A film pereg tovabb

Hull az elsárgult levél...
Hull a ...
Hulla!
Nem mondom meg nekik hol van,
erdőben vagy szürke tóban...
hahaha!
Jé! Olyan lett mint az ének.
Félek!
Nem hagyom, hogy elvegyétek!
Ő már az enyém!
Konok leszek és kemény!
Megágyaztam csupasz kőre,
olyan szép volt pőre bőre,
feje alatt levélpárna,
bugyoláltam zöld mohába...
Ó de szépet írtam!
Sírtam.
Sírtam mikor nem lélegzett,
öleltem a kicsiny testet...
Festett.
Rúzs, szemfesték,csábos mosoly,
komoly vonzerő,
lenge ing, a lány nyerő...
Biztos hogy akarta,
combját se takarta...

Emlékezem. Cikáz milliónyi kép,
Mívesen rajzolt, halovány,töredék,
Hiába a tova szárnyaló idő,
Kévékben fekszik mi nem feledhető.

Az első pillanat rettegést adott,
Mikor megragadott szörnyű vasmarok,
És vélem ezt az iszonyatot tette,
Fényre cibált az ismeretlenbe,
Hol csöppnyi tüdőm is másképpen tágult,
S nem értettem mindazt mi elém tárult.

Emlékszem mikor még lágy volt a fejem,
Naphosszat csüngtem édes anyatejen,
Magamba szívtam, s nyertem új világot,
Leltem hont, reményt, puha biztonságot.
Birtokom volt az ölelő védelem,
Tudom nem gyötört akkor a félelem.

Ébredő öntudat valóra ébredt,
S igazra festett minden idill képet.
Anyám hitte az nékem éppen elég,
Ha asztalon gőzölg a babfőzelék,
S nem hitt benne, hogy miközben jóllakom,
Belül szeretre éhezem, szomjazom.

Atyám nem tudta emberben van lélek,
Dörgedelmeitől még ma is félek:
" - Gyermeknek kuss, az mindig legyen kezes,
     vagy megismeré mi a jobb egyenes! "
Jó hogy akkor nem volt divatban  deres,
Ha már az apa büntetni köteles.

Emlékszem. Igen, jó atyám a drága,
Gyermeki szemem de mily sokszor látta,
Hogy korcsmából jövet bakancsos lába,
Miként illeszkedik anyám hasába,
S ha sikoly, sírás törte meg a csendet,
Mint arató, köztünk úgy vágott rendet.

Nem értette senki lázas éjeim,
Mikor nem nyugodtam lámpa fényein,
S ágyam köré gyűltek démonok, árnyak,
Kéjesen vihogva vad táncot jártak.
Hiába kértem sírva valakit,
Míg halálba öleltem a kismacit.

Morzsolódó idő a gyermek évek,
Mint illanó másai a lenge szélnek,
Hittem, hogy jobbat ád az eljövendő,
Az igaz fényes lesz, nem lepi kendő.
Első csókot, mint messiást úgy vártam,
S meglátogatott hamis álarcában.

Felém nyúló kezet még sokszor láttam,
Mohón fogadtam, én ölelést vágytam,
Hittem, hogy csókkal hazudni nem lehet,
Ki vak az nem lát feszülő érdeket,
Tudom - nagy áron - miről szól az ének,
Ha bűbájosok szép dalra kelnének.

Emlékezem.Meg van tályogom, sebem,
És mind eleven. Fáj, hogy emlékezem.

Ott voltam, mikor vártuk a tavaszt,             
Csak azt vágytuk,legyen már újra fény,
Remény, mely duzzadó rügyet fakaszt,
S kamaszt utánzott a lágy kósza szél.

Ott voltam, mikor a kopár ágak,
Mint vázak gémberedetten kéltek,
S hogy éltek, bizonyság a világnak,
Tártak ezernyi szirmot az égnek.

Ott voltam, mikor sarjadó levél,
Mint tenyér az ág hegyén szétterült,
S feszült ereiben akár a vér,
A lét, szétosztva áramló nedüt.

Ott voltam, s lélegezni jól esett,
Keveset gondoltam a múlt télre,
S végre tétovát vált a büszke tett,
És lett hitem voksolni a fényre.

Ott voltam és akkor is ott leszek,
Ha levelek rozsdásra fakulnak,
És lehullva bús búcsút intenek,
Szelek keringőjével a múltnak.

Ott leszek, mikor zizzenő avar
Takar lábnyomot, mint ezer tetem,
S velem ott lesz e mardosó fanyar
Zavar a szertefoszló rétegen.