ChocoViolette blogja

Úttalan utakon bolyongunk és élünk,

igazságot keresünk, de az Igazaktól félünk.

Az összegyűjtött fájdalmaktól nehezebbé válunk,

csalódások után csak a jóra vágyunk.

Kételkedve hiszünk, gyúlölünk, szeretünk,

fáradt menetelés ez, így éljük életünk.

Sokszor félünk kimondani azt, ha szeretünk.

Szeretet pillérre építjük életünk,

szívünk palotájában  éljük meg végzetünk.

Szerelem pajzsával óvjuk meg frigyünket,

példáját mutatva őszinte hitünknek.

Vétkezünk is néha, s  hibákat halmozunk,

egyszer közeledünk, máskor távolodunk.

A múltban élve sokszor elveszítjük a jelent,

a jövőben bízunk, mégis elhagyjuk hitünket.

Rengeteg lelki táplálékot kaptam már Szüleim és Nagyszüleim történeteiből. Szívesen hallgatom a mai napig és bizony kellett ehhez az, hogy megérjen az ember lánya erre, hogy érdekelje, kíváncsi legyen ősei múltjára. Szerencsére én is fogékony vagyok az ilyesmire , érdeklődő, szeretettel hallgattam és hallgatom Őket mindig . Számomra megunhatatlan életük filmje. Néha sírunk, sokszor nevetünk a szépszomorú történeteken. Más világ, más kor, más körülmények, más tettek, mint amilyen a mai kor emberének életére jellemző. Nem érdekel az sem, hogy hallottam már esetleg és ez olyan mint amikor a kisgyerek egy olyan mesét akar újra hallani, amit már százszor is elmeséltek neki a szülei, de ő újra és újra kíváncsi rá. Nagyon szerencsés vagyok, hogy drága jó Szüleim még élnek, hallgathatom emberségről , összetartásról ,tiszteletről szóló történeteiket, a családunk történelmét. Mert ami már manapság -emberi értékek- kiveszőben vannak, azok akkor még a sok nyomorúság, háború és nélkülözés közepette az emberek szívében folyamatosan virágoztak. Nem tudom ennyi gyűlölet volt e akkor a hétköznapi emberek kapcsolataiban, társadalmi közösségekben, mint ami most egyre jobban elburjánzóban van a mi világunkban. Nemrég Édesanyám 86. születésnapja alkalmából egy visszaemlékezést írtam ezekből az elmesélt emlékekből és ezek a kis történetek is mind - mind azt bizonyítják ,hogy bizony jobban szerették ,tisztelték egymást az emberek. Ebben a kis irományban megemlítettem, mennyire jó lenne egy időutazás, kicsit visszapillantani a múltjukba. Édesanyám is bánja, hogy az ő Szülei életéből is csak foszlányok maradtak ., pedig szintén gazdag életútjuk volt. Gyermekként emlékszem, hogy a Nagymamán is nagyon sokan mesélt volna nekünk, de akkor még nem értünk meg valóban lelkileg ezekre a dolgokra, el kell érni ehhez egy bizonyos kort. Pedig szóról szóra el tudta mondani még azt a beszédet is, amit Ő mondott fiatal lánykorában, amikor a falujukba érkezett egy illusztris személy, egy újság főszerkesztője . Őt kérték fel arra, hogy megírja és elmondja a beszédet, mert egy talpraesett leány volt, ezáltal a fogadóbizottságba is delegálták, Ő fogadta a vendéget . Szívhez szóló beszéde miatt hálából a főszerkesztő egy évig küldte az újság minden egyes számát a családnak. Milyen jó lett volna ezt is lejegyzetelni..,amíg Nagymama élt. Még egy pici történet, amit Édesanya mesélt..egészen gyerek volt még, amikor a falu egy ünnepi előadásán hallotta Tompa Mihály : A gólyához c. versét. Annyira megtetszett neki és meghatotta, hogy addig járt az előadó nyakára, amíg meg nem tanította neki a verset. Nekem az a legcsodálatosabb ebben, hogy gyerekként hatotta meg ez a szívhezszóló és fájdalmas vers, a mai kor gyermeke ettől nagyon távol áll már sajnos......A mai napig tudja szóról szóra és időnként megkérem szavalja el nekem..és a "mint oldott kéve széthull nemzetünk" -nél mindig elsírja magát és én is meghatódom vele együtt,  . Talán ezek az igazi lelki táplálékok, amelyek építenek és távol tartják tőlünk a pusztítást, hogy embernek tudjunk maradni. Mindenkit valóban én is arra buzdítok, hogy ha lehetőségük van rá és Szüleik még élnek, biztassák Őket , hogy meséljenek a múltjukról, ,hiszen Ők a mi hétköznapi Hőseink... ne vesszenek feledésbe Családunk történetei. Ők is biztosan örülnek majd ennek,hogy számítanak és fontosak nekünk is a gyökereink, Családunk múltja..

