Brenedin blogja

Fekete éjben,

sötétlő fényben,

lelked árnyékában,

virrasztok magányban.

Van az a fájdalom, mikor

nincs az a szégyen, 

hogy ne tennéd meg, 

amit meg kell lépned.

Van mikor átmennek a szavak,

van mikor üresnek hangzanak.

Nem írok egyebet, csak pár sorban keveset:

Testvérem vagy, akár ismersz, akár nem,

minket összeköt a végtelen.

Hasonlók vagyunk egymáshoz,

a kép amit látunk meghatároz.

A lényeg mégis e mögött van,

hangtalan formája nem megfogható,

jelenlétünk az érzésekben lesz nyilvánvaló.

Az út egymáshoz ez az energia ❤️,

hagyd létezni benned,

ezzel kapcsolódsz az Egyhez,

ezen keresztül az egész létező

egyetemhez.

Ennek fényében élheted 

élettel teli életed, az áramlásban

az irányt el nem veszítheted.

       Kisugárzásod fényébe érve,

       tőled egy kis figyelmet remélve,

       szívedben egy helyet kérve, 

       szótlanul hangolódva együtt 

       a békére, belső lényed

       menedék helyének

       mennyei ízére, 

       magány mellett, 

       enyhülést megélve, 

       elfogadásban egységet 

       Lehet e? 

 Úgy léptél le, mintha itt sem lettél volna,

minden addigi pillanatot elárulva.

Őszinte voltál ma már tudom, 

de visszafordultál félúton.

Kitől ijedtél meg, tőlem vagy magadtól,

vagy a kettőnk közt izzó szavaktól?

Ezt ma már rejtély övezi,

nem is szeretnék utána kérdezni.

Az emberi elme bonyolít,

a másikra képeket vetít.

Én képviseltem valakit neked,

ez volt, ami átbillenthetett?

Két ember egymásnak megbocsát,

mikor felismerik tetteik valódi súlyát.

Ez elhozza az enyhülést, 

a belső megkönnyebbülést.

Bizalmat visszanyerve, fájdalmat feledve,

a másikat hallgatással tovább nem verve.

Bocsásd meg, amit nem tudtál, 

miközben a saját játékodban játszottál. 

A szavak Neked mást jelentettek, 

ezért belőled semmit nem értettek. 

Megbűnhődtél azért, amit nem tettél,

a szemében nem ártatlanul szenvedtél.

Gondoltad értelmetlen, valahogy könyörtelen,

akit szeretsz vajon miért elérhetetlen? 

Hogy most hol van, nem tudom, 

jön e vagy visszafordul félúton? 

Vagy kivár még, az erőt várja,

ami a választ majd feltárja?

Dupla fájdalommal létezni,

közben a másik csomagját is érezni?

Lehetne ezt az egészet átkeretezni, 

együtt a valóságba érkeznii?