ChocoViolette blogja

Van egy nagyon nagy kedvenc zenei felvételem, ha jól emlékszem 2011-ből, a Scorpions lissaboni acoustic koncertje, amelynek  számomra olyan különleges atmoszférája van, hogy a felvételt legalább ötvenszer láttam már és szerintem soha nem fogom megunni és nem csak a zene miatt . Sok koncertfelvételt megnéztem tőlük, de ez magasan felülmúlja mindegyiket. Mindannyiszor úgy jártam vele ,hogy minden percét élveztem. 

Szívesen ott lettem volna - mert szívem szerint mindig időutaznék - ezen a 20 évvel ezelőtti koncerten ❤❤❤ No, meg Woodstock-ról ne is beszéljünk, azon mennyire jó lett volna háromévesen egy nagyot bulizni. Persze ez csak vicc, mert  nem hiszem, hogy felfogtam volna ami ott történik, legfeljebb ráztam volna a biztonság kedvéért  bepelenkázott popsimat a zenére, nagyokat kacagva és visítozva. :-) Csak felnőtt fejjel mennék mindenféleképpen oda, vissza az időben :-) Ha régi felvételt látok a fesztiválról, még mindig szájtátva nézem, elfeledkezve önmagamról és talán levegőt sem veszek sokáig, annyira elvarázsol és bele tudok feledkezni a csodába.. 

Elkerülném azt, hogy "nyálasan" fogalmazzam meg mondókámat, de lehet, hogy nem tudok kitérni előle :-)  Nem csak a zseniális zenei színvonal és a tökéletesség adja az élményt, ,hanem az operatőri munka, a felvétel maga , az egész stáb  összmunkája, ahogy elcsípték azokat  a pillanatokat, ami a zenén kívül és túl még rengeteget plusz dolgot tesz hozzá ahhoz, hogy úgy érezzük, ezért aztán érdemes élni és jó időben jókor születtünk, hogy mindezt láthatjuk és hallhatjuk. Úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a rajongók között, a sorok között. Annyi mindennel vagyok így egyébként, nemcsak a zenei világban kalandozva.  Ahol  szép magyar nyelven hallhatom a mondanivalót csodálatos zenei világba ágyazva, aminek legalább is van mondanivalója, vagy ahol nem a szavak beszélnek, hanem a muzsika, a hangszerek..,szeretem a zenének majdnem minden műfaját, de azért az igényesebb zenéért lelkesedem igazán.  

Kicsi korom óta, amikor összegyűlt egy kis zsebpénzem, vagy kerestem és  a nyári munkából kapott fizetésemen, annak minden fillérjét elverve, mindig bakelit lemezeket vettem. Édesanya legnagyobb örömére, hogy aztán dübörögjön ezerrel a zene a Tesla lemezjátszómból, hogy belermegjen a ház is és amiben elég gyakran kellett tűt is cserélnem. 

Hála Istennek, rengeteg magyar Géniusz van, őstehetség, zenekar, akikért személy szerint rajongtam/ rajongom és imádom Őket ! Örülök, hogy vannak és örülök, hogy örömet szereznek ! Ráadásul MAGYARUL, amely a leges legcsodálatosabb nyelv az érzelmek kifejezéséhez, közvetítéséhez.  Bevallom, nem szívesen hallgatok angol nyelvű dalokat magyar előadóktól és a mai üdvöskék sem a kedvenceim. Örülök, hogy jó helyen vagyok itt a Földön és jókor..

Nem tudom, hogy a jelenlegi időszámítás utáni zenéket fogom e annyira szeretni, mint az ez előttieket :-)  Legalábbis az újak iránt leszek e olyan befogadó, mint ahogy a régiekkel voltam, a zenén keresztül lelki kapcsolatban állni velük, a zenéjükkel, mint igazi vérbeli rajongó. Ez egy lélekemelő, varázslatos állapot, amelyhez nincs szükség klf. varázsgombákra..

Egyszerűen lecsendesül minden bennünk, a gondok, bajok és a hétköznapok örlőmalmai felett átveszi a hatalmat a Zene és a zene ritmusára ver a szívünk, belefeledkezünk mindenbe, elveszítjük a külvilággal a kapcsolatot, hagyjuk, hogy a zene átjárja minden porcikánkat. Mint ahogyan a  "Csak a Zene szól" csodálatosan megfogalmazott érzés az általam imádott és nagyrabecsült  Karthago zenekar tökéletes tolmácsolásában.  

