ChocoViolette blogja

Édesanyám már többször is mondta nekem, hogy amikor gondol rám....- és a gondolat még végig sem ér a lelkén, hogy megtöltse velem, abban a pillanatban megcsörren a telefonja, és én hívom. Mondja mindig, hogy ilyen nincs is. ! ❤ Én meg mondom - bizony van ! ❤Mi ez, ha nem szeretet-telepátia. 🙂 ❤❤🥰❤❤🥰❤❤

Tulajdonképpen ez a kis -"időutazásos-szerű történet"-, visszaemlékezés, egy születésnapra íródott egy verssel együtt ,amit még ennek az évnek az elején írtam. Édesanyám születésnapja alkalmából.. A verset elsőként tettem fel a poet.hu-ra, amikor regisztráltam az oldalra, Édesanyámnak címmel. Ott nem tudtam ezt a kis bevezetőt megosztani, így gondoltam, erre a blogra most megteszem..,felteszem..

Édesanyám a napokban, pénteken volt 86 éves és egy szép napot töltöttünk el együtt  hárman, vele és Édesapámmal. 

Persze óvatosan , ahogy a jelenlegi helyzet megkívánja, nagyon szeretem Őket , vigyázom rájuk..tegnap sok-sok régi emlék is előkerült..

Írtam egy verset is születésnapja alkalmából, tulajdonképpen ez volt az én lelki ajándékom..

Amikor Édesanyám mesél a múltról, az tulajdonképpen nem más , mint egy törékeny, sok mindent megélt asszony hitvallása Szeretetről, Hazaszeretetről. 

A különböző időszakok történéseinek  őket ért kálváriája, vagy a kálvária keresztje ,amit hátukon hordoztak, még elmesélve is sokszor nehéz életet feltételeznek számunkra . Feltételeznek, mert ez ténylegesen átélve szinte leírhatatlanul más, még annál is ezerszer nehezebb élet lehetett. Mindenkinek a saját képzelőerejére van bízva a részletesség ismeretének függvényében. De úgy hiszem, képzeletünket  csak  becsapjuk a be,-bevillanó elképzelt képsorokkal, amit az elbeszélések alapján hallunk. Ilyenkor mondogatom magamban, milyen jó lenne egy időgép, visszamenni és megtapasztalni, csak kíváncsiskodni és szétnézni Őseim múltjában, mert nem biztos, hogy annyira kívánnám a valóságban is átélni a háború , a szegénység és nélkülözés érzését és borzalmait, az igazságtalanságot, gonoszságot..

Illetve igen ! Mert meg kellene tanulnunk értékelni azt,  amink van ..Mert a mai kor emberének semmi nem elég, egyre több és több kell..Ebbe születnek bele a gyermekek, akik ha tehetnék, hetente cserélnék le a ruhatárukat, a telefonjukat ,vagy az autóikat..,a kisebbek pedig a megunt játékaikat..

Persze tudjuk, sajnos ez a fejlődés velejárója is..,akinek pedig megadatik, miért ne tenné meg a gyermekeiért, hogy megveszi nekik mindazt, ami szem-szájnak ingere..

Szeretetből….és felvetődik egy kérdés..biztos, hogy ez a nagybetűs SZERETET ?

Visszatérve az én személyes időgépemről írottakhoz, és a sok-sok felidézett emlékhez…, kíváncsiságom több mindenre kiterjedne,  ..,ha ott lehetnék és visszarepülhetnék az időben..

Amikor a II. Világháború idején a faluban állomásoztak a katonák, mert nem messze, pár kilométerre  volt csak a frontvonal. Kis batyucskáikban magukkal hordozva egy-egy személyes dolgot, fényképet szeretteikről, pár holmit,  tárgyat, egy kabalát, ami nem hozott sajnos szerencsét. Egyetlenegy katona tért akkor vissza és a falu népének megszakadt a szíve, mindenki elesett a fronton. A katonák hozzánőttek az emberek szívéhez, amíg ott állomásoztak...  