"Hol hit, ott szeretet,

hol szeretet ,ott béke,

hol béke, ott áldás, 

hol áldás, ott Isten,

hol Isten, ott szükség nincsen.."

Ez a csodálatos Házi áldás Nagyszüleim otthonát is díszítette egykoron, fali-hímzés formájában. 🙂 Sajnos nem tudom, hova lett az évek során és azt sem, hogyan került hozzájuk. Vajon ezek a falvédők tulajdonképpen mikor is terjedhettek el ? Ma szívesen megkérdezném  Tőlük , jó lenne kérdéseimre megkapni a választ, de sajnos ma már ezt nem tehetem meg, elteltek az évek, Ők pedig remélem a Mennyek országából vigyáznak ránk.  Annyira kíváncsi lennék az eredetére, esetleg Ők is örökölték-e a szüleiktől , vagy vásárokban, búcsúkban kapható volt és hozzájuthatott mindenki, aki csak szeretett volna saját Házi áldást a saját otthonába ? Esetleg Ők hímezték személyesen, amikor a  lányok-asszonyok összegyűltek a falu közösségi házában egy kis beszélgetésre és hogy hódoljanak a jól bevállt, akkor divatos hobbyjuknak, a hímzésnek, kötésnek, horgolásnak  ? Szerintem sokunknak ismerős ez a kedves vers..Akkor falun ez szinte minden otthonban ott volt. Talán azért, hogy "szem előtt tartsuk" ennek a kis kedves versikének, házi áldásnak az üzenetét és emlékezzünk mindig erre, még a szomorúbb napokon és a nélkülözések közepette is. Szinte azonnal bevésődik. Gyerekként sokszor megcsodáltam, nem tudtam csak úgy elmenni mellette ,mindig elolvastam, hiába már különösen olvasni sem kellett, tudtam fejből . Emlékszem, hogy ott volt azon a bizonyos helyen a konyhában, a régi vastűzhellyel szemben, a kis dikó felett, ahol sokszor aludtam 🙂 Elalvás előtt még odafordultam a hímzés felé és még egyszer rápillantottam, mese helyett, ima után.. Utána félhangosan és boldogan elmotyogtam és a szívem is megtelt mindig szeretettel. Szép emlékeket idéz és jelenleg is  a szívemet egyfajta melegség árasztja el , míg e sorokat írom és talán most az egész világot a keblemre tudnám ölelni.❤  Most is elférne sok helyre az otthonokban, hogy mindig emlékeztessen minket ebben a viharverte, rohanó  világunkban az igazi értékekre, ami igazán fontos és számít. 

Volt egy ici -pici kisleány, még az 1966 -os évjáratból, a múlt évszázadból  ...és egy történet.  Negyvenkilenc  évvel ezelőtti történet , ami szinte már történelem  és évek szép és kedves históriáit öleli át, nagyvonalakban és érintőlegesen,  pontosan tizenkettőt. Ez az elbeszélés nem mese, bár nyomokban tartalmazza azok elemeit is. Ez az iromány egy ici-pici, később egy nagyobbacska leányról szól és az ő ici-pici és a nagyobbacska hegedűjéről .Persze még ezen kívül sok minden másról is, de a történet  gerincét a hegedű adja...