De visszatérve a Scorpionsra...   A felvételen keresztül átjön azoknak a hangulati pillanatoknak a sokasága, ami az emberi arcokra varázsolja azt a fajta zene szeretetét, amit egy igazán jó zene tud is. A Zenészek arcára az örömzenélést és a rajongók arcára ennek a tökéletes átadását, közvetítését . Igen, mi vagyunk a vetítővászon, mindig egy újabb és megismételhetetlen film születik ilyenkor és a szeretet áramlását "harapni" lehet ilyenkor a levegőben, érezni oda és vissza . Olyan ez, mint egy boldog szerelem.. .Érzelmi "jelbeszéd" Ember és Zene között, Ember és Ember között az öröm és a boldogság kifejezésére. Szeretem, amikor ezek az érzelmek ,amikor alacsonyan röpdösünk a föld felett, láthatóvá válnak. Imádom a csillogó szemeket egy-egy koncerten , egy pillanatra körülnézni, hogy egy-egy fantasztikus zenekar, vagy előadó milyen óriási örömöt tud szerezni rajongóinak ! 

Ezen a felvételen minden tökéletesen megvalósul,ami számít ! Ez a koncertfelvétel szerintem egy Csoda, mindenkinek ajánlom figyelmébe :-) 

Volt egy ici -pici kisleány, még az 1966 -os évjáratból, a múlt évszázadból  ...és egy történet.  Negyvenkilenc  évvel ezelőtti történet , ami szinte már történelem  és évek szép és kedves históriáit öleli át, nagyvonalakban és érintőlegesen,  pontosan tizenkettőt. Ez az elbeszélés nem mese, bár nyomokban tartalmazza azok elemeit is. Ez az iromány egy ici-pici, később egy nagyobbacska leányról szól és az ő ici-pici és a nagyobbacska hegedűjéről .Persze még ezen kívül sok minden másról is, de a történet  gerincét a hegedű adja...

Figyelmeztetés ! Elég hosszúra sikeredett, ide-oda csapongva ! 🙂 

Történt ,hogy a kisleány szülei elhatározták még 1971 -ben, hogy a gyerek mindenképpen tanuljon zenét. Elvégre a fülét mindig kisbaba korában elfeküdte és ezért kicsit kajla is lett és elálló is, az pedig az egyik fontos  feltétele a jó hallásnak. A szájról szájra terjedő népi szólás-mondás alapján jó zenei hallása van annak a csemetének, ha a fülei nem úgy néznek ki, mint az általános fülek, attól kicsit eltérőbbek, fejéhez képest esetleg nagyobbak, kajlábbak, cakkosabbak.  Az én füleim ezeknek a kritériumoknak mind megfeleltek. Szerencsémre azért a Yoda nevű , Csillagok háborújából ismert legkedveltebb karakteréhez sem hasonlítok, vagy ki tudja ? A kajlaságát a Papámtól örököltem, így volt mit a párna alá is gyűrni belőle.  Azt, hogy mitől lett még cakkos is, azt nem tudom. Lehet, hogy valami fülleharapó manó kicakkozta,hogy ne legyen annyira unalmasan szabályos az íve , vagy levegőztetés közben az egerek leharaptak belőle, mert éhesek voltak ? De megjegyezném, hogy ha zoknifélpáreltüntető-manók léteznek ,akkor nincs mese, fülleharapók is vannak. Eme horrorisztikus  gondolaton túljutva ezt már örök homály fedi. De mégis talán a rejtély megoldva, fülekben tökéletesen apja lánya vagyok ! Azóta vizslatom a kedvenc zenészeim, muzsikusaim  füleinek formáját is és bizony beigazolódott ez az elmélet , ha pedig ez még messziről is látszik...hmmm...a tényállás, az tényállás, az én kedvenceimnek nagyon elálló fülei vannak,valószínűleg nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak, megörvendeztetve a nagyérdeműt, közöttük engem is :-) 

Az általános iskola előtti  zeneovis időszakra sajnos már nem nagyon emlékszem , most milyen jó lenne egy pár fénykép, esetleg hangfelvétel emlékeztetőül; de miről álmodik a lány ! Én leginkább pici madárfiókáknak képzelem el magunkat a társaimmal együtt, akik nemcsak a szárnyaikat, de hangjukat is próbálgatják, csivitelnek, édesen énekelnek, majd miután picit megtanultak repülni, egy kisebb pacsirta madárraj berepül az ének-zene tagozat első osztályába a szélesre nyitott ablakon keresztül, verőfényes napsütésben egy csodálatosan szép reggelen. 