Milyen jó lenne megnézni anyut gyerekként, kezeimbe fogni azt az egyetlen kukoricacsutkából készített babáját, ami a mindene volt, amit úgy babusgatott, mint egy igazi ,- csak a gazdagoknak  kijáró kiváltságot-,  mintha egy illogó-pillogó , hosszú szempillájú, csipkeruhácskába kiöltöztetett hajasbaba lenne . Mosolyogva átölelni, megsimogatni Édesanya  buksiját , hogy az egyszerű babájának is mennyire tud örülni.. Vinni a jövőből neki egy igazi hajasbabát..

Vagy megnézni, Pirost, a tehenet…, vagy Darut, akit végelgyengülésében a vágóhídra vittek és anyukám esküszik, a tehénke szemében  könnycseppek csillogtak,  kicsordultak, majd ömlöttek, mint a záporeső,  miközben hátrafordította bánatos fejecskéjét,  hátranézett elbúcsúzni gazdáitól.. Nem csak Daru könnye folyt,  folyt ott az egész családé. Anyukám Édesapjáé is, aki egy szigorú és kemény ember volt.,.de mert az állatot is tisztelet és szeretet övezte, hűségéért, szorgalmáért…és mert annyira hozzájuk nőtt, szinte családtag volt …

Megnézni a bálokat, a bálok hangulatát, amire mindig olyan izgalommal készülődtek a fiúk és a lányok..Akkor talán még volt  tisztelet a lányok irányában, volt udvariasság és udvarlási ceremónia, ékesen szóló leánykérés..

Megnézni a falusi tanárok szigorát, akik a körmösökkel riogatták a falu népének nebulóit, ha nem figyeltek oda kellőképpen a leckére, a tanulásra..

Belepillantanék drága Nagyszüleim életébe is.., a nehézségek közepette, amikor jó lett volna angyalként leszállni hozzájuk, segítő kezeket nyújtva feléjük..,levenni a terheket róluk.. Amikor a katolikusok és protestánsok éles ellentétben álltak egymással.. Mégis a szerelem győzedelmeskedett ..nagymamám katolikusként egy protestánshoz ment férjhez..,igaz nem volt egyszerű a leányszöktetéses történetük..

Megismerni a híres dédapámat, aki Monok bírója volt 20 éven keresztül, igazságos és becsületes  , akit nagyon szerettek az emberek, pedig nagyon-nagyon szigorú ember hírében állt..Elmenni vele Kossuth Lajos temetésére , magunkkal vinni a gyolcsba kötött anyaföld egy picinyke darabját , koporsójához tenni.. 

..és megismerni Sándort, Édesanyáék fiútestvérét, bátyját, aki nagyon fiatalon, 20 évesen elhunyt..tüdőgyulladásban..

Pedig nagyszüleim mindent megtettek érte..és számomra itt kezdődik az igazi szeretet ! Az összes vagyonkájukat pénzzé tették, hogy az akkori, legeslegjobb kórházba, a kassaiba kerüljön gyógykezelésre. Ahol bírók , ügyvédek és bankárok fiai, lányai gyógyultak., nem pedig egyszerűbb embereké. Rettenetesen nagy áldozat volt ez a családunk részéről  és még két éhes száj volt otthon, két pici leány..

Sikerült meggyógyulnia.  De a fiatalság bolondság és sokszor az előzményekből és rossz tapasztalatainkból sem tanulunk, felelőtlenek vagyunk. Ez sajnos minden kor emberére igaz. Sándor nem tudott magára vigyázni, a baráti figyelmeztetések  ellenére sem, nagyon makacs fiú volt...Egy focizás után kimelegedve,  a hideg kútból jéghideg vizet ivott. Sajnos már nem lehetett újra segíteni rajta.

De jó lett volna ott lenni és megállítani, hogy ne történjen meg a tragédia..

Vagy amit Édesanya oly gyakran emleget és akár hányszor elmeséli, mindig megkönnyezi.…Édesapja a halálos ágyához hívatta őket , anyát és a húgát és azt mondta nekik,  ígérjék meg , hogy egész életükben Ők ketten jó testvérek maradnak és azt mondta : "Szeressétek egymást"..Megígérték és ez a mai napig így is van.

Annyi minden van még, rengeteg gyönyörű történet.. boldogság ,szomorúság, öröm, tragédia  kavalkádja..,régi filmek, életek „mozija”

Annyi „szépszomorú”  történet, hol sírunk, hol nevetünk, hol pedig nevetve sírunk és sírva nevetünk..