Figyelmeztetés ! Elég hosszúra sikeredett, ide-oda csapongva ! 🙂 

Történt ,hogy a kisleány szülei elhatározták még 1971 -ben, hogy a gyerek mindenképpen tanuljon zenét. Elvégre a fülét mindig kisbaba korában elfeküdte és ezért kicsit kajla is lett és elálló is, az pedig az egyik fontos  feltétele a jó hallásnak. A szájról szájra terjedő népi szólás-mondás alapján jó zenei hallása van annak a csemetének, ha a fülei nem úgy néznek ki, mint az általános fülek, attól kicsit eltérőbbek, fejéhez képest esetleg nagyobbak, kajlábbak, cakkosabbak.  Az én füleim ezeknek a kritériumoknak mind megfeleltek. Szerencsémre azért a Yoda nevű , Csillagok háborújából ismert legkedveltebb karakteréhez sem hasonlítok, vagy ki tudja ? A kajlaságát a Papámtól örököltem, így volt mit a párna alá is gyűrni belőle.  Azt, hogy mitől lett még cakkos is, azt nem tudom. Lehet, hogy valami fülleharapó manó kicakkozta,hogy ne legyen annyira unalmasan szabályos az íve , vagy levegőztetés közben az egerek leharaptak belőle, mert éhesek voltak ? De megjegyezném, hogy ha zoknifélpáreltüntető-manók léteznek ,akkor nincs mese, fülleharapók is vannak. Eme horrorisztikus  gondolaton túljutva ezt már örök homály fedi. De mégis talán a rejtély megoldva, fülekben tökéletesen apja lánya vagyok ! Azóta vizslatom a kedvenc zenészeim, muzsikusaim  füleinek formáját is és bizony beigazolódott ez az elmélet , ha pedig ez még messziről is látszik...hmmm...a tényállás, az tényállás, az én kedvenceimnek nagyon elálló fülei vannak,valószínűleg nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak, megörvendeztetve a nagyérdeműt, közöttük engem is :-) 

Az általános iskola előtti  zeneovis időszakra sajnos már nem nagyon emlékszem , most milyen jó lenne egy pár fénykép, esetleg hangfelvétel emlékeztetőül; de miről álmodik a lány ! Én leginkább pici madárfiókáknak képzelem el magunkat a társaimmal együtt, akik nemcsak a szárnyaikat, de hangjukat is próbálgatják, csivitelnek, édesen énekelnek, majd miután picit megtanultak repülni, egy kisebb pacsirta madárraj berepül az ének-zene tagozat első osztályába a szélesre nyitott ablakon keresztül, verőfényes napsütésben egy csodálatosan szép reggelen. 

Teltek az évek, eltelt egy, kettő és a furulyával, mint első hangszerrel már megismerkedtünk. Talán harmadikban ( ha jól emlékszem ) eljött az idő a komolyabb hangszerválasztáshoz. Nálunk ez nem volt kérdés. Édesapa hegedült, autodidakta módon tanulta, több hangszeren is játszott,  citerán és cimbalmon is. A falusi élet velejárója volt anno ezeknek a népi hangszereknek a  valamelyest való megszólaltatása, kinek kevesebb, kinek nagyobb sikerrel. Apának a hegedű jött be a legjobban és élete folyamán sok mindenkinek elhúzta ám a nótáját. Nem volt kérdés , így mit tanuljon a gyerek.  Sajnos Édesapa hozzám fűzött reményét, hogy talán hegedűművész leszek, nem váltottam be. Ezt ma már talán nagyon sajnálom . 

