Boraq blogja

Boraq•  2020. június 8. 22:15

Új élet 7/1

Egy kis faluban gyorsan terjednek a hírek. Így nem csoda, hogy mire a Pestről érkezett gyorsvonat tovább indult, a grófné és két leánya poggyászát a gőzöshöz szállító fuvaros jóvoltából a településen már szájról-szájra járt a nagy újság: Nyerges-Tóth Miklós visszajött! Vagy, ahogy Gergely atya megjegyezte, mikor fülébe jutott a hír: a tékozló fiú hazatért.

Ráadásul éppen az öccse, Kristóf úr esküvője napján…

Minden házban azt találgatták, hogy mi lesz ebből; és bár senki nem tudott semmi okosat kisütni, egy valamiben egyetértettek: ilyen esküvő még nem volt, és nem is lesz… Már ha lesz egyáltalán, mert Miklós urat eléggé rabiátus embernek ismerték, és ha megtudja, hogy mi történt az apjával és a birtokkal…! Hát, abból biz’ bármi lehet…

Az érintett, egyelőre, mit sem tudott arról, hogy érkezésének híre ennyire felkavarta a települést. Komótosan ballagott az országúton, a vasútállomástól jó két kilométerre sorjázó házak felé. Szép szál, jóvágású férfiember volt, lassacskán közelített a negyvenhez. Bozontos szemöldöke alól barna szempár vizslatta az út menti tájat, a hamarosan aratásra érő gabonát, és a még ég felé néző napraforgókat. Kalapját kicsit feltolva barna haján, meg is állt pár pillanatra, hogy megszámlálja a távoli domboldal legelőjén mozgó apró tarka foltokat. Gazdag volt a vidék, ahogy mindig is, és ő azért jött, hogy még gazdagabbá tegye. Már ha engedik… ha visszafogadják…

Aztán bal kezével vállán átvetett kabátját fogva – hiába tartott még az elején a nap, már kezdett meleg lenni, hiszen benne jártak a júniusban – újra nekieredt. Jobbját alig-alig húzta le kissé kopottas utazótáskája. Most sem volt nála több mint amennyi nyolc évvel ezelőtt, amikor elment.

Akkor lett neki furcsa az emberek hiánya, midőn a faluszélén túljutva az első módosabb házakhoz ért. Senkit sem látott, legalábbis embert nem, mintha kihalt volna mindenki. Az élet jelét csupán a kerítések mögül ugató, acsargó kutyák, az árokban kapirgáló csirkék, egy lustán hempergő macska, na meg az út menti, dús termést ígérő szilvafák jelentették. Utóbbiakat meg is csodálta, szakértő szemmel nézegette a gondos kezek nyomát.

Érezte, hogy lesik, figyelik minden mozdulatát. Kicsit megbántódott miatta, de azért meg is értette. Hiszen nyolc éve csúnya dolgokat mondott hirtelen haragjában nem csupán apjára, hanem az egész falura, és sokaknak megkeserítette az életét. 

„Most biztosan arra várnak, hogy mit teszek.” – töprengett magában, ahogy megállt a főtéren és körbetekintett.

Semmi sem változott. Balra a kis vegyesbolt, szemben a templom, jobbra a vendégfogadóként is szolgáló kocsma. Tudta, sokat el fog árulni róla; sokat ronthat, vagy javíthat a megítélésén, hogy hova megy először. Amikor itt hagyta szülőfaluját a kocsmából távozott… és igencsak sietve…

Most a kisbolt felé vette az irányt.

Nem volt túl nagy üzlet, de lehetett kapni itt mindent. Élelmiszert, illatszert, mindennapos medicinákat, sőt, még bélyeget és lapokat is; lévén a boltocska postahivatalként is működött. Az eladó, és egyben tulajdonos, egy ötven év körüli, szikár férfi a raktárkészletet leltározta a pult mögött állva, mikor ráköszöntek. Megszokásból visszaköszönt és csak utána fordult meg, hogy lássa ki érkezett ezen a kora reggeli órán.

- Nahát… - csodálkozott el, ahogy felismerte - a Miklós úr…! – és látszott az arcán nem tudja, hogy örüljön-e vagy sem. Végül az első verzió mellett döntött, és elmosolyodott.

Nyerges-Tóth viszonozta a barátságos gesztust, majd rátért jövetele céljára:

- Tart még abból a jóféle ürmösből, Szerémi uram?

- Hogy…? Hát persze… - fordult a boltos a polcok felé és leemelt a gyomorerősítők közül egy csinos porcelán palackot. – Ez lenne az, ugye? – mutatta a vevőnek.

- Az bizony – bólintott amaz, – adjon kettővel… - tette le kabátját és táskáját a pultra.

- Nahát – tette szóvá Szerémi, mialatt szervírozta a másikat is, – maga is megszerette?

- Nem én – jött a válasz, – Apámnak lesz, engesztelésül.

Szeréminek megállt a keze a csomagolásban, döbbenten nézett fel a férfira:

- Hát nem tudja…?

- Micsodát? – kérdezett vissza Nyerges-Tóth. A pénztárcájában kotorászott, számolta ki a forintokat – Még ugyanannyi az ára? – és csak most tekintett fel.

- Igen…

- Mit kéne tudnom? – érdeklődött újra. A boltos arca rossz hírt ígért, de megpróbált könnyednek mutatkozni. – No, csak nem történt valami?

- Az… az édesapja… két éve… - mondta akadozva Szerémi. – Kristóf úr kerestette is magát… Tudja, az örökség miatt…

- Apám… meghalt…? – döbbent meg őszintén Miklós. Kalapját felbökte, és megdörzsölte a homlokát Erre nem számított. Úgy jött haza, hogy kibékül az öregúrral… hát… most már sosem fog. Aztán eszébe jutott más is. - Hogyan és mikor…?

- Karácsonykor, az éjféli mise után. Épp csak beültek a szánba, és rosszul lett. Öccse ura hozzám rohant be repülősóért, de már hiába - mondta a tulajdonos szomorúan. - Bevitték ugyan a paplakba, de már csak Gergely atyának volt vele dolga…

A hazatérő bánatosan bólogatott. Emlékezett rá, nagyapjuk is így halt meg, váratlanul, egy nyári este. Felsóhajtott.

- És akkor a birtok? Azzal mi van?

- Kristóf úr igazgatja – vont vállat a tulajdonos, mint akit nem nagyon érdekel. Az már annál inkább, hogy erre Nyerges-Tóth borongása megenyhült.