Milyen sok szép élettörténet tűnik a semmibe.  Feledésbe merülnek őseink, a hétköznapi hőseink igaz legendái..

Szeretem  a régi magyar filmeket ,amelyek ezeknek az elmúlt évtizedeknek a hangulatát idézik fel, pici ízelítőt adva abból a világból is , leporoljuk a régi emlékeket , majd felrakjuk a polcra és előszedjük újra.

Anyukám igaz „meséiből „ mindig valahogy egy és ugyanaz a lényeg kerül felszínre : 

Valahogy boldogabbak voltak mint mi, szegényebben is . 

Jobban is szerettek, mint mi,..tiszta szívből tudtak szeretni Embert és Hazát.

Manapság az emberek leginkább azért versengenek, ki tud nagyobb kárt okozni mások életében, mások lelkében. Modern világunkban ez a természetes. Kígyófészkeket nevelnek maguk köré , a mézes-máz és az álarcokkal bebetonozott arcok és a kapcsolatok többet jelentek, mint az egyenes beszéd, az őszinte szó és az igaz barát. Mindig az a jó, aki azt mondja, amit hallani szeretnénk. 

A politika mindenhol ott van, mindenhova beférkőzik. Családokat, barátságokat szed szét. Aki nem szeretne belefolyni, az birka mások szemében, mert nincs véleménye..,vagy ha van véleménye az biztosan nem jó ,mert mindenkinek a saját véleménye lehet csak a jó.. Az emberek mérhetetlen gyűlölettel veszik ki egymás szájából a szavakat. Bizony nem mindegy, hogy higgadtan alkotjuk azt a véleményt  , esetleg heves, ésszerű érvekkel alátámasztott vitákban  vagy gyűlölettel a szívünkben. 

Mert van különbség  a vélemény és a sajnos már zsigerből jövő gyűlölet kötött . A gyűlölet megmérgezi a lelket. Nevetséges és gyerekes  dolgokat produkál és felnőtt embereknél ez számomra különösen nevetséges...

Szóval,. sok embert visszaküldenék én a régmúltba ,anyáink, nagyanyáink idejébe, tanulják meg, mi a becsület, a tisztelet és a szeretet, összetartás, összetartozás érzése  ! Vagdalózunk a szavakkal, nem tiszteljük az idős embereket sem eléggé, ha nem másért, legalább a múltjukért, a múltban megélt viszontagságos életükért és szenvedéseikért.

Régen is voltak az emberi kapcsolatokban problémák, mert emberek vagyunk. Régen is voltak ügyeskedők, akik arra fordultak, amerre a nap sütött, vagy amerre a szél fújt . Szörnyű, olykor megbocsájthatatlan dolgok történtek a múltban és a történelemben . Ne is ismétlődjön meg soha, van e nélkül is elég bajunk ! Csak magunkon, embereken kellene változtatnunk, kicsit vissza az agarakkal, ne egymás farkasai legyünk ! 

Édesanyámtól látom, aki annyi mindenen már keresztülment, hogy Embernek lehet maradni a mai világban is ! Nem csupán a családi viszonyokban, mert azoknak azért általában természetesnek és normálisnak kellene lenniük,  hanem más emberekhez fűződő kapcsolatainkban is. 

Az említett versem, amiről írtam a legelején kicsit döcög itt-ott,..,biztosan vannak benne hibák is.

Talán nincsenek is megfelelő szavak rá, milyen jó Ember az én Édesanyám..

Vannak nézeteltérések, véleménykülönbségek, generációs látásmódbeli különbségek, van úgy, hogy olyanok vagyunk, mint egy olasz család, mert sok makacs embernél ez előfordul.

De képesek vagyunk megbocsátani egymásnak , bocsánatot kérni egymástól és ez az egymás iránti szeretetünkről szól..

Úgy teljes ez a kis szösszenet, ha most leírom azt a versikét is még az enyém előtt, amit Édesanyám tanult az ő Édesanyjától és általában köszönteni is ezzel szokta családunk tagjait, barátokat, ismerősöket . Azt nem tudjuk pontosan, hogy Nagymama írta e a verset, vagy ő tanulta szintén az ő Édesanyjától, vagy ismeretlen a szerző, vagy a falu népe ajkán fogant e, ez tisztázatlan..,de szerintem gyönyörű..