Teltek az évek, eltelt egy, kettő és a furulyával, mint első hangszerrel már megismerkedtünk. Talán harmadikban ( ha jól emlékszem ) eljött az idő a komolyabb hangszerválasztáshoz. Nálunk ez nem volt kérdés. Édesapa hegedült, autodidakta módon tanulta, több hangszeren is játszott,  citerán és cimbalmon is. A falusi élet velejárója volt anno ezeknek a népi hangszereknek a  valamelyest való megszólaltatása, kinek kevesebb, kinek nagyobb sikerrel. Apának a hegedű jött be a legjobban és élete folyamán sok mindenkinek elhúzta ám a nótáját. Nem volt kérdés , így mit tanuljon a gyerek.  Sajnos Édesapa hozzám fűzött reményét, hogy talán hegedűművész leszek, nem váltottam be. Ezt ma már talán nagyon sajnálom . 

Megnézném azért a hegedűművészek kezét  merő kíváncsiságból, vagy megkérdeznék egy szakértőt, hogy vajon a kicsi óvodás kezem vitt el annyira messzire a sikertől , akadályozott meg tehetségem kibontakoztatásában  ? Mert akár lehetett volna a nagy indián nevem Kis Mancs . De az is lehet, hogy csupáncsak az volt a baj, hogy a hegedű nem lett annyira a kebelbarátom. Nem kerestem a társaságát, gyakorolnom kellett volna többet vele , a szorgalmam is hiányzott , sehogy sem sikerült ezt a barátságot szorosabbra fűznünk. Pedig  ketten együtt milyen sokra vihettük volna, de a sikert sajnos soha nem adják ingyen. A hegedűsök naponta több órát, néha 6 -8 órákat is gyakorolnak, én pedig hegedűórákra kb. 4-5 órát készültem összesen, talán háromszor  kellett mennem egy héten. Emlékszem ,akkor a testvérem inkább elmenekült otthonról 🙂 

A legtökéletesebb tanárok tanítottak, köztudottan hírhedtek voltak szigorúságukról, féltem is tőlük, mint a tűztől   A legjobb hegedűsök kerültek ki a kezeik alól.  Körmük hegyének nyomait sokszor vittem haza , mélyen bevésték a csuklómon kívül az agyamba is, hogyan kell a hegedű nyakát szabályosan "megcsípnem", illetve a helyes tartását a hangszernek megtanulnom . Ez mindig emlékeztetett arra a hegedűórák után, hogy többet kellene talán gyakorolnom, mert így az én lelkemet bizony a hegedű lelkével soha nem tudom majd összhangba hozni.    Nekem nem sikerült Paganini nyomdokaiba lépnem. Ettől függetlenül mindig szeretettel és tisztelettel gondolok  Tanáraimra ! Életem egy későbbi szakaszában találkoztam a Drága Pötyi nénivel ,sőt kiderült ,hogy errefelé lakik, ahol én és még ráadásul mielőtt ezt felfedeztem volna, még korábban az unokája is hozzám járt oviba. Már felnőttként találkoztam  vele párszor és nagyon jól elbeszélgettünk a régi szép időkről. Sajnos már Ő sincs közöttünk.

Magyarázva a bizonyítványomat főleg saját magam megnyugtatására,  a kezem kicsinysége ,mint engem akadályozó tényező  végülis még most nemrég jutott eszembe, elgondolkodva azon, hogy talán nem kellene csodálkozom hangszeres zenei pályám kudarcán ...  A családban egy időben nagy móka volt, hogy a gyerekek kezéhez oda kellett tennem az enyémet és összemérni. Kiderült persze, hogy mindannyiuké nagyobb már óvodásan is, mint az enyém felnőttkorban  Sajnos ezekkel a kezekkel nem lehettem volna zongorista sem, ha még szerettem volna, akkor sem. .

