Cirka blogja

Minden házban volt belőle legalább egy. A felnőttek nyögve, vagy nagyot sóhajtva ültek le rá. Őt használták, ha a sparhertbe fát raktak, ha nem érték el a spájzban a felső polcot, vagy ha tyúkot pucoltak az udvaron.

Hasznosnak érezte magát,

többször is átfestették a gyerekek érkezésének megfelelően. Eredetileg szürke volt, majd rózsaszín lett kétszer is. Apró kezek hurcolták, borították fel, vagy csak lovagoltak rajta, mikor fejen állt. Jól érezte magát velük.

Mivel három gyerek is volt a háznál és az egyik fiú, ekkor kékre festették, és sajnos nem kerülhette el azt, amiről addig csak a nagyszékektől hallott.

A fiú kalapácskorba ért, szegeket kapott a kezébe, és elkezdte beleveregetni őket.

Sokat, sokáig. 

Aztán nagyapja kihúzigálta őket, és kezdődött előlről. Majd ennek is vége lett, már nem használta senki semmire.

Sajnos ez nem tett jót az állóképességének, rozogának, öregnek, haszontalannak érezte magát.

Egy nap a régi kisfiú, aki annyi  

szöghelyet hagyott rajta felemelte, kivitte a műhelybe,

lecsiszolta, megragasztgatta, 

begyógyította fagittel a sebeket.

Gyönyörű rózsaszín lett ismét, még egy unikornis matrica is került a tetejére.

Ujjongott, amikor a pici kezeket érezte, és hallotta az örvendező nevetést.

Béla sofőr, és így nagy szüksége van a szemére, egyébként is, de sofőrként fokozottan.  Ezért rosszul érintette, hogy elkezdett fájni az egyik.

Pislogott, dörzsölgette, de hiába, egyre inkább pirosodott, és egyre inkább fájt.

Ebből szemészet lesz, gondolta, és jól gondolta, mert egy megyei jellegű ellátó intézményben kötött ki.

Kis ráhangolódós sorbanállás után, a doki és Béla mélyen egymás szemébe néztek.

Ebből Béla semmit sem tudott megállapítani, a doki annál inkább. Ez bizony árpa, közölte Bélával, akinek ez nem sokat mondott, mert nem kombájnt vezetett, hanem kamiont.

Felvágjuk, kitisztítjuk, és mehet is haza, nyugtatta meg az orvos, és már a kezében volt az injekciós fecskendő.

Ez most kiböki a szemem, aggódott Béla, és már azon volt, hogy felugrik, mikor a doki szerencsére mellé szúrt. A szeme mellé.

Hát utána Béla már nem félt, mert a többi szúrást nem is érezte, így pislogás nélkül, egészen közelről figyelte a doki tevékenységét, aki ezek után a kezébe vett egy kanalat.

Egészen olyan volt, mint amivel otthon a bablevest eszi, csak nem volt zsíros.

Ezzel a kanállal aztán belenyúlt Béla szemgödrébe, és hopp, kifordította a szemét.

Béla látott is, meg nem is. Egyik szemével, ami még a tervrajz szerinti helyén volt, rendesen látta a dokit, a nővért, a szobát, a másik meglepődött szemével, pedig csak a leveses kanál alját látta.

Ezt elcsukló hangon közölte is az orvossal, aki ennek nagyon örült, igazolván azt, hogy jól fordította ki Béla szemét.

Miközben Béla teljesen elmerült a kanál gyönyöreiben, a doki felvágta, kitisztította Béla nagyra nőtt árpáját, amiből ő a sokk hatására semmit észre sem vett, bár szem hiányában nem is láthatta volna.

A művelet befejeztével a jó doktor visszakanalazta Béla szemét régi megszokott helyére, majd kapott egy szép nagy kötést a fejére.

Két nap után a kötést levéve az volt az első dolga, hogy megnézze, nem-e esik ki a szeme.

Szerencsére megállta a helyét, mert stramm szeme van a Bélának.

Ülök a felhő szélén, lógatom a lábamat, és nem emlékszem, hogy kerültem ide. Egyáltalán semmire sem emlékszem, csak azt tudom, jó itt ücsörögni. Aztán hátradőlök, a felhő rám borítja könnyű pelyheit, belep, teljesen betakar. Már egy vagyok vele, én vagyok a felhő, melyet egy könnyű szellő bárányokat utánzó, sok másik felhő közé terel, melyek vidáman kergetőznek a nyári égbolton. Akkor érzem, elnehezedik minden és már esőként hullok a földre, öntözve szomjas repedezett kérgét.A föld alatt kis patakként megcsodálhatom a hatalmas barlangokat, szűk szikla járatokat, az évezredes cseppköveket. Aztán újra a felszínen találom magam, napsütésben, halakkal , békákkal, vízi élőlényekkel körbe ölelve. Már nem patak, de folyóként robogok tovább, meredek oldalakon szivárványt festő vízesésként. Lassan nyújtózó széles tó, hol végre megpihenhetek, lustán hullámzó víz, hínárt, békanyálat dajkáló. A nap nagyon süt, apró vízcseppekként párolgok a tó fölé, hol újra egy felhőn találom magam, lógatom a lábam, és mosolygok a világra.

Sántikál, húzza a lábát

A szék várt, várta, hogy végre valaki beleüljön és ő bebizonyítsa, még mindig milyen kényelmes.Úgy gondolta, az idő meg sem kottyant neki, mit számít 30-40 év. 

A lábai nem rozogák, érzi bennük az erőt, a háttámlája pont úgy hajlik mint egykor.

Igaz, picit szúette a fája, nem ártana neki egy lakkozás, de akkor is...A párnája az, amit nem kímélt az idő, puha bársonya kikopott, a mintázata meg, hát azt senki nem tudja már milyen volt.

Azon a napon érezte, hogy történni fog valami. Kicsit megmozdult az egyik lába.Aztán arra járt egy macska, felugrott rá, de csak a karmait mélyesztette az ülőrészbe, és talán kényelmetlennek találva el is ballagott.A nyári meleg nap már nem sütött oda a sarokba, mikor megjelent egy termetes ember, kantáros nadrágban ahomlokát törölgetve.

Megörült a széknek, pláne az árnyéknak, és ledobta termetes hátsóját rá.Igazított rajta egy félfenéknyit, de ezt már az öreg szék nem bírta ki. 

Egy nagy reccsenéssel összerogyott.Az ember feltápászkodott, káromkodva, belerúgott a szék darabjaiba, és a farát tapogatva elsántikált.Ha a szék egyben maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.