Köszöntő

Felderült a nap sugára, felderült születésed napjára.

Keresi a jó lelkeket, az örömre váró szíveket.

Születésed napján azt kívánom, reád ezer áldás szálljon.

Legyen bőség a házadnál, amiért küzdtél, fáradtál.

Érj el mindent szerencsével, szerencsében, egészségben.

Tégy mindent úgy, mint eddig tettél, szeress úgy, mint eddig szerettél.

Isten éltessen sokáig !

Az Édesanyámnak című versem pedig megtalálható a verseim között.. 

Hirtelen el sem tudom hol kezdeni ezt a történetet. Valószínű, hosszú lesz. :-) Ilyenkor az ember lányát megrohanják az emlékek. Mostanában egy barátnőm kezdeményezésére sokat nyúltunk vissza azokra a csodálatos évekre, amelyek annyi örömöt és boldogságot hoztak gyermekéveinkbe, zenei tanulmányaink során. Előszedtük a régi kórusműveket, sőt kedves Barátnőm  kutatja is folyamatosan az azokról az időkről  megjelent újságcikekket és műveket és mi  örömmel hallgatjuk meg és énekeljük még most is, ki-ki a saját szólamát . Lelkesedésünk a mai napig töretlen. Hála Gyöngyömnek az  aknamunkájáért és igazán köszönet illeti meg Őt ezért. Ezeket az időket soha nem feledjük, mint ahogy drága Reményi János Tanárurat sem, a karnagyunkat. A múltkor megemlékeztem két csodálatos tanárról az "Ici-pici hegedűben " ,most pedig róla szeretnék pár szóban. Már olyan sok éve nincs közöttünk sajnos, nemsokára a halálának a 25. évfordulója közeleg és két hónappal ezelőtt lett volna 90 éves. Általában a híres emberek évfordulóit automatikusan feldobják a közösségi oldalak, megemlékezünk Róluk. De mindenkinek az életében van jó pár csodálatos ember és itt nem csak családtagokra gondolok, hanem azokra, akiktől annyi mindent , olyan értékeket kaptunk életünk során  ami egészen a halálunkig elkísér.  Ők valahogy feledésbe merülnek az idő múlásával, illetve kicsit jobban elsikkad az emlékük ebben a rohanó világban. Gondolom komolyzenei berkekben sok helyen emlékeznek meg erről a nagyszerű és szeretetreméltó emberről és róják le a tiszteletüket emléke előtt a szakmabeliek. Legalábbis remélem. Nekem személy szerint nagyon fájó volt, amikor pár éve  Fazekas találkozót szerveztek és nem hangzott el Tanárúr neve a háromnapos ünnepség ideje alatt. Ezt nemcsak én nehezményeztem egyébként, hanem Tanárúr egyik tanítványa is, aki ott volt és karnagy lett szintén és szomorú felháborodásának hangot is adott...