Megnézném azért a hegedűművészek kezét  merő kíváncsiságból, vagy megkérdeznék egy szakértőt, hogy vajon a kicsi óvodás kezem vitt el annyira messzire a sikertől , akadályozott meg tehetségem kibontakoztatásában  ? Mert akár lehetett volna a nagy indián nevem Kis Mancs . De az is lehet, hogy csupáncsak az volt a baj, hogy a hegedű nem lett annyira a kebelbarátom. Nem kerestem a társaságát, gyakorolnom kellett volna többet vele , a szorgalmam is hiányzott , sehogy sem sikerült ezt a barátságot szorosabbra fűznünk. Pedig  ketten együtt milyen sokra vihettük volna, de a sikert sajnos soha nem adják ingyen. A hegedűsök naponta több órát, néha 6 -8 órákat is gyakorolnak, én pedig hegedűórákra kb. 4-5 órát készültem összesen, talán háromszor  kellett mennem egy héten. Emlékszem ,akkor a testvérem inkább elmenekült otthonról 🙂 

A legtökéletesebb tanárok tanítottak, köztudottan hírhedtek voltak szigorúságukról, féltem is tőlük, mint a tűztől   A legjobb hegedűsök kerültek ki a kezeik alól.  Körmük hegyének nyomait sokszor vittem haza , mélyen bevésték a csuklómon kívül az agyamba is, hogyan kell a hegedű nyakát szabályosan "megcsípnem", illetve a helyes tartását a hangszernek megtanulnom . Ez mindig emlékeztetett arra a hegedűórák után, hogy többet kellene talán gyakorolnom, mert így az én lelkemet bizony a hegedű lelkével soha nem tudom majd összhangba hozni.    Nekem nem sikerült Paganini nyomdokaiba lépnem. Ettől függetlenül mindig szeretettel és tisztelettel gondolok  Tanáraimra ! Életem egy későbbi szakaszában találkoztam a Drága Pötyi nénivel ,sőt kiderült ,hogy errefelé lakik, ahol én és még ráadásul mielőtt ezt felfedeztem volna, még korábban az unokája is hozzám járt oviba. Már felnőttként találkoztam  vele párszor és nagyon jól elbeszélgettünk a régi szép időkről. Sajnos már Ő sincs közöttünk.

Magyarázva a bizonyítványomat főleg saját magam megnyugtatására,  a kezem kicsinysége ,mint engem akadályozó tényező  végülis még most nemrég jutott eszembe, elgondolkodva azon, hogy talán nem kellene csodálkozom hangszeres zenei pályám kudarcán ...  A családban egy időben nagy móka volt, hogy a gyerekek kezéhez oda kellett tennem az enyémet és összemérni. Kiderült persze, hogy mindannyiuké nagyobb már óvodásan is, mint az enyém felnőttkorban  Sajnos ezekkel a kezekkel nem lehettem volna zongorista sem, ha még szerettem volna, akkor sem. .

Egy kis kalandozás után visszatérve a hegedű kiválasztásához..

Kiválasztottuk - nem mondanám ,hogy nagyon nehezen-  a hangszert. Olyan picike voltam, hogy nem találtak nekem az iskolában megfelelő méretűt. A legritkább , a nyolcados kellett volna . Úgy nézett ki , kudarcba is fulladt majdnem a hegedű tanulásom. De azután kerítettek nekem nagyon nehezen egy használt hangszert kéz alól valakitől jó pénzért, amit a szüleimnek ki is kellett fizetnie. Ez volt az icike-picike hegedű, olyan parányi volt, mintha pici tündéreknek készítették volna. Jó volt tündérnek lenni és Tündérországban muzsikálni  egy darabig !:-)  Talán a háromnegyedes méretűig jutottam el  az általános iskolás zenei pályafutásom alatt...vagy a felesig ? (Persze ami természetesen nem pálinka , jelen esetben! )