- Az öcsém? – hitetlenkedett. – Hát, igaz, hogy itt is kell vágni, metszeni, de… - ingatta a fejét. Egyszerűen nem tudta elképzelni Kristófot gazdálkodóként. Sokkal jobban illet hozzá a műtők fehér világa, mint egy búzatábla, vagy krumpliföld. – El tudom képzelni, miket művelt…

- Váradi uram segít neki… - jegyezte meg Szerémi és belefogott, hogy mindent részletesen elmeséljen.

Boraq•  2020. május 25. 12:42

Szabadság

A Harley-Davidson könnyedén suhant a kanyargós erdei úton, motorja úgy dorombolt, mint egy elégedett macska. Egy közel százkilós macska… A nyergében ülő, lassan az ötvenhez közelítő férfi is majdnem volt annyi. Kopott farmerje felett már kissé megereszkedett has domborodott, amit sem a ráhúzott pulóver, sem a viseltes bőrdzseki nem tudott eltakarni. Bár a „gazdája” igazából nem is akarta titkolni. Úgy érezte ez hozzá tartozik az országúti motoros image-hez. 

Épp ezért lazán fogta a kormányt és hátradőlt, álmos pillantása hol az utat, hol a szinte összefüggő növény falat pásztázta. Egy szimpla folytonossági hiánynál többet keresett, egy mellékutat, egy ösvényt, esetleg egy vadcsapást, bármit, ami arra utalhat, hogy a közelben emberi szálláshely vagy legalább egy pihenésre alkalmas hely van. 

Már hatodik napja volt úton, több mint huszonnégy órája hogy a második országhatárt is maga mögött hagyta, és ma reggel is hajnalban indult. A sietve bekapott, kérésére hagymával és szalonnával együtt sütött rántottára már nem is emlékezett a gyomra, a benzinkútnál pedig, ahol tankolt, nem talált kedvére valót. Az előre csomagolt szendvicsek nem nyerték el a bizalmát, inkább vett vagy egy tucat müzli szeletet meg négy pohár joghurtot. Most még mindegyik ott lapul mögötte, a hátsó ülésre szíjazott táskában, ha más nem lesz, ezt fogja ebédelni, bár ez messze nem elegendő egy ekkora embernek, mint ő. Pláne, ha még motorozik is, hiszen egy ekkora dög gépet megtartani nem kis fizikai munka. 

De ő szerette. Élvezte a szabadságot, amit az út és az utazás nyújtott. Úgy érezte, ennyi jár neki az egész évi irodai munka után. Itt végre egyedül lehetett, azzal és akkor váltott szót, akivel, és amikor akart. Lehet, hogy a motor folyton a fülébe duruzsolt, de mennyire más volt ez, mint az állandó utcazaj, meg a billentyűzetek monoton kopogása, meg-megszakítva a különböző hangokon felcsörrenő telefonokkal! Az első megnyugtatta, a másik idegesítette. Ezért évente egyszer előszedte a motorját, felpattant rá és nekivágott a világnak. Sosem tervezte el, hogy merre fog menni, ment amerre a szíve és az út vitte. 

Még ha az egy kis vékony aszfaltcsík is volt, amire ma délelőtt lekanyarodott a sztrádáról. Csak azért sem fogja megbánni, előbb-utóbb adódik valami…

A következő kanyar után felbukkanó barna tömeg hirtelen fékezésre kényszerítette. Az eddig békésen az út menti bokrokat legelésző őz riadtan pillantott fel rá. Gidája teljes pánikban kukucskált mögüle. 

A motoros az első ijedtség elmúltával rácsapott a dudára. A szokatlan és veszettül hangos zajra a fiatalabb állat megugrott és berohant a sűrűbe, az anyja azonban maradt. Tekintetén látszott, hogy fél, de kész küzdeni. A férfinak azonban esze ágában sem volt kötözködni vele, csak tovább akart menni. Felbőgette a motort egyszer, kétszer… és többször nem kellett. Ezt már a suta sem bírta, ő is menekülőre fogta. 

A férfi elengedte a kormányt. Levette kötött sapkáját, előszedett egy zsebkendőt a dzseki zsebéből és megtörölte vele a homlokát. Nagyot fújt, elrakta a kendőt, aztán visszaigazgatta rövidre nyírt barna hajára a sapkát. Csizmás lába már a gázon volt, amikor eszébe jutott valami. Az őzek! A nagyobbik még csak-csak átugorja a bokrokat, de a kicsi…! Annak út kell, valami csapás…

Lépésben indult el, folyton a bozótos alját lesve, és pár méter után meg is találta. Körülbelül fél méter széles nyiladék, ha nem áll meg az őzek miatt, észre sem veszi. Ahogy leszállt és alaposabban szemügyre vette a pata nyomok mellett még keréknyomokat is látott. Nem motorét, ahhoz keskeny volt, inkább bicikliét. Elmosolyodott. Ez kell neki! Ahol bicikli van, ott ember is akad, és ahol ember van, nos… ott talán szívesen látnak egy fáradt vándort.

Visszaült a Harley-ra és kecses ívben rákanyarodott a kicsiny útra. 

Hangosan csapódott a sütő ajtaja. Az idősödő, őszülő hajú nő halkan bosszankodott, mialatt megigazította kezén a kissé rongyos konyhai kesztyűt. Amikor bemennek a közeli kis városba vásárolni, mindig elfelejt újat venni, megfoltozni pedig nem érdemes, a bélelt részt, a lényeget, úgysem tudja pótolni. 

 Újra, most már óvatosabban nyitotta az ajtót. Rögtön megcsapta a sülő sütemény illata. Egy pillantással azt is felmérte, hogy a bukták szépen megkeltek, ahogy kell, aztán csukta is be a sütőt. Ez kb. félóra, aztán jöhet a rétes. A vékony lapok közé töltött meggyes-mákos töltelékkel. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a férje - isten nyugtassa szegényt! - mennyire megdöbbent annak idején az első túrós meg mákos süteményeken, amit elébe tett. Aztán megszerette, mint ahogy a menyei és a vejei is. 

Az otthon íze! Ahogy a legkisebb unokája mondta… És nem vette észre – de istenem! miért is vette volna? – hogy a mamában ez a mondat sajgó emlékeket idéz. És hogy a mama inkább visszanyelte a könnyeit és nyújtotta tovább a tésztát, ahogyan a saját mamájától, és fájóan rövid együttes életük során, az édesanyjától látta. 