Énekegyüttest , nőikart neveztek el egyébként róla, a wikipédiában is szerepel, és pár díjat is átvehetett még életében, többek között a legmagasabb zenei díjat, a Liszt Ferenc -díjat is.   Reményi Tanárúrra én mindig jó szívvel és tisztelettel gondolok, nagyon sokszor jut eszembe és nagyon büszke vagyok arra, hogy ismerhettem személyesen is. Úgy mint a Tanáromat és úgy is, mint Embert. Talán le sem tudom írni és szavakban kifejezni azt ,hogy mennyire szerettem gyerekként és hogy még most is, ha gondolok rá ,a szívem megtelik szeretettel. Remélem jól érzi magát abban a másik világban ott fent és az égiek nagy énekkarával csodálatos kórusművekkel szórakoztatják ott is a nagyérdeműt. Furcsa, hogy 55 éves korában annyi idősen ment fel Budapestre a Magyar Rádió Gyermekkórusa művészeti vezetőjének, mint amennyi most én vagyok.  Ilyen sok idő telt el azóta, repülnek az évek és olyan mégis, mintha ezek az emlékek amik megrohantak, most történtek volna pár éve. Édesanyáméknál voltam éppen, amikor 1996. július 20 -án a TV-ben bejelentették a halálhírét. Emlékszem hangos zokogásban törtem ki, hetekig gyászoltam Tanárurat....Szerénysége és kedvessége mindig lenyűgöző volt  számomra. Persze emlékszem villámló szemeire is és szigorára  és arra, amikor dobbantott a lábával és mondta, a "Jóisten áldjon meg benneteket az összes aprószentjeivel együtt" , amikor nem úgy sikerült próbán elénekelnünk  a műveket, ahogy kellett volna a figyelmetlenségünk és a duruzsolásunk miatt.  Persze én általában jókislány voltam és komolyan vettem ezeket a dolgokat gyerekként is, egy igazán jó énekkarban a fegyelemnek és figyelemnek is óriási szerepe van a tehetséges nebulókon kívül  .Tanárúr pont az óriási szakmai tudásával ,-amit nekünk megpróbált átadni és számonkérni -és szigorúságával repített el minket az óriási sikerek felé, amelyeket elértünk és amelyeket még most is köszönünk neki ,munkáját soha nem felejtjük el ! Tulajdonképpen ennek a kis gondolatnak és " tisztelgésnek" a megírására az ösztönzött, hogy tegnap a naplómat olvasgatva egy történetre bukkantam..Már 17 éves voltam, amikor összefutottam az utcán Tanárúrral. Eredetileg éppen egy plátói nagy szerelmemmel akartam teljesen véletlenül összefutni ,hogy láthassam. :-) Hát igen, volt ilyen ! :-)  Végül  Tanárúrnak is nagyon megörültem, hiszen mindig jó volt látni őt, nagyon szerettem és tiszteltem, hiába kerültem ki már akkor régen az általános iskolai padokból..Éppen rengeteg kotta volt nála, amit cipelt, alig bírta el, így felajánlottam neki, hogy segítek elvinni a Zenepalotába.  Közben mondta, hogy Békés-megyei koncert körútra megy az énekkar és hogy én is menjek velük, szívesen lát még most is. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudok menni ,mert akkor leszek építőtáborban és kresz vizsgám is lesz közben. Olyan aranyos volt, megadta saját otthoni telefonszámát, hogy nagyon számítana rám ,ha mégis tudnék menni, hívjam fel feltétlenül. A vezetékes telefonszáma még most is a naplómban van..,persze akkor még természetesen csak a jövőben létezett a mobil..Talán most felhívnám mégis, visszamennék a múltba, 38 évvel ezelőttre ,csak azért az egy útért..mondanám : "Tanárúr ,félretettem az összes programomat..,megyek ! " Nem szalasztottam volna el ezt a lehetőséget arra, hogy még egyszer együtt énekelhessünk az imádott Tanárom vezénylete alatt..Mérges is voltam magamra tegnap, így utólag.. :-)  Egyébként még benne volt a naplómban, hogy az építőtábort végül is lemondtam. Annyira féltem pedig a mumustól, mert akihez ebben az ügyben kellett menni, az maga volt az...és át is akarta majdnem harapni a torkomat azért, hogy visszakoztam....Akkor egy kedves osztálytársam kísért el "Lenkéhez" erősítésnek, mert elmeséltem neki a sztorit és ő is arra biztatott, hogy menjek Tanárúrral inkább....a Jóisten nyugosztalja Őt is...Végül sehova nem mentem ,a kresz vizsga maradt, aminek mai napig nem veszem hasznát, mert nem szeretek vezetni...

Egyszer egy képet találtam "magamról" egy csodálatos "fényképalbumban" , pontosabban a People of the Dancing Sky c. könyvben. Mindjárt leírom a rövid történetét, hogyan akadtam rá és hogy mennyire meglepődtem, de először a könyvről szeretnék pár szót írni. A fényképész, Myron Zabol az Irokézek, (a kajuga, a mohauk, az oneida, az onandagá és a szeneka, algonkinok ) a hat nemzet népének történelmét mutatja be és kelti életre a portrésorozatában . Bemutatja ezt a kedves népcsoportot, ahogyan ma élnek és ahogyan ősi hagyományaikat még ma is őrzik, régi ruhákban és kellékekkel , dekorációkkal megidézve a kor szellemét és azt a csodálatos spirituális légkört, amit magam részéről is nagyon szeretek.   A portrék hitvesekről, táncosokról, főnökökről, gyerekekről készültek. Egyedülálló kilátás nyílik a fényképek által az irokéz emberek profiljára, rövid élettörténetükre közösségükön belül, de mindazon túl is összhangban vannak az indiánok történelmének ,kultúrális értékeinek megőrzésével. Ez a könyv a kitartás, a szellem, a tehetség kirakata , ragyogó betekintést kaphatunk ennek a büszke és ősi népnek az életmódjáról. 