Egy kis kalandozás után visszatérve a hegedű kiválasztásához..

Kiválasztottuk - nem mondanám ,hogy nagyon nehezen-  a hangszert. Olyan picike voltam, hogy nem találtak nekem az iskolában megfelelő méretűt. A legritkább , a nyolcados kellett volna . Úgy nézett ki , kudarcba is fulladt majdnem a hegedű tanulásom. De azután kerítettek nekem nagyon nehezen egy használt hangszert kéz alól valakitől jó pénzért, amit a szüleimnek ki is kellett fizetnie. Ez volt az icike-picike hegedű, olyan parányi volt, mintha pici tündéreknek készítették volna. Jó volt tündérnek lenni és Tündérországban muzsikálni  egy darabig !:-)  Talán a háromnegyedes méretűig jutottam el  az általános iskolás zenei pályafutásom alatt...vagy a felesig ? (Persze ami természetesen nem pálinka , jelen esetben! )

Valahol az ötödik és a nyolcadik között kissé azonban megtorpantam. Egyszer sutba vágtam a hegedűmet tokkal és vonóval együtt, hogy én soha többé nem  szeretnék játszani ezen a hangszeren. Gyakran lehetett látni abban az időben iskolánk felé és az iskolából hazafelé menet, gályázó, csíkos ruhában dolgozó embereket. Bizony ! Sokszor elég ijesztő is volt, akkoriban nem voltak kevesen , ott szorgoskodtak az építkezéseken, gyakran vezényelték ki őket, akkor talán a börtönőrök készenléti lakásait építették, ha jól emlékszem, de sok minden mást is még.  Az iskola szomszédságában közvetlenül a börtön volt. Egyébként nem tudom, amikor építették ezeket az épületeket, kinek és hogyan jutott az eszébe az, hogy egy iskola közvetlenül a börtön mellé épülhessen. Kíváncsi gyerekek lévén, sokszor átlógtunk arra a lezárt folyosóra, ahonnan rá lehetett látni pontosan a börtön udvarára...Pedig lezárták előlünk, gyerekek elől, de valahogyan csak sikerült bejutnunk pár kalandvágyó gyerekkel együtt a tiltott területre egy kicsit leskelődni , tanulmányozni a börtönlakók életét.  Azt hiszem azóta teljesen megszüntették, lefalazták azt a részt.

Már nagyobbacska lányok voltunk és a rabok nem nagyon fogták magukat vissza a megjegyzéseikkel. Ezen a napon sírva mentem haza, mert záporozva hullottak rám tőlük a "Kislány ,játszd el a nótámat " és egyéb szaftosabb megjegyzések. Akkor tulajdonképpen talán a hegedűmre vetítettem ki az engem ért "csapások" miatt a haragomat és az ártatlan hangszeremre haragudtam .

Teltek az évek, rengeteg időt fordítva azokra a dolgokra, ami igazán érdekelt és szerettem  később is életem folyamán. A mai napig nem lehet ebből kinőni, örök marad a zene szeretete. Valójában észre sem vettük azt, hogy ennyire sok mindent tanulunk egyszerre és nem éreztük , hogy ez egy picit is teher lenne számunkra.  Szinte játékosan fogtuk fel a komoly és rengeteg gyakorlást igénylő munkát, ami a zene,- és énektanulással járt, hogy a legjobbak lehessünk. Pedig az akkor a minden szempontból a legeslegjobb és legerősebb iskolába jártunk és ebből adódóan nagyon magas követelményrendszert állítottak elénk. A  tantárgyak tanulása mellett, amelyeket  a város legszigorúbb és egyben legtiszteletreméltóbb tanárai tanítottak, a sok  hegedűóra, énekkari, zenekari próbák, népitánc és még megannyi dolog, fakultációk, madárvédő szakkör , egyebek mellett mi még igazi gyerekek voltunk, valódi gyerekkorral. Jutott idő barátságokra, egyéb elfoglaltságokra. Jutott idő sok hülyeségre is, amikor majdnem agyrázkódást kaptam, mert a barátnőmmel egymást egy pokróccal huzigáltuk le a magas lépcsősorukról, nagyokat huppanva. Mondanom sem kell tele lettünk kék-zöld foltokkal. Máskor pedig vidámparkosdit játszottunk, szálkás deszkán csúsztunk le ( persze nem a  pokolba -volt ilyen mondóka  ) , Édesanya egy napig szedegette a szálkákat csipesszel a fenekemből, mai napig emlegeti. 