Mert ez az élet, az élete, a másokról való gondoskodás. Mindig is ez volt. Még amikor éltek a szülei, meg a többiek szülei, akkor is. Mert az egész vándorúton, amíg idáig eljutottak rá, a legidősebb lányra lettek bízva a három család gyerekei. Ő csitította a már járni tudó kicsiket, hogy csendben legyenek a teherautó platóján, ő fogta a kezüket, amíg átjutottak a határon, mert a felnőttek a csomagokat cipelték, és a túlsó oldalon, a táborban, gondoskodott róluk, mialatt a többiek papírok meg pénz után futkostak.

Aztán… aztán újra útnak eredtek. Vonattal, busszal, gyalog, egy újabb idegen országba és végül… nem volt tovább. Eljutottak ebbe a kis völgybe, az itt élő család befogadta őket… Hogy ki miatt tört ki a ragály sosem tudták meg, de nem is számított. Egyszerre lett beteg az idegen családfő és az ő nagybátyja, édesapja öccse, egyszerre, együtt ápolták őket, és együtt is temették el… és utánuk jöttek sorban a többiek… Csupán a gyerekek gyógyultak fel. 

Nem akartak elmenni. Egyikük sem. Csak néztek rá, reménykedve, mind a nyolcan, és ő felvállalta mindjüket. Alig volt tizenhét, de többnek nézett ki, ráadásul hasonlított anyja húgára, aki szintén „elment”, és ezt ki is használta. Nagykorúnak mondta magát, hetekig, hónapokig rettegett, hogy kiderül a hazugsága, hiszen a személyi papír nem a sajátja volt, de senki nem jött rá, így maradhatott a gyerekekkel. 

Keserves volt. Amíg a többi lány pusmogott, fiúzott, addig ő végezte a házi és ház körüli munkákat. Persze, segített mindenki, másképp nem is bírta volna. A fiúk fát vágtak és ástak, gondozták az állatokat és a gyümölcsöst; a lányok főztek, mostak, vasaltak, kertészkedtek. Mire huszonöt lett már sok terhet levettek a válláról, de épp addigra az elsők kezdtek elkerülni a háztól, hogy tanulhassanak. Ebből nem engedett. Ha már ő nem tanulhatott legalább a testvéreinek - mert mindegyiket annak érezte - megadadhasson a lehetőség. Éltek is vele! Büszkén feszített a diplomaosztókon. 

A legelsőn ismerte meg a férfit, aki a férje lett. Állatorvos volt és cseppet sem bánta, hogy egy lány kedvéért a katedrát saját praxisra cserélje. Sőt! Boldog volt, hogy újra gyógyíthat és még segédje is akad, frissen végzett sógora személyében. 

Jól megvoltak. Komolyabb összetűzésre sosem került sor közöttük. A közeli falvak hamar befogadták a városból jött doktort, nagyrészt annak köszönhetően, hogy jól ismerték a családot, ahova nősült. Kettesben már könnyebb volt. Aztán megszülettek a saját gyerekeik, majd visszaköltözött az egyik testvér, házat építve magának és a családjának és mostanra… ahogy kinéz az ablakon három másik házat lát. Az egyik a húgáé, a másik a legidősebb fiáé, a harmadik egy fogadott testvéréé. 

Valóságos kis település!

Egy összetartó kis közösség, ahol mindenkinek meg van a dolga, még ha az egyik lányunoka most éppen a kút mellett üldögélve a cirmossal is játszik. Hiszen kölyök még az a macska, meg kell tanulnia, hogyan kell az emberrel bánni… ez is feladat és épp egy kicsi lányhoz illő… De mi ez? Miért ugranak fel mindketten?

Aztán meglátta és nagyot dobbant a szíve… 

Egy motor gördült be az udvarba, olyan, amilyet az amerikai filmekben látni. De ez nem amerikai volt. Még csak nem is ez országbeli. A rendszám… Istenem, a rendszám és mellette a betű…! Nagy ég! Ez Otthonról jött…!



Meglátta a kislányt, amint befordult a kapun, de szándékosan nem nézett felé. Nem akarta megijeszteni. Előbb komótosan leállította a gépet, aztán kitámasztotta, csak ezek után szállt le a nyeregből. A slusszkulcsot a helyén hagyta, a sapkát viszont a dzseki zsebébe gyűrte. Vetett egy pillantást a kezeire, rosszallón fejet csóvált és a kúthoz ment.

Csak ekkor pillantott a gyerekre, aki közben felugrott ültéből és talán kissé túl szorosan ölelte magához a kiscicáját, mert az állatka halkan panaszkodott. A kislány gépiesen megsimogatta, de közben riadt szemekkel meredt az idegenre.

A férfi meg tudta érteni. Egy ilyen falusi csemetének szokatlan lehet egy ekkora motor, meg egy bőrdzsekis „bácsi”. Bizalomgerjesztőn rámosolygott, majd töredékes nyelvtudásával megszólalt:

- Helló! Én mosni enyém kéz – tartotta maga elé valóban kissé maszatos kezét, mialatt közelebb lépett a kúthoz, - és szeretni kérni kicsi enni, ha van. Nem félni – tette hozzá látva, hogy a gyerek elhátrál előle.

Aztán minden olyan gyorsan történt. A kislány még egy lépést tett hátra, de megbotlott a saját lábában. Elvesztette az egyensúlyát, ami miatt megszorította a macskát, az pedig hogy szabaduljon bele karmolt a karjába. Kis gazdija felsikoltott, eldobta őt, majd egy pillantást vetve a véres csíkra sarkon fordult és valamilyen alig érthető tájszólásban kiabálva elrohant az egyik ház felé.

A motoros döbbenten állt. Ezt jól elszúrta! Na, mindegy! Ha már itt van, legalább tényleg megmossa a kezét. 

A káván vízzel teli vödör állt, öntött belőle a kút melletti, fából készült vályú félébe. Nem csak a kezét, az arcát is megmosta, aztán a zsebkendőjével megtörölközött. Éppen végzett, amikor a házból, ahova a kislány szaladt, egy fiatal nő került elő. Mosás közben zavarhatták meg, mert forró víztől kipirosodott karjain fel volt tűrve pólóruhája ujja, haját fehér kendő fogta le. Kislánya a háta mögött somfordált. 

Ahogy közelebb értek a nő beszélni kezdett, de ugyanabban a fura tájszólásban, mint a gyerek. A férfi jó ha minden harmadik szavát értette. Annyit azért kivett belőle, hogy megkérdezte: kicsoda ő és mit szeretne? És megérezte azt a cseppnyi tartózkodást, ami természetes minden anyánál egy vadidegen láttán.

