Síró nevető szemű blogja

A hétköznap utcáit járva

 

Séta közben mindig kíváncsian figyelem a bennem megmaradó képeket.

Útszélén taxi

 sárgán, tisztán csillog, a sofőr szintén csinos,

csomagtartó nyitva, mögötte áll, zsemlét vág.

 Ebédel, gondolja keveset fogyaszt.

 

Egy férfi az utcán siet, kezében mobil, másikban cigi, bomba.

Riadtan felnéz

 autó a járdán?

Ja, csak a periférián.

Persze nincs minden kéz így tele, de telefon mindenképp van.

Ha kezük mégis üres lenne, helyette szemükben üveget hordanak, révülnek.

Továbbra is fürkészem őket, keresem bennük az egyedit, az élőt.

Hiányolom belőlük a jelenlévőt.

 

Hajdan én is ilyen voltam, míg ezeket az utcákat róttam?

Belül vajon a többiek, mit szólnak?

 Szívük, álmaik, lelkük, szellemük.

Mihelyt felébred valamelyik

 rögtön a szájába adja a cumit, bagót, telót,

 vagy pillanatok alatt tovatűnő  finomságot?

Az ügyesebbek megszoptatják, majd úgy altatják vissza megint.

 

Most már úgy járom e helyeket, hogy keresem a kapcsolatot az alvókkal

 és ünneplek magamban,

ha kacsintásomra  mosolyognak picit.

 

bomba = dobozos energia ital

2019.02.

Tegnap a  Dunában

 

Az énem egy hangja tombol: vagy csak meg akar óvni engem?

A múlt héten még jobb idő volt, nem fújt a szél, többen voltak,

nem fog sikerülni, megsérülsz,

 akár egy aggódó szülő.

 

A külvilág tombol: a közelben gyerekek üvöltöttek

„gyertek itt pornót forgatnak” ahogy levettük ruháinkat és készültünk bemenni a vízbe.

A parton hó és engem a félelem burkába zár az egóm.

Nehezen megy, nehezen töröm át,

 de jó hogy vannak társaim,

 végül ellenérzéseimet ruháimmal együtt a parton hagyom.

 

Tegnap megfürödtem a Dunában.

A sirályok és vadkacsák nevettek

én e közben féltem, s remegtem.

A testem tényleg csak műanyagba, jobbesetben pamutba, bőrbe tekerve él túl?

Az a kétségem, hogy nem vagyok egységben.

A természetben elkülönültem.

Vagy ez így jó, ahogy van?

A tudatom tágul az ember csak bámul.

A gyerekek gúnyolnak, nem értik.

Én sem.

Majd jön a kérdés miért?

Hirtelen nem tudom a választ,

elbújok a védekező jópofám mögé.

Később azért mégis megfogalmazódik bennem valami…

2019. 01.

Vágta a hóban

 

Arab lovam van, s fehér tűzben ég.

Izgatott, mint egy gyermek ki sosem látott havat.

Örül nem tettem a hátára nyerget, hátha még azt a fém izét sem raknád a számba

szabadon szárnyalnék veled.

Még föl sem ültem a hátára már gyorsan jár,

hiába mondom neki hóóó, félre értett talán?

Fülével figyel, várja a parancsot, mikor indulhatok már?

Kicsit gondolom még felkészülnék, ő már kész van.

Elirányítom egy-két kövér fűcsomóig, egyen.

Csak szép lassan gondolom én, de tudom ő mást akar

szárnyai belül kibontva, repüléshez készen vár.

Hát megadom neki és elengedem a szárat.

 

Elindul a mozgás, ügetés, majd vágta.

Felszabadul benne az erő, az öröm a szabadság, majd lecsapja a fejét és dobja a hátát.

Úr Isten fönt kell maradnom, engednem kell neki egy kis játékot, meg magamnak is.

Aztán nyúlik a nyaka, nő a sebesség a semmiben vágtázom minden fehér.

Fejemben cikáznak a gondolatok egy gödör, egy kő, hogyan lesz?

A súlypontom előre, vagy hátra?

Dőlj előre, túl hátul vagy hangzanak a fejemben a régi lovas jó tanácsok.

Nem maradt más csak a bizalom belé kapaszkodhattam.

Eséstől való félelmem beszürkítette a tájat.

A gyermek még úgy esik, hogy nem foglalkozik a következményekkel

megengedi magának, tudja úgyis feláll, menni fog megint

jó hely ez a világ, csak a szülők félnek.

Most nem tudtam olyan szinten égni, mint tüzes kancám.

Egyszerűen elkerűlt az egység félelemmel vegyült az öröm.

Jó volt lassítani, de rögtön felmerült bennem: még.

Megfordítottam tisztaszín hátasom szinte kérnem sem kellett, repült tovább.

Emelkedőn, leejtőn, gödrökön keresztül, talán tényleg a talaj felett?

 Mintha súlytalanul siklottunk volna.

 

Túléltük, prüszköl, fújja a levegőt oldódik a feszültség

benne is, bennem is.

Most már ő is legelni akar, keressük a kövér fűcsomókat.

A pelyhek alól előkotrom őket és ő jóízűen falatozik belőlük.

Majd szépen hazamegyünk a zabolák szájakból kikerülnek.

Remélem bizalmatlanságom a létezésben

még sokáig nem rakja vissza  számba,

az istálló szélén himbálózó rozsdás zablámat. 

 

2019.01.11.