 Sokat jöttünk-mentünk az énekkarral, utazgattunk, nevettünk, örömben , boldogságban éltünk, telis - tele maradandó  élményekkel gazdagodva. Szinte késő este jutott idő a tanulásra az egyéb elfoglaltságok miatt, sokat olvastam akkoriban, írtam a naplómat, anya mindig hajnal három körül törte rám az ajtót, hogy aludni kellene már. 

Egy Kincsesdoboz-világban  éltünk abban az időben és most utólag így felnőtt koromra tudom azt, hogy ezek képviselték az igazi értékeket a mai, számomra ingerszegény világgal szemben, ami a fejlődésnek köszönhető és ami kikerülhetetlen és elkerülhetetlen persze. Mindig van más újdonság is ami az adott generációnak tökéletesen megfelel.  Szerencsémre ennek az értékekben gazdag időszaknak nem lett vége  később sem ! Mai napig csodálkozom, hogyan jutott idő ennyi mindenre ! Szüleimnek a legjobb döntése volt ez az iskola, ezért örökre hálás leszek Nekik és szerintem minden egyes osztálytársam így érez ! 

Ezután az újabb kitérő után folytatva a történetet,...eljöttek azok a bizonyos 80 -as évek is, amikor el kellett döntenünk, hol tanuljunk tovább. Többnyire ez adott volt, maradtunk az ének-zene vonzásában nagyon sokan, továbbmentünk a már megkezdett utunkon.. A gimiben nagyon sok régi osztálytársammal maradtunk együtt. Eljött a felvételi pillanata. Mivel ének-zene tagozat volt ez is, így hangszeres és ének felvételi is volt. A mai napig emlékszem a felvételi bizottságra, egy nagyon szigorú arcú nő ( Engi Zsuzsa néni ) és mellette egy nagyon kedves , mosolygós szimpatikus öregúr ült, hosszú lábai alig fértek be a pad alá. A hangszerrel kezdtem, eljátszottam egy darabot. Mikor befejeztem, az öregúr rákérdezett, szeretek e hegedülni. Őszinte gyerek lévén rávágtam, hogy nem , útálok. Szinte önkéntelenül kicsúszott a számon, húúú, gondoltam magamban ,most mi lesz , ez mégis csak a felvételim ? Az öregúr nézett rám hümmögve, huncut mosollyal a szája sarkában és mondta nekem : Nem baj lányom, ha nem szeretsz hegedülni, akkor majd brácsázni fogsz ! Zavarodottan bazsalyogtam én is az orrom alatt, gondoltam magamban ez csak vicc, a hegedűmet is alig érem el, soha nem jutottam el az egészes méretű hegedűig, akkor hogyan fogok azzal  az óriási hangszerrel megbírkózni ? Még elénekeltem a népdalt is, amivel énekből készültem, volt egy kis kottaolvasás, szolmizálás, de már fél sikernek elkönyveltem ,hogy ha már ígéretet kaptam arra, hogy brácsázni fogok, remélem, csak fölvesznek.  Aztán majdcsak megküzdök az előttem álló akadályokkal, kihívásokkal. Így is történt és  Matherni Géza bácsi beváltotta ígéretét, megkaptam a saját brácsáját, én voltam az egyedüli mélyhegedűs a zenekarban. Az óriási tanárbácsi óriási hangszerét kaptam meg, egy ilyen ici-pici lány , pici kezekkel, rövid karokkal, rövid ujjakkal ! Magyarul nagyon ki lett babrálva velem, nyújtózkodhattam, mint reggelente felkelés után az ágyamban és mint egyedüli brácsás a hegedűk nagytesójának megszólaltatója, ha mellényúltam, vagy elakadtam, akkor azt nem tudtam sehogyan sem elsunnyogni. Korábban a másik suliban azért mindig többen játszottunk egy-egy zenekari szólamban, egy kis melléfogás nem volt annyira kirívó..Azért voltak az előző suliban is sztorik, egyszer a Palota szállóban játszottunk a zenekarral és rosszul raktam össze a kották sorrendjét. Nyitottunk egy lassú darabbal és nekem az első egy gyors volt, úgy csaptam bele a lecsóba, mint még soha !:-) Karmesterünknek felakadtak a szemei egy pillanatra ,alattam pedig megnyílt még a föld is 

