Gondolatok a szerelemről

Volt már úgy, naplóimat olvasgatva, hogy bizony léteznek befejezetlen szerelmek, reménytelen szerelmek. Aztán ott voltak a "Félig sem szerelmek is", mint ahogyan azt az M7 nevű zenekar , dalában is megírt és ez olyan ismerős érzést keltett . Ezek általában többnyire plátóiak voltak, vagy még túl gyerekek voltunk ahhoz, hogy véglegesen lezárjunk egy- egy ilyen kapcsolatot. Az igazán felnőtté válás során ismertük meg ezeknek a dolgoknak a súlyát és következményeit, mert az ember holtig tanul. Fiatalabb éveinkben sokszor csak úgy eltávolodtunk szépen, lassan, egymástól sumákban, ki tudja miért, beledugva fejünket a homokba, vagy "lazára" véve a helyzetet. Mert talán már akkor is rájöttünk arra még félig gyerekként, hogy ezek mindig nagyon rossz és kellemetlen pillanatok és soha nincs úgy, hogy biztosan az egyik ember ne szenvedne ettől így is, úgy is. De a drámát kerülve ez volt a legegyszerűbb módja a szakításnak, vagy egyszerűen fájdalmat sem akartunk okozni a másiknak. Pedig a lezáratlanság a világon az egyik legrosszabb dolog a léleknek, mert utána még sokáig keressük a miérteket, bolyongva gondolataink útvesztőiben és a találgatások között, a valódi okot meg talán soha nem ismerjük meg, így tanulságot sem tudunk levonni belőle a további életünkre. Kamaszkoromban tényleg elég volt egy pillanat, meglátni és megszeretni, valakit, valamiért. Sokszor azt sem tudtuk, miért. Egy pillantás, egy mozdulat, egy kedves szó. Kisebb korban persze a copf -húzogatás is nagy divat volt a szerelem kifejezésére, de volt olyan is, hogy egy fiú csupán szeretetből fejbedobott egy kővel, mert tetszettem neki . Ez elég őskori módszer volt, de Bandika meg egy elég eleven fiúgyermek , de én megbocsátottam neki rögtön csupa-csupa szeretetből . Persze sokkal rosszabb vége is lehetett volna az ilyen típusú udvarlásnak. Ma már sajnos a hétköznapokban nem lehet hallani, vagy nagyon ritkán kedves szavakat az utcán, emberek egymás közötti párbeszédében . Elszoktunk a kedves szavaktól, mint a szép érzelmi megnyilvánulásoktól is.  A szerelem szavai is eldurvultak. Mindenki rohan, szalad, ideges, az autósok szidják a gyalogosokat és fordítva. Jártamban-keltemben szinte zene a füleimnek egy normális kommunikáció . Manapság a durvaság világában ha egy kis kedvességet és jó szót hallunk, ez már annyira ritka, hogy félreértelmezheti sokszor az érzékenyebb lelkületű ember és sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít neki, mint amilyet kellene, vagy egyszerűen nem hiszi el és gyanakvással , bizalmatlansággal fogadja ezt, aminek tulajdonképpen természetesnek kellene lennie.. Sajnos itt tartunk, pedig tényleg a jónak kellene általánosnak lennie és nem a rossznak. Ezekről a befejezetlen szerelmekről írtam most egy verset, felnőttként, a múltból és a múltról..., Érzések, amelyekre  jó kicsit visszaemlékezni, mert miért is felejtenénk el, hozzánk tartozik az is. Amely talán sokszor el sem kezdődött, így hát hogy is volna akkor befejezetlen , de mert a Szerelem  mindig örök és szép téma, mindig jó írni róla..  A "mi lett volna, ha," sok esetben felmerül így utólag még egy boldog kapcsolatban is ..és a többi már a fantáziáé... 

Befejezetlen szerelem  

Hiányzol mindig, oly kedves ismerős "idegen",

egy melegszívű barát szeretetére éhezem.

Zúgnak a gondolatok a fejemben,

érzések váltakoznak, de a szívem már tudja,

hogy ez egy befejezetlen szerelem.

Néha elküldöm lelkem hozzád, ne felejts.

Hisz álmaimból álmaidba szöktem...

hogy közös álmunk a jelenbe szőhesse

reménytelen jövőnk aranyló szálait.

A múlt örökzöld napjai agyamba vésődtek,

a szép emlékek hívatlanul rámtörtek.

Élettelen órák nyugalmában te vagy 

a békét adó fény, a vágyakozás és a Lélek.

Szívemen ott van a pecsét helye,de ha

néha meg-megállok életem romjai felett, 

mozdulni mégis képtelen testem.

Oldás és kötés szíved dobbanása,

érted megfoldoznám kiégett lelkem.

De félek, hogy fakó emlékké válik egyszer

az ébren álmodozók csökönyös árva vágya,

napszállta utáni vak sötétség az, 

ami őket és a szerelmüket hiába várja!

Olyan elérhetetlen vagy drága remény !

Félek, soha nem lehetsz az enyém,

Csak csalogató dallama a káprázatnak,

ami csupán az érzés hatalmát adja.

Mindig feltámad újra a szél , 

és én képzeletben átölellek.

Zaklatott lelkem megnyugodni nem tud,

félek, hogy örökre elveszítelek.

A Te szívedbe zárom be a közös emlékeket ,

kevés ugyan, de kérlek őrizd  meg nekem.

S ha szerteágazna utunk, előveszem ,ha engeded

hogy lapozgassam néha e gyönyörű szívkönyvet

Rád gondolhassak és emlékezzek !

Lázadnak a napok is, hogy nem lehetsz velem,

az önfegyelmem védelme messzire elkerül.

Átnéz rajtam, majd elballag mellettem

csöndesen, szinte észrevétlenül.

Lemeztelenített szavaim lobogó tüzében

gondolataid nyomán mohó függőként akarlak.

Tarka-barka szerelemben Te vagy a csoda..

a vágy molekuláiból eggyé olvadva,

Szerelmünket kettőnk keresztmetszete adja.