Valahol az ötödik és a nyolcadik között kissé azonban megtorpantam. Egyszer sutba vágtam a hegedűmet tokkal és vonóval együtt, hogy én soha többé nem  szeretnék játszani ezen a hangszeren. Gyakran lehetett látni abban az időben iskolánk felé és az iskolából hazafelé menet, gályázó, csíkos ruhában dolgozó embereket. Bizony ! Sokszor elég ijesztő is volt, akkoriban nem voltak kevesen , ott szorgoskodtak az építkezéseken, gyakran vezényelték ki őket, akkor talán a börtönőrök készenléti lakásait építették, ha jól emlékszem, de sok minden mást is még.  Az iskola szomszédságában közvetlenül a börtön volt. Egyébként nem tudom, amikor építették ezeket az épületeket, kinek és hogyan jutott az eszébe az, hogy egy iskola közvetlenül a börtön mellé épülhessen. Kíváncsi gyerekek lévén, sokszor átlógtunk arra a lezárt folyosóra, ahonnan rá lehetett látni pontosan a börtön udvarára...Pedig lezárták előlünk, gyerekek elől, de valahogyan csak sikerült bejutnunk pár kalandvágyó gyerekkel együtt a tiltott területre egy kicsit leskelődni , tanulmányozni a börtönlakók életét.  Azt hiszem azóta teljesen megszüntették, lefalazták azt a részt.

Már nagyobbacska lányok voltunk és a rabok nem nagyon fogták magukat vissza a megjegyzéseikkel. Ezen a napon sírva mentem haza, mert záporozva hullottak rám tőlük a "Kislány ,játszd el a nótámat " és egyéb szaftosabb megjegyzések. Akkor tulajdonképpen talán a hegedűmre vetítettem ki az engem ért "csapások" miatt a haragomat és az ártatlan hangszeremre haragudtam .

Teltek az évek, rengeteg időt fordítva azokra a dolgokra, ami igazán érdekelt és szerettem  később is életem folyamán. A mai napig nem lehet ebből kinőni, örök marad a zene szeretete. Valójában észre sem vettük azt, hogy ennyire sok mindent tanulunk egyszerre és nem éreztük , hogy ez egy picit is teher lenne számunkra.  Szinte játékosan fogtuk fel a komoly és rengeteg gyakorlást igénylő munkát, ami a zene,- és énektanulással járt, hogy a legjobbak lehessünk. Pedig az akkor a minden szempontból a legeslegjobb és legerősebb iskolába jártunk és ebből adódóan nagyon magas követelményrendszert állítottak elénk. A  tantárgyak tanulása mellett, amelyeket  a város legszigorúbb és egyben legtiszteletreméltóbb tanárai tanítottak, a sok  hegedűóra, énekkari, zenekari próbák, népitánc és még megannyi dolog, fakultációk, madárvédő szakkör , egyebek mellett mi még igazi gyerekek voltunk, valódi gyerekkorral. Jutott idő barátságokra, egyéb elfoglaltságokra. Jutott idő sok hülyeségre is, amikor majdnem agyrázkódást kaptam, mert a barátnőmmel egymást egy pokróccal huzigáltuk le a magas lépcsősorukról, nagyokat huppanva. Mondanom sem kell tele lettünk kék-zöld foltokkal. Máskor pedig vidámparkosdit játszottunk, szálkás deszkán csúsztunk le ( persze nem a  pokolba -volt ilyen mondóka  ) , Édesanya egy napig szedegette a szálkákat csipesszel a fenekemből, mai napig emlegeti. 

 Sokat jöttünk-mentünk az énekkarral, utazgattunk, nevettünk, örömben , boldogságban éltünk, telis - tele maradandó  élményekkel gazdagodva. Szinte késő este jutott idő a tanulásra az egyéb elfoglaltságok miatt, sokat olvastam akkoriban, írtam a naplómat, anya mindig hajnal három körül törte rám az ajtót, hogy aludni kellene már. 