Visszatérve a gimire...sokszor visszaemlékszem azokra a könyvtárszobában tartott próbákra és Gézabára is, még a mozdulatai is előttem vannak , ahogy vezényel.  Nagyon-nagyon szerettem és  ha idős férfi tündérek léteznek, akkor Ő az volt ! Egy nagyon kedves és igazi, szeretetreméltó pedagógus, kifogástalan természetű öregúr .   Volt egy saját műve is, amit a zenekarnak szerzett, sokszor gyakoroltuk, majd előadtuk egy iskolai rendezvényen. Szerette a zenekart, bár nem voltunk annyira nagyon profik, nagyon kevesen voltunk, szinte minden ének-zene tagozatos zongorázott, így nem sokan játszottak más hangszereken. De lelkesedtünk és az a fajta lelkesedés is szinte már megható volt, amennyire Géza bácsi ragaszkodott hozzánk. Szerintem mindannyian örömet akartunk neki szerezni éppen ezért is, még ha tudtuk is azt, hogy azért távol állunk egy igazi, profi zenekartól...Az iskolai  ünnepélyeken és egyéb alkalmakon szerepeltünk általában . A hangszer méretével nagyon megkínlódtam, hogy elkerüljem a hamis hangokat, talán még az ujjaim is megnyúltak picit, annyira próbálkoztam, iparkodtam, hogy rendben legyen minden. A próbák nekem inkább tornaórára emlékeztettek sokszor. Így  utaztam át a violin kulcsok világából  az altkulcsba, ami kicsit furcsa volt nekem kezdetben, megtanulni a kottaolvasást másképpen. De aztán belejöttem, elvégre elálló , kajla és cakkos füleim vannak. 

