Christina Nadale blogja

Cigány isteneket megszégyenítve

vagy pogány. Te Dionüszoz!  Mámor ura!

Te sápadt, groteszk tinédzser.  A fura,

csontos ujjaiddal matatsz az én ívbe

feszült gerincemen.  Bőr, s csontok ízes

találkozása.  Vörös ujjpercek, puha

hús.  Szádnak vér és füst íze van. Suta

kezednek én vagyok csak egyetlen dísze.

Bagatell gyermek férfinek érzi magát.

Hajnal. Pasztellnyalábokból szőtt az ég,

langyos esők elmossák a tegnap sarát.

Bimbók pattannak, rügyek bomlanak, s amég

kitavaszodik, felnőhetnék talán

Csak feküdj haránt és hallgass!
Hallod, hogy zúgnak a bombák?
Dúdolok, hogy nyugton alhass
míg a várost ostromolják.
 
Csak feküdj haránt és hallgass!
Vörös minden felhő, álom.
Alszik a felkent lánctalpas,
s hűlt lőpor zizeg a fákon.
 
Csak feküdj haránt és hallgass!
Füstös a kivérzett alkony,
messze repülnek a darvak
szárnysuhogásukat hallom.
 
Csak feküdj haránt és hallgass!
Kint néptelenek az utcák,
nem jár csak a halál-farkas;
eszi a háború kosztját.

Kemény napok voltak,
tiszták, hófehérek.
Reszketett a holnap
anyám keze alatt.

Úgy mosta a szennyest,
úgy varrta az álmot,
az édest, a csendest
párnám huzatjába.

Fényes napsugárban,
derengő hajnalon,
s örök-forró lázban
várom, egyre várom:

Elgurult gyémántok
- földre hullt csillagok -
csak eddzenek lángok,
hogy ragyoghassatok.

Gyöngy-katlan a szívem.
Csipkefodros habok ölelik,
s fölfeszül rá ívben
szeplőtlen, szűz-fehér vitorla.

Matróz-szemű legény
konokul átvágott a vásznon,
öreg gyöngyhalászok
fia; a kalózkapitányom.

Vattacukor színben pirkad az ég.
Magok gyökeret vernek a földben.
Korallok közti, színes halakért
fekete madarak mennek ölre.

Fehér habot köp tajtékos tenger,
mossa a kagyló-temető partot,
amit még nem taposott az ember.
Még nem emelt vasból állat-hantot.

Forró, trópusi szél alatt futnak:
békétlen élet, s az ódon halál.
Öreg harcukban mindig elbuknak,
utánuk boldogság, s néma magány.