Egy Kincsesdoboz-világban  éltünk abban az időben és most utólag így felnőtt koromra tudom azt, hogy ezek képviselték az igazi értékeket a mai, számomra ingerszegény világgal szemben, ami a fejlődésnek köszönhető és ami kikerülhetetlen és elkerülhetetlen persze. Mindig van más újdonság is ami az adott generációnak tökéletesen megfelel.  Szerencsémre ennek az értékekben gazdag időszaknak nem lett vége  később sem ! Mai napig csodálkozom, hogyan jutott idő ennyi mindenre ! Szüleimnek a legjobb döntése volt ez az iskola, ezért örökre hálás leszek Nekik és szerintem minden egyes osztálytársam így érez ! 

Ezután az újabb kitérő után folytatva a történetet,...eljöttek azok a bizonyos 80 -as évek is, amikor el kellett döntenünk, hol tanuljunk tovább. Többnyire ez adott volt, maradtunk az ének-zene vonzásában nagyon sokan, továbbmentünk a már megkezdett utunkon.. A gimiben nagyon sok régi osztálytársammal maradtunk együtt. Eljött a felvételi pillanata. Mivel ének-zene tagozat volt ez is, így hangszeres és ének felvételi is volt. A mai napig emlékszem a felvételi bizottságra, egy nagyon szigorú arcú nő ( Engi Zsuzsa néni ) és mellette egy nagyon kedves , mosolygós szimpatikus öregúr ült, hosszú lábai alig fértek be a pad alá. A hangszerrel kezdtem, eljátszottam egy darabot. Mikor befejeztem, az öregúr rákérdezett, szeretek e hegedülni. Őszinte gyerek lévén rávágtam, hogy nem , útálok. Szinte önkéntelenül kicsúszott a számon, húúú, gondoltam magamban ,most mi lesz , ez mégis csak a felvételim ? Az öregúr nézett rám hümmögve, huncut mosollyal a szája sarkában és mondta nekem : Nem baj lányom, ha nem szeretsz hegedülni, akkor majd brácsázni fogsz ! Zavarodottan bazsalyogtam én is az orrom alatt, gondoltam magamban ez csak vicc, a hegedűmet is alig érem el, soha nem jutottam el az egészes méretű hegedűig, akkor hogyan fogok azzal  az óriási hangszerrel megbírkózni ? Még elénekeltem a népdalt is, amivel énekből készültem, volt egy kis kottaolvasás, szolmizálás, de már fél sikernek elkönyveltem ,hogy ha már ígéretet kaptam arra, hogy brácsázni fogok, remélem, csak fölvesznek.  Aztán majdcsak megküzdök az előttem álló akadályokkal, kihívásokkal. Így is történt és  Matherni Géza bácsi beváltotta ígéretét, megkaptam a saját brácsáját, én voltam az egyedüli mélyhegedűs a zenekarban. Az óriási tanárbácsi óriási hangszerét kaptam meg, egy ilyen ici-pici lány , pici kezekkel, rövid karokkal, rövid ujjakkal ! Magyarul nagyon ki lett babrálva velem, nyújtózkodhattam, mint reggelente felkelés után az ágyamban és mint egyedüli brácsás a hegedűk nagytesójának megszólaltatója, ha mellényúltam, vagy elakadtam, akkor azt nem tudtam sehogyan sem elsunnyogni. Korábban a másik suliban azért mindig többen játszottunk egy-egy zenekari szólamban, egy kis melléfogás nem volt annyira kirívó..Azért voltak az előző suliban is sztorik, egyszer a Palota szállóban játszottunk a zenekarral és rosszul raktam össze a kották sorrendjét. Nyitottunk egy lassú darabbal és nekem az első egy gyors volt, úgy csaptam bele a lecsóba, mint még soha !:-) Karmesterünknek felakadtak a szemei egy pillanatra ,alattam pedig megnyílt még a föld is 