Sajnálta, hogy nem tud szabatosan válaszolni, és hogy a nyelvi nehézségek még nehezebbé teszik a megértést. De megpróbálta.

- Én utazni. Motorral – mutatott a Harley-re, - minden év, egyszer, neki a világnak. Indulni korán, nagyon korán. Benzinkút nincs… ööö… étel, nincs jó étel… csak – jutott eszébe a sok müzli szelet, és odamenve a motoron levő csomaghoz, kivett belőle egyet. – Csak ilyen… - és feléjük nyújtotta.

A fiatalasszony arcán mosoly suhant át. Elvette az édességet, odaadta a kislánynak, majd visszafordult vendégéhez.

- És most éhes. 

Nem is kérdés volt, hanem megállapítás, amire a férfi rábólintott. Ezt legalább értette. Ahogy a következőt is:

- Akkor jöjjön. Édesanyám… - folytatta a nő, de mondandója újra elcsúszott a saját dialektusa felé, annyit hámozott ki belőle, hogy ahol többnek jut, ott jut még egynek, és erre a motoros újra csak helyeselni tudott.



Az asszony elveszetten toporgott az ablaknál, mialatt a jelenetet figyelte menye, unokája és az idegen között. Nem tudta, hogy kimenjen-e vagy sem. A legszívesebben szinte rohant volna, hiszen annyi mindent szeretett volna megtudni a motorostól… de nem pusztán a jelen érdekelte, nem csupán egy idősödő nő kíváncsisága kínozta, hanem az egykori bakfisé is. Akinek oly sok mindent kellett hirtelen otthagynia, és aki most meg akarta kérdezni, hogy meg van-e még a mozi a külvárosi lakótelep parkjával szemközt, működik-e még a cukrászda a belvárosi szálloda aljában… és a Szigeten, a költő öreg tölgye, aminek kérgébe egykor valaki az ő nevét is belevéste, áll-e még? 

Az emlékektől könnyek futották el a szemét. Oly sok éve már, de mégis… mégis…! Tudnia kell, tudni szeretné, ha már itt van a lehetőség… de ha most átmegy, akkor ezeket a kérdéseket a családja előtt kell feltennie… és az nagyon… kínos lenne. Gyengének, sebezhetőnek látszana tőle, ő, aki mindig erősnek mutatta magát, akire mindig lehetett számítani. Most sírjon mindenki szeme láttára…?

Nem! Nem fogja kimutatni, hogy mennyire fáj még mindig… És szerencsére „alibije” is van, hisz vigyázni kell a süteményekre… Mire kihűlnek vége az ebédnek, így majd a végére ér oda, vált pár szót az ismeretlennel, aki akkorra már biztos indulni készül, és akkor nem lesz ott a kísértés, hogy kiadja magát…



Az ebéden végül összesen hatan voltak, bár az asztal körül tíz szék állt és még kettő a fal mellett egy kisebb asztalkánál. Mire a nő a kislány segítségével - aki mindvégig szemmel tartotta őt - megterített, megérkezett egy fiatal és egy idősebb férfi, mindketten jól láthatóan a házakat körül vevő földekről, ezt jól mutatta az egyikük hajába akadt pár elszáradt fűszál és lábukon a még nedves, de letisztogatott csizmák. Előtte lehetett hallani, hogy a kútnál mosakszanak, így motoros meg se lepődött, hogy amint beléptek és üdvözölték családjuk tagjait, rögtön feléje fordultak.

Kezet fogott velük és kölcsönösen bemutatkoztak. Az idős férfi, akinek a neve után nem csupán a kislány, hanem a szülei is még egy bácsit is biggyesztettek, barátságosabbnak bizonyult. Az egyik szekrényből kerámia flaskát és hatos pohárkészletet vett elő. Három pohárkába töltött, majd szétosztotta a férfiak között és a már megszokott tájszólásban áldomást mondva felhajtotta italát. Fiatalabb társa követte a példát és a motoros sem akart lemaradni. Egy hajtásra kiitta a magáét. Kellemes alma ízzel közepesen erős pálinka simogatta végig a torkát. Még csettintett is hozzá, amivel enyhe derültséget keltett. 

Közben befutott egy újabb családtag is, a vendég már az előbbi férfias szertartás alatt hallotta a jókedvű biciklicsengőt, így kíváncsian várta ki érkezik. Ötven év körüli asszony lépett be, sötétszürke nadrágban - aminek jobb szárát vastag gumi fogta össze a bokánál - és kabátkában, amihez halványsárga blúzt viselt. Rövidre vágott fekete haja a homlokába hullt, kék szeme nevetve nézett az eléje siető kislányra, aki szinte kikapta a kezéből az orvosokéra emlékeztető táskát, hogy utána játékból nagyokat nyögve tegye fel egy székre. 

A család összenézett. Az asszony kérdezett valamit, az idősebb férfi rábólintott, mire a fiatal nő megrázta a fejét és félreérthetetlen mozdulattal asztalhoz invitálta a jelenlevőket.

Leültek és megkezdődött az ebéd. Jóféle, tartalmas zöldségleves, aztán omlósra sült nyúlhús következett rizzsel és párolt zöldfélékkel. Csendben ettek, jó étvággyal, bár időnként némelyik családtag az ajtó felé pillantott, mintha várnának még valakit.

A motoros is némán fogyasztotta a maga adagját, de egyre jobban furdalta az oldalát, hogy ki lehet a hiányzó és miért maradt el. 

A sült mellé bor is került, a kislány valamilyen szörpöt kapott, az ebéd végén pedig a két nő frissen főtt kávét szervírozott. Most már beindult a beszélgetés, a két férfi egymás szavába vágva ecsetelt valamit a várható termésről, a fiatalasszony bólogatott és időnként közbe kérdezett, a másik asszony pedig hozzáfűzte a maga észrevételét. 

A kislány hamar elunta magát. Összekotorta a csontokat egy tányérra és kiment vele az udvarra. A ház mögül hamarosan kutyaugatás hangzott fel, de csak pár vakkantásnyi, amennyi az ebéddel érkező gazdinak kijár.

A gyerek édesanyja egy vödörbe söpörte a többi maradékot, majd a mosogatóba rakta a kiürült edényeket. Az idősebb nő felállt, kicsit nyújtózott, a táskájához ment, kivett belőle egy noteszt, belelapozott, aztán visszatette és a többiekhez fordulva közölte, most mennie kell, de vacsorára itthon lesz, és mindent megköszönve távozott.