Myron Zabol több mint harminc éve profi fotós, számos nemzeti és nemzetközi díjat kapott, köztük a New York-i Művészeti Igazgatók Klubja díjakat és az EGYESÜLT NEMZETEK Környezetvédelmi Marketing Díját a Kenyai Vadvilág Alapnál végzett munkájáért. Őt már régóta elbűvölte az ősi és a spirituális dolgok világa. Zabol Torontóban él.

Most pedig a rövid történet, nem szaporítom a szót. :-) Most lesz éppen húsz éve, hogy Kanadában jártam az unokatestvéremnél. Természetesen a nagy vágyaim között az is szerepelt, hogy eljussak egy indián rezervátumba ,egy Pow Wow-ra, hogy közelebbről is találkozhassak ezekkel a csodálatos és számomra mindig is egytől-egyig  gyönyörű, kékesfekete hajú és összetéveszthetetlenül karakteres, de mégis finom arcvonású ,szép, őszinte, tiszta -szemű emberekkel , bepillanthassak egy kicsit az indián kultúrába. Gyerekkoromban a Winnetou filmek világát már jól ismertem , sőt Winnetou diafilmeket is rendszeresen vetítettünk a fehérre meszelt falra a diavetítővel az unokatestvéreimnél. Ha tehettem indiános könyveket is szívesen olvasgattam az életükről, nézegettem a róluk készült fotókat és gyönyörködtem bennük és közben arról ábrándoztam, milyen jó volna Winnetou ( természetesen Pierre Brice -a színész, aki a nagy kedvencem volt, "az európai indián" ) előtt ülve lovagolni egy szép fehér paripán a sziklás hegyvidéken  a gyönyörű ég alatt a piros festékkel kiszínezett alkonyatban.. 

Az arcom felderült, amikor Csabánál , az unokatestvéremnél a könyvespolcról a  könyvek sorából kilógott egy hatalmas négyzet alakú, szép borítású könyv..Megpillantottam és gondoltam, különleges kincsre találtam...Rögtön levettem a könyvespolcról és kezembe véve láttam, hogy a borítója tényleg csudaszép..Elején egy indián törzsfőnök, csodálatos ünnepi díszbe öltözve, díszes bottal a kezében, amelynek tetején egy varjú van. A varjú indiánok törzsfőnöke lenne ? -futott át az agyamon..A borítón, a képen ábrázolt varjú valószínűleg már nem élt , kitömött lehetett persze..Hátulján egy szépséges fiatal indián lány, Ő egyszerű ruhában és pont ez az egyszerűség emeli ki a gyönyörű arcának báját. 

Aztán elkezdtem lapozgatni a fényképekkel teli könyvben...Megláttam ezt a képet.."magamról" ???:-) Az arcvonások olyan ismerősnek tűntek, mintha magamat látnám 20 évvel, vagy talán harminccal később ? Azóta eltelt az a 20 év..és én mondom , tényleg hasonlítok..:-) Szívesen megismertem volna személyesen Őt, aki a képen van,..állítólag az embernek léteznek hasonmásai szerteszét a nagyvilágban :-) De szívem szerint mégis arra a fiatal indián lányra hasonlítottam volna leginkább, ott a borító hátoldalán......mert igen, jól elteltek ezek az évek felettem.., a tíz, húsz év csak úgy repül, mintha csak egy gondolat lenne csupán...

Amikor régebben feltettem ezt a képet az egyik közösségi oldalra, sokan komolyan azt hitték, én vagyok rajta.. :-) A családban szórakoztam valamelyik gyerekekkel is, aki még akkor picike volt, hogy megmutattam neki a képet, megkérdezve tőle ,..Ki van ott ?  Rögtön rávágta egy  másodpercnyi gondolkodás után, csillogó szemekkel : Éva !  

