett, ha lehet egyáltalán végezni. A kis dombot, aminek aljában állt, most nem látta hegynek, mint gyerekkorában. Lassan ballagott felfelé, szíve hangosan zakatolt, levegőt is alig kapott. Nem a test, a lélek zihált. 

Aztán megpillantotta a házat, körülötte a kerítés már kidőlt, a ház teteje egyik oldalon megrogyott, a régen fehér falak szürkék, vakolat nélküliek lettek. Közelebb érve látta, hogy a mindig tisztára söpört udvart felverte a gyom, közte elbokrosodott rózsa mutogatta bólogató, illatozó virágait, talán így üdvözölve a vendéget. Az ajtó résnyire nyitva volt, lábával betolta, és a konyhában találta magát. Ahol mindig zajlott az élet, ahol mindig készült valami finom az asztalra. A bútorok a helyükön álltak, bár kissé rogyadozva, és porosan. 

Bögrék, tányérok a konyhaszekrényben. Megismerte a pöttyöset, amiből kislány korában a tejet, és a teát itta, a nyál azonnal összefutott szájában. A régi tűzhely a sarokban, rajta a nagy fazék, amiben mindig víz melegedett, mosáshoz, mosogatáshoz, fürdéshez, de már a rozsdafoltok térképet rajzoltak az oldalára. Ott volt a kisszék a tűzhely mellett, ahol a nagyanyja esténként vacsora főzése közben megpihent. Kis tálkájával ott fogyasztotta el ételét, és mindig ő evett utoljára, miután mindenkit kiszolgált. 

 A tűzhely alatt rongycsomó, ami talán még az egykori kutyáé és macskáé volt, hogy hideg télben ott melegedjenek összebújva. Mert az állatnak is jár a jóból, ha már megvan, mondogatta nagyapja. De sokat játszott velük gyerekkorában, még nem volt félelem az allergiától, nem bánták a bolháikat sem. Ahogy a tűzhelyt nézte, orrában megjelent a sült alma, és a bukta illata. Táskájából elővett egy szem cukorkát, hogy csillapítsa vágyódását. 

 A szoba ajtaja tárva volt. Egy ágy volt benne, gondosan bevetve, letakarva, de a szakadozott ágyterítő tudatta, hogy felette is eljárt az idő. A sarokban a kétajtós szekrény lógó ajtajaival, mintha mágnesként vonzotta volna magához. Ahogy kinyitotta, az egyik le is esett, nagy port kavart a padlón, ijedtében hátraugrott, és tüsszögött, köhögött egy darabig. Egy árva kabát, két ruha, és egy horgolt nagykendő lógott benne, ami valami csoda folytán még őrizte a régi szépségét. Az aljában pedig két faládika, amiket kiemelt, nem törődve azzal sem, hogy ruhája tiszta por lesz, és kivitte a konyhába. 

 Úgy, mint régen nagyanyja, tán még sóhajtott is hozzá egy kicsit, leült a kisszékre, és kinyitotta egyiket. Régi újságok voltak benne, megsárgulva, zörgősre száradva. Egyesével kiszedegette őket, de mást nem talált. A másik ládikáért nyúlt, türelmetlenül rántva fel fedelét. Újságpapír csomag volt a tetején, kibontotta, egy kis gyereksapka, és egy cipőcske volt benne. Nem tudta kié lehetett, félre tette a másik láda tetejére. Alatta ismét újság, aztán még egy, majd egy keményfedelű könyv. Mikor kinyitotta, tudta, hogy ezt kereste. A családi fotóalbum, az emlékei, amiben már megfakultak az arcok. Mindenkit megismert, nagyszülőket, szülőket, saját magát abban a sapkában és cipőcskében amit talált, a kutyát, a macskát.

 Csak lapozgatta, és potyogtak a könnyei. Az albumban az ő fényképe mellett volt egy levágott hajtincs, egy lepréselt virág, és egy kis valamikor talán rózsaszín szalag. A nagyanyja emlékei voltak ezek őróla, akit a szülei elvittek a tengerentúlra, akit többé soha nem látott. 

Táskájából elővett egy zacskót, az albumot belerakta, felállt, még egyszer körülnézett, és kiment. Hívta a taxit, ami tizenöt perc múlva meg is érkezett ugyanazzal a sofőrrel, aki ide elhozta. Már beült, amikor eszébe jutott valami. Várjon, szólt oda a taxisnak, és visszaszaladt. A szekrényből kivette nagyanyja nagykendőjét, a konyhaszekrényből a pöttyös bögrét gondosan belecsomagolta, és most már vidáman, mosolyogva ült vissza az autóba.  

3. Téli este Amerikában: 

Az ablakból nézte a hóesést, vállán egy kissé szakadozott, öreg kendővel, kezében a pöttyös bögrében illatozó mézes teájával