A fiatalabb férfi, alighanem a kislány apja, felkapta a vödröt és eltűnt vele a hátsó ajtón. Szinte ugyanekkor nyílt a másik bejárat, bejött kislány, de nem csukta be az ajtót, hanem tartotta, boldog mosollyal az arcán. 

Idős, ősz hajú nő lépett be, két karján egy jól megrakott tálat egyensúlyozott és rakott le az asztalra.

 A motoros csodálkozva szívta be a sütemények illatát. Bukta és rétes! Erre a legkevésbé sem számított!

- Látom, meglepődött – jegyzete meg az asszony a vendég anyanyelvén, amitől a férfi még jobban elámult. 

Bamba tekintetétől a nő akaratlanul is elmosolyodott, majd következő szavával az övéihez fordult:

- Magunkra hagynátok?

A koros gazda pipáját tömködve szó nélkül bólintott és távozott, majd az anyuka is kikormányozta gyerekét, aki távozóban még gyorsan leemelt egy buktát a halomról.

Kettesben maradtak.

- Vegyen nyugodtan – invitálta az asszony kedvesen a motorost, és jó példával elől járva elvett egy rétest, majd az asztalhoz leülve enni kezdte.

- Nem, köszönöm – hárította el a kínálást a férfi, - félek, nem marad a családnak…

- Ugyan… - legyintett a nő, - van még egy ilyen tállal… Na, kóstolja meg…

Ennyi unszolásnak nem lehetett ellenállni. A vendég kezébe fogott egy buktát és jó nagyot harapott bele. Cukros és enyhén citromos túró ömlött szét a szájában, és mellé a tészta…! Az élvezettől önkéntelenül is behunyta a szemét. A sütemény pillanatok alatt eltűnt.

- Akkor most egy rétest… - tolták közelebb a tálat, és ő már nyúlt is egy különösen duci darab után.

- Meggyes-mákos…? – vette szemügyre. – A meggy még hagyján, de a mákot hogy tudta elfogadtatni?

A nő megvonta a vállát.

- Nem volt könnyű. De amikor rájöttek, hogy ettől nem lesznek függők, hát megszerették. Most már Karácsonyra is kérik a mákos gubát.

Egy darabig csendben ettek és ittak, mert a férfi vendéglátójának is töltött az asztalon hagyott borból, majd eszébe jutva valami, újabb kérdést tett fel:

- Ha meg nem sértem, mióta van itt?

Az asszony töprengve hallgatott egy sort:

- Negyvenöt éve – felelte végül.

- Hű! – ámult el a férfi. Úgy hitte, csupán házasság hozta a nőt az idegen országba, de így…! – Hiszen akkor még kislány volt…

- Bakfis, de köszönöm – mosolyodott el amaz. – Akkor jöttünk el, amikor a legtöbben távoztak. És ide jutottunk…

 A motoros gyors fejszámolást végzett miközben bólogatott és kortyolt.

- Én még akkor gyerek voltam, alig emlékszem rá. Ráadásul a nagy dolgok a fővárosban zajlottak, mi pedig az egyik megyeszékhelyen laktunk. Bár apáméknál, az autóbuszgyárban is voltak rázós ügyek…

- Megyeszékhely… - kapta fel a fejét a nő, - én azt hittem, hogy fővárosi.

- Hát… most már az vagyok egy ideje. 

Az asszonyban feltámadt az egykori fiatal lány. Annak ellenére, amit ígért magának nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen:

- És a sziget? A költő tölgye? Meg a cukrászda a híd lábánál, a buszmegállóban? Megvannak még?

A férfi döbbenten nézett a könnyben úszó kék szemekbe. Megérezte a kérdések mögött rejlő érzéseket, a fájó múltat, azt hogy annak a valamikori bakfisnak nagyon nehéz lehetett eljönni. Megfogta a nő asztalon nyugvó kezét:

- Mikor volt utoljára otthon? – firtatta szelíden.

Az asszony először nem is értette őt. Otthon? Aztán rájött… és megrázta a fejét.

- Nekem itt van az otthonom – mondta könnyeivel küzdve.

- De… akkor soha…?

- Soha – ismételte újra nemet intve és egy könnycsepp elszabadulva végig gördült az arcán.

- De miért nem?

- Nézzen körül – tett egy félkört kiszabadított kezével. – Ez egy tanya, távol a város – és közben maga is elfordult kissé, tekintetével követve a mozdulatot. – Itt nincs idő másra, csak a munkára. És rám volt bízva egy rakás gyerek – visszanézett a férfira. Tenyerét lefele húzva megtörölte a szemét, sikeresen elmaszatolva némi porcukrot a szája sarkából. – A szüleink… - sóhajtotta – a felnőttek, mind meghaltak valami betegségben, hát hogyan mehettem volna el? Tönkre ment volna az életük.

A motoros megint bólintott. Igen, ezt értette. És maga sem tudta miért, de sajnálta ezt a nőt. Vagy nem is…! Nem csak őt! Hanem azt a lányt is, aki volt. Szép lehetett, nagyon szép, de hiszen még most is az, már mint a korához képest… Eljött mert jönni kellett, ott hagyta a barátait, elvesztette a szerelmét, elhozták, és közben… még valami elveszett…

- És a maga élete?

- Az enyém? – próbált az asszony mosolyogni. – Ez az, ez itt az én életem.

- Igen, persze. A folytonos munka, és semmi szabadság… - szaladt ki önkéntelenül a férfi száján, de a másik nem neheztelt érte.

- A szabadság sokféle lehet – mondta csendesen. – A magáé az, hogy motorozik.

- Egyszer egy évben, de igaza van – töltötte újra a poharát a vendég. – Nekem ez a szabadság – ábrándozott el. – Hogy suhan alattam az út, oda megyek, ahova akarok, ott állok meg ahol a kedvem tartja…

- És addig marad, amíg jól esik – fejezte be helyette a nő. – Igen, maga ezt választotta. Én pedig ezt! – Tárta szét a két kezét és felállt. 

Szokatlan szenvedély támadt fel benne, és ahogy körbe nézett szinte kiszakadtak bensőjéből a szavak:

- Mert ezt akartam. Lehetett volna másképp, de én így döntöttem. Nem kötelezett rá senki, tudom, csak… csak a szívem. Így éreztem jónak. Számítottak rám. 

- És amikor már mehetett volna, akkor sem ment. De miért? Nem volt bátorsága?

Az asszony megütközve nézett rá. Hát nem érti őt? Aztán rádöbbent, hogy ő az, aki nem érti a másikat, és amikor megvilágosodott előtte, mit is jelent a kérdés elszállt belőle a hév.

