Brenedin blogja

Szétfoszlik alakod bennem,
tévedésem beismerem.
Meglepetés ébredésem,
csalódás, amit nem kértem.

HAZAFELÉ

miért tetted nem tudom

bolyongok haza a körúton

szemem kiégve

hiába nézek félre

mosolyod retinámba

égve

képzeletben

hangod lágy ölelése

szívem halk fecsegése

emlékekben élve

kapom a semmit

cserébe

léted homály, nem lelem,

életem azóta kedvetlen

kerestelek,

ma már nem,

akkor az eszemet 

vesztettem

fájna újra látnom Téged,

semmiből jönne a kísértet,

megkímélném

ettől agyam

védve megszelidített

önmagam

 Úgy léptél le, mintha itt sem lettél volna,

minden addigi pillanatot elárulva.

Őszinte voltál ma már tudom, 

de visszafordultál félúton.

Kitől ijedtél meg, tőlem vagy magadtól,

vagy a kettőnk közt izzó szavaktól?

Ezt ma már rejtély övezi,

nem is szeretnék utána kérdezni.

Az emberi elme bonyolít,

a másikra képeket vetít.

Én képviseltem valakit neked,

ez volt, ami átbillenthetett?

Két ember egymásnak megbocsát,

mikor felismerik tetteik valódi súlyát.

Ez elhozza az enyhülést, 

a belső megkönnyebbülést.

Bizalmat visszanyerve, fájdalmat feledve,

a másikat hallgatással tovább nem verve.

Bocsásd meg, amit nem tudtál, 

miközben a saját játékodban játszottál. 

A szavak Neked mást jelentettek, 

ezért belőled semmit nem értettek. 

Megbűnhődtél azért, amit nem tettél,

a szemében nem ártatlanul szenvedtél.

Gondoltad értelmetlen, valahogy könyörtelen,

akit szeretsz vajon miért elérhetetlen? 

Hogy most hol van, nem tudom, 

jön e vagy visszafordul félúton? 

Vagy kivár még, az erőt várja,

ami a választ majd feltárja?

Dupla fájdalommal létezni,

közben a másik csomagját is érezni?

Lehetne ezt az egészet átkeretezni, 

együtt a valóságba érkeznii?