Ez az emlék, amelyet most megosztok többnyire szomorú és részben vidám. Kicsit félve is írom le, mert sajnos a kétféle érzelem összekapcsolódik egymással, nem tudom kettéválasztani. Történt egyszer, hogy énekkarral még a gimiben a Zenepalota kiváló akusztikájú hangversenytermében léptünk fel egy alkalommal. Többek között egy olyan művet is elénekeltünk, ami egy tragédiából, fájdalomból született. A  szövegének írója elhunyt gyermeke emlékének szentelte ezt a kórusművet, illetve a zeneszerző erre komponálta meg a szerzeményt . Talán úgy emlékszem  ,hogy maga a darab ősbemutató volt, tehát először minket ért az a megtiszteltetés, hogy elénekelhessük, bemutathassuk ezt a szomorú ,nagyon nehéz, drámai darabot. A kórusmű maga is ezt a mély, fájdalmas érzést tükrözte. A szólamok szinte hömpölygő egymásba kapaszkodással fejezték ki a mély gyászt és ebből a kavalkádból megszólal egy szinte angyali hang egy gyönyörű dallamívvel, a szólista hangja, amely talán az elhunyt gyermek kristálytiszta lelkét is jelképezhette a mennyek országából. Megjegyezném kicsit büszkén is, hogy a szólistáink ( Viki és Enikő ) és az énekkar is nagyon magas színvonalat képviselt..De hogy mennyire tudtuk ezt a szerzeményt átérezni, ennek a súlyát  16-17 évesen, nem tudom, hiszen még mi is félúton voltunk a gyermekkor és a felnőttkor között. Valamilyen szinten éreztük, de ma felnőttként már tudjuk, hogy valójában egy ilyen tragédiát valószínű képtelenség feldolgozni, főleg az érintett gyászolóknak.  Arról, hogy tulajdonképpen ki mennyire szerette ezt a művet nem tudok nyilatkozni. Én szerettem, de ugyanakkor nehéz is volt, koncentrálni kellett rettenetesen, egymásra figyelni..és pont annál a résznél, amikor "hömpölyögtünk " érdekes módon mégsem , az annyira szabad volt, pedig szinte ez adta a drámaiságát az egésznek. Különleges mű is volt, de ebből a "slamasztikából" mégis vissza kellett találnunk a szigorúan lekottázott vezérfonalhoz, nem szabad volt "szétesnünk"  és ez volt ebben a nehéz. Kihívás is volt, mert óriási munka volt benne, nagyon nehéz művekre "pályáztunk" mindig is, hiszen nagyszerű karnagyunk Engi Zsuzsa néni kitűnő szakember volt, ( Isten nyugtassa ) az egyik legjobb a kórusvilágban a szakterületén és a maximumot kihozta belőlünk, amit csak lehetett. A  szomorúbb rész után jöjjön a pók-story. Alighogy elkezdtük a művet.,-  drámai volt a kezdés is - ,..."Jajjj, Gyöngyöcském, kislelkem, elvisz a nyár,..a nyár " , leereszkedett köreinkbe egy pók az előadás közepette. A jajj, az nálam nagyon jajj lett és nagyon drámaira sikeredett. Pedig olyan kis egyszerű falipók volt, nyolc lábbal mint amilyen a sarkokban pöffeszkedik és tanyázik , egyáltalán nem félelmetes normális körülmények között még cuki is,  becsületes nevén ( mezei ) kaszás. Melyik sarokból érkezhetett, rejtély, nem tudom..Az aula magas, sok kis ízeltlábúnak lehet a tanyája és még kitakarítani sem lehet őket olyan magasságokban, élvezik szabadságukat, ők az elérhetetlenek. Pontosan hogy melyik alrendbe és családba tartozott, nem tudom, de még jó, hogy nem a "terepjárós" pókok családjába , számomra az a vadabbik variáció. Megpróbáltam felidézni a Vizipók vagy Csodapókot is, a rajzfilm figurák jelmezébe ,köntösébe bújtatni, elképzelni gondolatban, de valahogy  sehogy nem ment. Vagy mint Pók Icát új énekkarost bevenni a csapatba, de az sem működött. Elállt még a lélegzetem is őt megpillantva, - no nem úgy, mint a "szerelem első látásra " apropójából,- kigúvadtak a szemeim és megnémultam ,mint a hal. Nagy szemeivel biztosan ő is rámcsodálkozott ,megállt és belenézett a tátott számba, hány lukas fogam lehet. Kecses testével , hosszú lábaival leereszkedett hozzánk , én lettem a kiválasztott.  Pont középen a mezzoban, karnagyunkkal pontosan szemben az első sorban. Kellett ilyen kicsire nőnöm ! A jajj után szinte be is fejeztem  az éneklést és ez kitartott egészen a mű végéig. Zsuzsa néni mérgesen nézett rám, szemei szikrát szórtak, "énekelj, énekelj " -ezt üzenték. Megpróbáltam kicsit csöndesebben, szelídebben, visszafogottan pár hanggal hozzájárulni a kórusmunkához, de  ahányszor picit nagyobb  levegőt vettem a pók a kis vékonyka szálon, a végén himbálózva, lógva a szeren, a számhoz egyre közelebb és közelebb ért.  Beszívtam a levegőt közelített, kifújtam távolodott. Kicsit nagyobb sóhaj és levegővétel és biztosan a nyelvemen landol., Valahogy a a  pókvacsorához soha sem fűlött a fogam és a színpadról sírva és kapálózva kirohanni sem.. Az is lehet, hogy kicsit részesülni szeretett volna a sikerünkből ő is, meghajlott az óriási taps hallatán, többször is, szinte láttam, hogy mind a nyolc lábát kitárva fogadta a gratulációkat és fürdött a sikerben.  Azután pedig, mint aki jól végezte dolgát , ahogyan érkezett, úgy távozott, nem mondhatnám, hogy észrevétlenül, mert igenis észrevettem és nagy hatást gyakorolt rám a jelenléte. Elégedetten és büszkén visszatornázta magát kötélmászásban a kis otthonába, valamelyik sarokba. Mondanom sem kell, Zsuzsa néninek magyarázhattam a bizonyítványomat. Kicsit úgy éreztem magam, mint a pók áldozata az ő kis hálójában. De valójában elég nagy munka lett volna neki , belefogni a nagy pókselyemgyártásba miattam. De jó, hogy nem értem jött mégsem a kaszás -pók, de még miattam sem, hanem a sikerért.