- Az is – ismerte be vonakodva mialatt visszaült az asztalhoz. – És… nem értették volna… 

- Biztos benne? – hajolt felé újra a férfi. – Hiszen szeretik…

A nő fejét csóválva dőlt hátra. Hitetlenkedve pillantott a motorosra.

- Kicsoda maga, mondja? – firtatta zaklatottan. – És mit akar tőlem?

A férfi most először bizonytalanodott el. Talán valóban túl messzire ment. És tényleg, mit is akar tőle? Egy, már másodvirágzásán is túl levő asszonytól? Újra végignézett rajta. Ezüstös, félhosszú hajkorona, szelíden csillogó, kék szemek, a bőr még alig ráncos, a dereka még mindig karcsú, a mozgásán sem érződik a kor… 

„Nem – javította ki magát, - még nincs túl mindenen, még mindig szép… és vonzó… Akkor mit is akarok tőle…?” – és szinte önkéntelenül jött a válasz:

- Elvinni innen. Csak egy kicsit…

- Maga megőrült… - kacagott fel amaz, és ahogy hátra vetette a fejét még szebbnek látszott.

A vendég azonban nem adta fel. Ami elsőre valóban őrültségnek tűnt, most hogy kimondta már nem érzete annak. Sőt! Úgy hitte, megtalálta a megoldást, hiszen lehet, vendéglátójának csakugyan erre van szüksége. 

- Nem, komolyan mondom!  - tolta félre a poharakat, hogy megint megfoghassa a kezét. – A tengert már láttam, most az óceánhoz megyek. Jöjjön velem! Van még egy sisakom…

- Nem, köszönöm – hárított a nő, - nem tehetem, nem lehet… - és elhúzta a kezét, de a férfi utána nyúlt:

- Miért ne? Mitől fél?

„Mitől? – töprengett el az asszony. – Hogy nem boldogulnának nélkülem? Vagy éppen nagyon is… és rá kéne jönnöm, hogy nem vagyok pótolhatatlan? De hát tényleg így van… és néhány év, na jó, évtized, és valóban egyedül maradnak… Akkor…? Mi tart vissza? Talán ez az utolsó lehetőségem. Igen, lehet, de nem egy idegennel…” – zárta le magában és hangosan csak ennyit mondott: 

- Hogy valami bajuk esik… És nagyon köszönöm, de higgye el, nem lennék nyugodt, folyton csak ők járnának a fejemben. Nem tudnék boldog lenni… És nem értenék meg, hogy miért ilyen hirtelen…

A férfi jó emberismerő volt, sejtette mi játszódhatott le a nőben az imént. Meg is lepődött volna, ha tényleg igent mond. De azt is érezte, hogy nem véletlenül van ő itt. Valami felsőbb hatalom irányíthatta ide, vagy a sors, ki tudja? Egy a biztos: azért jött, hogy ezt az embert kimozdítsa, hogy megtanítson, megmutasson neki valamit az életből, a világból. És ezt meg is fogja tenni! Ezzel fogja meghálálni a szíves vendéglátást!

- Maga tudja – egyezett bele. – Akkor, amikor visszafele megyek – tette hozzá, és a megrökönyödött arcot látva folytatta:

- Beugrom magáért – állt fel, és a széktámlájáról magára kanyarította a dzsekijét, - addig lesz ideje felkészülni… és nekik is. 

- De… - emelkedett fel az asszony is, a férfi azonban eléje lépett és puhán összefogta markába az ujjait.

- Ne ellenkezzen. El fogom rabolni – mondta olyan hangsúllyal, amitől a másiknak gyorsabban kezdett verni a szíve.  

- Elviszem látogatóba – fűzte közben tovább a reménybeli rabló. – Haza már jöhet majd vonattal vagy repülővel, amelyik szimpatikusabb. Na, mit szól?

- Bolond… - suttogta a nő.

- Nem bolondabb, mint maga. 

  


A Harley szolid porfelhőt csapva kanyarodott ki az udvarról. A hátsó ülésen levő táska bőven meg lett pakolva rétessel, buktával, na meg kolbásszal, szalonnával, kenyérrel, még némi sajt is akadt és egy üveg ásványvíz szörppel megbolondítva; a kislány ajándéka.

Az asszony a kút mellől nézte, ahogy távolodik. Vegyes érzések kavarogtak benne. Szeretett volna vele menni, nagyon szeretett volna! Fenn ülni a motoron, érezni, ahogy hajába kap a szél, és látni az óceánt…! Istenem…! Ugyanakkor úgy érezte, jó ez így. Jó hogy itt van, hogy itt maradt, így kell lennie… 

„Csakugyan…? – ágaskodott benne a kisördög. – És mi lesz, amikor majd visszajön…?”

Nem tudta magának megválaszolni a kérdést, mert egy apró kéz rángatta meg a szoknyáját.

- Mama, ki volt ez a bácsi?

- Nem tudom, kincsem – guggolt le a kicsi lányhoz.

- De onnan jött, ahonnan te, ugye?

- Igen.

- És elmész majd vele?

A nő meghökkent. Honnan szedi ezt ez a gyerek? Hiszen semmit sem hallott a beszélgetésükből, és ha hallja is, akkor sem nagyon értette volna… 

- Még nem tudom, kicsim – simított ki egy tincset a kislány arcából. – Te mit szólnál hozzá?

Unokája tűnődve nézett vissza rá, érezte, hogy a könnyedén odavetett kérdés nagyon is komoly dolgot takar. Nem akart gondolkodás nélkül válaszolni. És ugyan még tízéves sem volt, mégis megsejtett valamit nagyanyja hangulatából, hogy mit is jelenthetett számára a látogató.

- Azt – kezdte lassan és megfontoltan, - hogy ha boldogabb leszel, akkor menj…

Aztán két vékony karjával átölelte az asszony nyakát, arcát a hajába fúrta és alig hallhatóan folytatta:

- De majd siess vissza hozzánk…

Boraq•  2020. május 19. 21:31

Fatális tévedés

Petra nagyon bosszankodott. Hiába állította be a mobil ébresztőjét reggel ötre, mégis elaludt. Félhat volt mikor felébredt. Előre sejtette, hogy így lesz, hisz nincs hozzá szokva a korai keléshez, ezért mire kikászálódott az ágyból fásultan beletörődött, hogy nem lesz ideje reggelizni. 

- Csak egy gyors kávé… - motyogta maga elé a konyhába menet.

