Újratervezett epilógus pandémia idején

Újratervezett epilógus pandémia idején

Tudod, sok minden van, ami mindörökké elmondhatatlan. S tudod, e földi utunk során a fertőzéstől védő maszkok mögött az arcok néha eltörnek. Üres járdák mellett a kijárási tilalom alatt meggyötört pillangók üvöltik az éj hajába:”Gyönyörű szárnyaink innen elvágyódnak!”Az ilyen napokon és helyeken megöregszik minden mosoly. A magányos Vándor leül édesvizű búvópatakja partján, s kiszáradt ajkai harmatos simogatásokért kiáltanak a szélbe.

Te is és Én is félünk a hófehér öntudattól! Félünk a mélységektől és a magasságoktól, s félünk a koponyacsontjaink és a bordáink alatt megbújó, önmagára ébredő tudat ázott, piciny állataitól. Zsigeri félelmeink vannak, s ezért ebben az őrült, ám mégis racionálisnak hazudott rohanásban meg-megállunk, és a puhaszívű estéken vallatjuk a lélek mélységeit.

Valaha minden könnyebb volt, amíg a Semmi, és küldötte: a fény, némán ragyogott. Addig csupáncsak néhány anya szorította erősen magához nem síró gyermekét – megmenteni az örökkévalóságot. És e kivételes gyermekek – lehet, hogy Te, s lehet, hogy Én – nagy szemeikkel néztek és nem sírtak, s ezzel megmentették az örökkévalóságot. Ők már akkor is és ma is tudták és tudják, és mindig is tudni fogják, hogy a jelen nem vérezheti át a holnap hó-szívű ingét. Mert az a gyermek, akiről úgy gondolod, hogy meghalt benned felnőtt korodra, hidd el, fogadd el, és ne feledd el; él! Soha nem veszhet el! És mindörökké kortalan!

Ma már Te is, Én is, s mindannyian tudjuk, hogy tudunk, ezért mindannyian elítéltettünk. Borzalom és szorongás tenyerei között roncsolódik fejünk. Összeborul felettünk a sokszervi károsodás és az össznépi összeomlás. Összehordott szemétdombjainkkal egybegyűjtöttük az uralhatatlan fertőzést is. Világokat lehengerlő járványok, és kemény ütések ébresztenek minden idők kábulatából. Lassan-lassan rányílunk e különös Mindenségre, belül s kívül széthajtogatva a titkokat elfedő lepleket. Kábultan kutatjuk, hogy miféle én rejtőzködik az énünk maszkja mögött.

Ma már tudjuk, hogy utunkon az arcok néha eltörnek. Az evolúció során a mutáció mindig is kockázat volt; túlélés és tovagördülés egy szebb, új világ felé, vagy egy szétroncsolt tüdő; tagadva a szebb, új világot! És az evolúció során az álca mindig is vitathatatlanul áldás volt; kifelé, és csak az öntudat megjelenéséig. De most végre lehullnak a lárvamaszkok, s lassan feltárulkozik a nagy titok; forró sivatagok, vöröshúsú tengerek, elhalt daganatok, roncsolódott tüdők és szétrobbant mindenségek emlékeztetnek arra, hogy nem törhet szét egy belső arc, amikor már megismert, és szorít-szorít önmagához a végső megszakadásig egy „örökkévaló, teljessé-tevő és óceánlényegű” másik arcot.

Tudod, hasonlatosan a halálhoz, a megismert mélység és a teljesség teszi örökholnapúvá a valahová tartó üzeneteket, s végtelenfolyamúvá a felbukkanó tiszta forrásokat. A mélységekből a megbocsátó kéz fölénk nyúl, s szemünket lepecsételi a „fény-felé” álmodás pecsétjével. Immár védettek vagyunk!

Ezután már minden meggyötört, de mégis gyönyörűszárnyú pillangó elvágyódhat, mert a mindenségek időjárásában újra tavasz van. A Semmi elszakadt gyermeke, a csupasz hang a legteljesebb dallamból; a lélek immár hazatalált. A szingularitások ősi szépségű, szétporladt mítoszaiban és a világjárványok rongyrázó korszakaiban a harmónia kinyílt, és az utat végigjárta. Meséiket a végső törvények és a végső igék elmesélték. A teljességben sem fönt, sem alant nincsen már beteg rettegés.

Végre minden hazatalált. Az időt és a teret megelőző hiány sebző cserepeiben a húrok hangokat próbálgattak, egészen addig, amíg a kibomló világ, nagyszerű és végtelen rétegű harmóniában, zengve összeállt. Ekképpen Mi is hangok és dallamok vagyunk! Mi is gyógyulunk és tisztulunk! Hosszú, torz, hiány- és fertőzés szülte magányunkban a bűntől megszabadulunk, s felismerjük, hogy kibomló teljességre és harmóniára születtünk.

Mert nagyon mélyen nem születünk, hanem folytatunk!

S nagyon MAGASAN nem halunk meg, hanem folytatódunk!