Teljesült egyébként a vágyam is, eljutottam a Pow Wow-ra is és csodálatos volt ! 

Rengeteg lelki táplálékot kaptam már Szüleim és Nagyszüleim történeteiből. Szívesen hallgatom a mai napig és bizony kellett ehhez az, hogy megérjen az ember lánya erre, hogy érdekelje, kíváncsi legyen ősei múltjára. Szerencsére én is fogékony vagyok az ilyesmire , érdeklődő, szeretettel hallgattam és hallgatom Őket mindig . Számomra megunhatatlan életük filmje. Néha sírunk, sokszor nevetünk a szépszomorú történeteken. Más világ, más kor, más körülmények, más tettek, mint amilyen a mai kor emberének életére jellemző. Nem érdekel az sem, hogy hallottam már esetleg és ez olyan mint amikor a kisgyerek egy olyan mesét akar újra hallani, amit már százszor is elmeséltek neki a szülei, de ő újra és újra kíváncsi rá. Nagyon szerencsés vagyok, hogy drága jó Szüleim még élnek, hallgathatom emberségről , összetartásról ,tiszteletről szóló történeteiket, a családunk történelmét. Mert ami már manapság -emberi értékek- kiveszőben vannak, azok akkor még a sok nyomorúság, háború és nélkülözés közepette az emberek szívében folyamatosan virágoztak. Nem tudom ennyi gyűlölet volt e akkor a hétköznapi emberek kapcsolataiban, társadalmi közösségekben, mint ami most egyre jobban elburjánzóban van a mi világunkban. Nemrég Édesanyám 86. születésnapja alkalmából egy visszaemlékezést írtam ezekből az elmesélt emlékekből és ezek a kis történetek is mind - mind azt bizonyítják ,hogy bizony jobban szerették ,tisztelték egymást az emberek. Ebben a kis irományban megemlítettem, mennyire jó lenne egy időutazás, kicsit visszapillantani a múltjukba. Édesanyám is bánja, hogy az ő Szülei életéből is csak foszlányok maradtak ., pedig szintén gazdag életútjuk volt. Gyermekként emlékszem, hogy a Nagymamán is nagyon sokan mesélt volna nekünk, de akkor még nem értünk meg valóban lelkileg ezekre a dolgokra, el kell érni ehhez egy bizonyos kort. Pedig szóról szóra el tudta mondani még azt a beszédet is, amit Ő mondott fiatal lánykorában, amikor a falujukba érkezett egy illusztris személy, egy újság főszerkesztője . Őt kérték fel arra, hogy megírja és elmondja a beszédet, mert egy talpraesett leány volt, ezáltal a fogadóbizottságba is delegálták, Ő fogadta a vendéget . Szívhez szóló beszéde miatt hálából a főszerkesztő egy évig küldte az újság minden egyes számát a családnak. Milyen jó lett volna ezt is lejegyzetelni..,amíg Nagymama élt. Még egy pici történet, amit Édesanya mesélt..egészen gyerek volt még, amikor a falu egy ünnepi előadásán hallotta Tompa Mihály : A gólyához c. versét. Annyira megtetszett neki és meghatotta, hogy addig járt az előadó nyakára, amíg meg nem tanította neki a verset. Nekem az a legcsodálatosabb ebben, hogy gyerekként hatotta meg ez a szívhezszóló és fájdalmas vers, a mai kor gyermeke ettől nagyon távol áll már sajnos......A mai napig tudja szóról szóra és időnként megkérem szavalja el nekem..és a "mint oldott kéve széthull nemzetünk" -nél mindig elsírja magát és én is meghatódom vele együtt,  . Talán ezek az igazi lelki táplálékok, amelyek építenek és távol tartják tőlünk a pusztítást, hogy embernek tudjunk maradni. Mindenkit valóban én is arra buzdítok, hogy ha lehetőségük van rá és Szüleik még élnek, biztassák Őket , hogy meséljenek a múltjukról, ,hiszen Ők a mi hétköznapi Hőseink... ne vesszenek feledésbe Családunk történetei. Ők is biztosan örülnek majd ennek,hogy számítanak és fontosak nekünk is a gyökereink, Családunk múltja..