Még szerencse, hogy este lefőzte, most hajnalban túl álmos lett volna hozzá. Biztosan elrontott volna valamit. Az első korty után azonban kiderült, hogy a megiváshoz sem elég éber. Miután úgy gondolta, hogy alaposan megcukrozta lendületesen beleivott… és köpte is ki azonnal. Borzalmas íze volt. Összecserélte a cukrot a sóval…

Elkeseredetten bámult a barnára pöttyözött mosogatóra és csempére. Egy pillanatig arra gondolt, hogy így hagyja, hiszen holnap este hazajön, de aztán felmerült benne egy legyekkel, hangyákkal, százlábúakkal és még ki tudja milyen förmedvényekkel elárasztott konyha képe, és inkább mégis neki állt letörölni.

Ezzel persze értékes perceket vesztett. Az már csak plusz bónusz volt, hogy a szobában pont akkor égett ki az izzó, amikor nekiállt öltözködni. Újat keresni és betenni? Arra nem volt idő. Találomra benyúlt a szekrénybe, a fiókba és kivette a keze ügyébe eső darabokat.

Az eredmény rosszabb lett, mint a sózott kávé. Elszörnyedve szemlélte magát az előszoba tükörben. Zöld farmer, piros blúz, lila kardigán. Iszonyú! És el kell érnie a keszthelyi buszt. Kizárt dolog, hogy újra kezdje a válogatást. 

„Talán - latolgatta, - ha a kardigánt teljesen begombolom, akkor kicsit javul az összkép.”

A gondolatot tett követte, és szentül megfogadta, hogy Keszthelyen, mielőtt bemegy a kórházba, keres egy használtruha boltot és vesz valami színben passzoló blúzt.

Azt már a lépcsőn lefelé vette észre, hogy az egyik zoknija fehér a másik meg szürke. Vissza már nem mehet, így csupán egy lehetőség maradt: a villamosra várva leveszi mindkettőt. Lehet, hogy most fázni fog a lába, de inkább nézzék dilisnek, mint rossz ízlésűnek.

Hál'’ istennek a megálló üres volt. Leült a rácsos ülőkékre és megszabadult a zokniktól. Épp azon töprengett, hogy hova is tegye őket, amikor hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna fel, egy különös jármű ment el előtte a síneken.

Ezüstös színe és nyújtott csepp formája volt, mint egy futurisztikus külsejű autónak. Ráadásul hangtalanul közlekedett. Elment a kereszteződésig, ott megállt, visszatolatott és újra megállt, épp a megállóban.

Petra megrökönyödve nézett. A jármű ajtaja sirályszárnyként felnyílt és két, ezüstös overallt viselő férfi vált láthatóvá. Az anyósülésen ülő egy táblaszámítógéphez hasonló valamit tartott a kezében. Rápillantott és hangosan felolvasta, amit látott rajta:

- Harminc körüli, nőnemű, ízléstelen öltözék és - ennél a pontnál felnézett Petrára, egész pontosan a kezében levő két ruhadarabra, majd bólintott és folytatta - a különös ismertető: két különböző színű zokni. Stimmel!

- Igaza volt, polgártársnő - mondta a vezető elismerő hangsúllyal, miközben kiszálltak, - ez valóban különleges és összetéveszthetetlen jel.

- Ismertető…? - döbbent meg Petra. - De hát… - a többi benne rekedt, mert a két férfi határozottan elindult felé, ráadásul egyikük egy fura hengert vett ki a zsebéből.

- Nem kell aggódnia - mosolygott az idegen, - tudjuk mennyire irtózik az utazás okozta fizikai kellemetlenségektől. Ezért is hoztuk ezt… - mutatta fel a hengert és mielőtt Petra bármit tehetett volna a karjához nyomta.

Halk szisszenés hallatszott, Petra enyhe szúrást érzett. Fel akart ugrani, hogy elrohanjon, de minden ereje elhagyta és elerőtlenedve hanyatlott a két ismeretlen karjai közé. Mielőtt végképp elveszítette volna az eszméletét, még el tudta motyogni:

- Ez valami tévedés… egy fatális tévedés… - aztán teljesen kikapcsolt.

Alig ötven méterrel arrébb Kryta43C - itteni nevén Kriszta - is erre gondolt, mialatt döbbenten nézte a jelenetet. Hiába integetett a kezében levő zöld és kék zoknival, az Időutazókért Felelős Ügynökség két tagja ügyet sem vetett rá. Gyorsan, ügyesen és összehangoltan berámolták az időgépbe azt a szerencsétlen helybeli nőt és már el is tűntek.

Kryta43C lehangoltan meredt maga elé. Tudta, milyen nehéz engedélyt kapni egy időugráshoz, a szükséges energia mennyiségről nem is szólva.

- Még újabb három hónap, legalább - sóhajtott fel. Pillantása a két zoknira esett. - És legközelebb valami még frappánsabb ismertetőt kell kitalálnom…

Boraq•  2020. május 13. 23:02

Ablak

Lassan, apránként, többször meg-megállva, de végül csak felhúzta a redőnyt. Örült, hogy engedett a fiának meg a lányának és a régi faredőnyt kicseréltette erre a műanyagra. A fát már fel sem tudná húzni. Abban aztán volt anyag! Istenem, hányszor javította! Lamellát meg zsinórt   cserélt, meg visszarakta, amikor kiugrott… A Lacit meg kiverte a víz, amikor meglátta az első emeleti ablakban… Mert persze mindig is önfejű volt… A gyerekeinek se engedte, hogy kifizessék az új rolót, inkább spórolt rá. Nem akar függeni senkitől. A cserébe is azért ment bele, ne kelljen a lányának rohangálni hozzá redőnyt felhúzni. Hiába, hogy itt lakik a házban, kettővel felette, csak korábban kellene kelnie, hogy időben beérjen. Meg különben is, télen talán ki is hűlne a lakás, addig, amíg felkel a nap.

A konyhából behozta a teásbögrét, letette a fotel melletti kis asztalra, a hátára terítette a taka- rót és befészkelte magát a fotelbe.

Két kézre fogta a bögrét és belekortyolt. A forró ital jólesően felmelegítette. Gyógytea! Hála a gyógyszertáros Marikának, miden bajára jó. Most már csak ilyet iszik. Régebben, a Lacival, fekete teákat is ittak. Cukor és citrom nélkül. Szegény Szilvike, szinte halotta a hangját, ahogy méltatlankodik: „Anya, hogy tudjátok ezt meginni!” 

Mosolyogva dőlt hátra a fotelban. 

