Cirka blogja

Egyéb
Cirka•  2023. március 3. 13:41

Kisszék

Minden házban volt belőle legalább egy. A felnőttek nyögve, vagy nagyot sóhajtva ültek le rá. Őt használták, ha a sparhertbe fát raktak, ha nem érték el a spájzban a felső polcot, vagy ha tyúkot pucoltak az udvaron.

Hasznosnak érezte magát,

többször is átfestették a gyerekek érkezésének megfelelően. Eredetileg szürke volt, majd rózsaszín lett kétszer is. Apró kezek hurcolták, borították fel, vagy csak lovagoltak rajta, mikor fejen állt. Jól érezte magát velük.

Mivel három gyerek is volt a háznál és az egyik fiú, ekkor kékre festették, és sajnos nem kerülhette el azt, amiről addig csak a nagyszékektől hallott.

A fiú kalapácskorba ért, szegeket kapott a kezébe, és elkezdte beleveregetni őket.

Sokat, sokáig. 

Aztán nagyapja kihúzigálta őket, és kezdődött előlről. Majd ennek is vége lett, már nem használta senki semmire.

Sajnos ez nem tett jót az állóképességének, rozogának, öregnek, haszontalannak érezte magát.

Egy nap a régi kisfiú, aki annyi  

szöghelyet hagyott rajta felemelte, kivitte a műhelybe,

lecsiszolta, megragasztgatta, 

begyógyította fagittel a sebeket.

Gyönyörű rózsaszín lett ismét, még egy unikornis matrica is került a tetejére.

Ujjongott, amikor a pici kezeket érezte, és hallotta az örvendező nevetést.

Cirka•  2021. május 29. 18:14

Körforgás

Ülök a felhő szélén, lógatom a lábamat, és nem emlékszem, hogy kerültem ide.

Egyáltalán semmire sem emlékszem, csak azt tudom, jó itt ücsörögni.

Aztán hátradőlök, a felhő rám borítja könnyű pelyheit, belep, teljesen betakar.

Már egy vagyok vele, én vagyok a felhő, melyet egy könnyű szellő bárányokat utánzó, sok másik felhő közé terel, és vidáman kergetőznek a nyári égbolton.

Akkor érzem, elnehezedik minden, már esőként hullok a földre, öntözve szomjas repedezett kérgét.

A föld alatt kis patakként megcsodálhatom a hatalmas barlangokat, szűk szikla járatokat, az évezredes cseppköveket.

Aztán újra a felszínen találom magam, napsütésben, halakkal, békákkal, vízi élőlényekkel körbe ölelve.

Már nem patak, de folyóként robogok tovább, meredek oldalakon szivárványt festő vízesésként.

Lassan nyújtózó széles tó, hol végre megpihenhetek, a lustán hullámzó víz, hínárt, békanyálat dajkáló.

A nap nagyon süt, apró vízcseppekként párolgok a tó fölé, hol újra egy felhőn találom magam, lógatom a lábam, és mosolygok a világra.