Visszatérve a gimire...sokszor visszaemlékszem azokra a könyvtárszobában tartott próbákra és Gézabára is, még a mozdulatai is előttem vannak , ahogy vezényel.  Nagyon-nagyon szerettem és  ha idős férfi tündérek léteznek, akkor Ő az volt ! Egy nagyon kedves és igazi, szeretetreméltó pedagógus, kifogástalan természetű öregúr .   Volt egy saját műve is, amit a zenekarnak szerzett, sokszor gyakoroltuk, majd előadtuk egy iskolai rendezvényen. Szerette a zenekart, bár nem voltunk annyira nagyon profik, nagyon kevesen voltunk, szinte minden ének-zene tagozatos zongorázott, így nem sokan játszottak más hangszereken. De lelkesedtünk és az a fajta lelkesedés is szinte már megható volt, amennyire Géza bácsi ragaszkodott hozzánk. Szerintem mindannyian örömet akartunk neki szerezni éppen ezért is, még ha tudtuk is azt, hogy azért távol állunk egy igazi, profi zenekartól...Az iskolai  ünnepélyeken és egyéb alkalmakon szerepeltünk általában . A hangszer méretével nagyon megkínlódtam, hogy elkerüljem a hamis hangokat, talán még az ujjaim is megnyúltak picit, annyira próbálkoztam, iparkodtam, hogy rendben legyen minden. A próbák nekem inkább tornaórára emlékeztettek sokszor. Így  utaztam át a violin kulcsok világából  az altkulcsba, ami kicsit furcsa volt nekem kezdetben, megtanulni a kottaolvasást másképpen. De aztán belejöttem, elvégre elálló , kajla és cakkos füleim vannak. 

Minden évben sikerül kiskertemben dzsungel állapotokat teremtenem, hogy ez a sokféle paradicsom utána a pocakomba kerüljön. :-) Egymásba gabalyodva szép az élet, a távolságtartás ma annyira divatba jött, hogy legalább a paradicsomjaim szeressék egymást. :-) A közelség mindenkit megnyugtat... Így aztán többnyire egymásra vannak borulva egész nyáron, , mintha a kocsmából jöttek volna ki , egymást támogatják. Nevelgetem-nevelgetem a kicsi magoncokból a palántagyerekeket, ültetgetem ide-oda, felcímkézem melyiküket hogyan hívják, persze azután borul minden, amikor a bőség zavarában elveszítem a fonalat. :-) Azután ezekből lesznek a zsákbamacska palánta-gyerekek. :-) 

Gyerekkoromban de szerettem a zsákbamacskákat ! :-) A falusi búcsúkban ez volt a kedvencem és minden zsebpénzem erre költöttem el. :-) Persze voltak óriási csalódások, de a kíváncsiság, az kíváncsiság, hagytam, hadd hasson rám a meglepetés erejével..:-) Sok kereskedő erre huncut módon rá is játszott , mindenféle kacatot , lim-lomot, gagyi dolgokat beletettek a papírzsákokba. :-) 

Ismerőseim, rokonaim ismerik már a palánta elkeveredéseimet, évről évre úgy adom nekik a palántákat, hogy majd meglátjuk később, de meg lehet nyugodtan kérdezni tőlük, " mi leszel, ha nagy leszel"? Persze választ hiába is várunk, majd egyszer úgy is kiderül. :-) De a lényeg, hogy ők mindig meghálálják a törődésem, fura színű, alakú, különböző nagyságú termésekkel :-) Persze hála a méhecskéknek is, hogy megtömhetjük a bendőnket a különböző ízű finomságokkal . 🥰 

Már tavaly is sajnos elcsúszott a termés beérése és valami nyavalyatörés is volt, amiért nem úgy alakult a mennyiség, mint máskor és ahogy kellett volna, de sajnos idén sem számíthatunk jobbra, sőt örülhetünk, ha augusztusban leszüretelhetjük munkánk terméseit. :-) Persze a nyavalyatörés remélem nem üti fel a fejét még egyszer, elég megküzdeni a büdösebbnél büdösebb bogárkákkal is. :-)