Vajon ma reggel ki lesz az első? Ó, a tegnapi nap rosszul indult! A doktor tűnt fel először… Sietősen vágott át a kis parkon, egyik kezében az orvosi táska, a másikkal a kalapját fogta, nehogy lefújja a szél. Vicces is lehetett volna, ha nem tudja, hogy beteghez megy. 

Ma azonban határozottan szép idő van. Talán a kis gimnazista kislány lesz az, ide jár a szomszéd utcába. Óóó! Tegnap délután egy fiú kísérte haza…! Tolta mellette a biciklijét és nagyon beszélgettek. Kevés manapság az ilyen gyerek. De mégsem… Ő még biztos alszik, és arról álmodik, ami tegnap történt… vagy szerette volna, hogy történjen… 

Akkor lehet, hogy a „tréningruhás nő”. A naptár szerint ilyenkor szokott megjelenni. Belenéz reggel a tükörbe, és rájön, hogy nem fog beleférni a nyári ruháiba. 

Neki, szerencsére, sosem voltak ilyen gondjai. Két gyerek után is szép karcsú maradt. A Laci büszke is volt rá. Még a kórházban is volt kedve viccelődni: „Aztán nehogy elcsábítsa a feleségem, doktor úr!” 

Ő meg csak mosolygott zavarában, mint egy első bálozó… 

Nem kéne folyton a Lacira gondolnia, nem tesz jót. Tessék, most is alig lát… De hát nem csoda, még csak néhány hónap telt el az óta…

Kutya ugatás hallatszott kintről. Vidám, játékos hang. Ez az öregúr lesz, a vizslakölyökkel!

Előre hajolt, hogy jobban lásson. 

Balkéz felől egy fiatal vizsla rohant be a parkba. Egyenesen a terebélyes gesztenyefához szaladt, felágaskodott a törzsére és alaposan megugatta az ágak közt fészkelő madarakat. A rigó és galamb családok, fiókáikat féltvén, éktelen csiviteléssel válaszoltak. A kutyát ez már nem izgatta, ő megtette a dolgát. Letoppant a földre és visszarohant arra, amelyről jött, csak hogy néhány másodperc múlva megint felbukkanjon, ezúttal gazdája lába körül ugrándozva. 

Mégsem az idős őrnagy van vele! Ez a fia! Tegnap a doktor pont arra ment, és ma nem jött sétáltatni… Csak nem történt vele valami… hisz olyan jól tartotta magát…

A fiatal férfi lehajolt a kölyökhöz, megsimogatta a fejét, mire az állat rögtön hanyatt vágta magát, hogy a hasát is simogassák. Nem bírta sokáig. Felpattant, beleszimatolt a levegőbe és már el is szaladt, eltűnt szem elől. Gazdája fejét csóválva, lassan ballagott utána. 

Egy darabig nem jött senki. Élvezte a madarak énekét, és a fák lassan teljes lombozatú ágai közt átsütő napfény játékát. 

Ketten érkeztek. Egy harminc év körüli nő és az ötéves forma kislánya. Egymás kezét fogva, ráérősen sétáltak, a kislány időnként leguggolt, hogy közelebbről is megnézhessen valami érdekeset. De hisz ismeri őket! Tavaly karácsonykor mögötte álltak a közértben - akárhogy is hívják, neki már csak közért marad - a pénztár előtti sorban. A kislány nagyon megnézte az ő hosszú, fehér haját. Hallotta, ahogy kijelentette az anyjának, hogy „Én is ilyen hosszú hajat szeretnék!” Most pedig, tessék, két kis helyes, szőke varkocs libeg a fején…

Egy ötven év körüli, kövérkés férfi jött jobbról, a buszmegálló felől. Nagy táskát cipelt a kezében. A buszsofőr! Úgy látszik, megint éjszakás. A fiatalasszony, a kislánya és ő üdvözölték egymást, aztán mindenki ment a dolgára.

Megint hosszabb szünet. A tea már elfogyott, csak fogta a kezében az üres bögrét. A Laci sosem értette igazán, hogy miért ül itt minden reggel. Az elején próbálta elmagyarázni, de aztán letett róla. A lényeg az, hogy neki jólesett itt ücsörögni, mielőtt neki kezd a napnak. Amíg dolgozni járt, akkor is mindig kávéval kezdett, és közben beszélgetett a kollégákkal. Most már csak a nézelődés maradt. Persze, Laci is ragaszkodott a saját rituáléihoz. Mielőtt nekiállt volna dolgozni, minden reggel leolajozta az esztergagépét, és áttekerte az összes orsót négyszer-ötször. És mindig jól lehordta az ifjoncokat, ha azok nem vigyáztak a gépükre… Most meg… nem hogy a gép, de már a gyár sincs meg. A múltkor járt arra, majdnem az összes épületet lebontották… Pedig a Laborban sok szép dolgot csináltak… De már nem kell, nincs rá szükség. Mint az ő volt munkahelyére, a Harisnyagyárra se…  

Nyurga, középkorú férfi vágott át sietősen a parkon. Az atya! Ő mindig, mindenhova rohan. A templomban ráér, de azon kívül… Persze, meg lehet érteni. A hívei mellett idős édesanyját is gondozza, bibliaórákat is tart. Rá akarta beszélni az ő unokáját is, de nem járt sikerrel. 

Ni csak, a lelkészúr most megáll. Mintha hallgatózna. Lerakja a táskáit, és az óvoda kerítése melletti bokrok felé indul. Leguggol, széthajtja az ágakat. Valamit felvesz, és felegyenesedik. Igen! Valamit fog a kezében! Ahogy körbefordul, hogy körül nézzen azt is látja, hogy mit.  Egy hófehér kismacska! Szinte világít a szőre a sötét kabát hátterében. A férfi cirógatja, beszél hozzá. Újra körbe néz, aztán az egyik táskát a vállára veszi, a másikat a kezébe és óvatosan, a kölyköt magához ölelve elindul. Szegény jószág! Szerencse, hogy a kutya nem vette észre! De jó dolga lesz, vagy a plébánián, vagy a néninél…

Mindjárt ½8. Már csak egy valakit várt. Akiért tulajdonképpen végig itt ült, ahogy az elmúlt nyolc évben minden reggel…

Igen! Már hallja is! 

A harmadikon csapódik egy ajtó, aztán léptek dübörögnek, csattognak végig a lépcsőházban. Újabb ajtó csapódás, ezúttal a lenti bejárati.

Feláll és az ablakhoz lép, még jobban elhúzza a függönyt.

Ott is van, ott áll a ház előtt. Farmerban és edzőcipőben, mint máskor. Haját összekócolja a szél. Karján lecsúszik a pulóver ujja, ahogy visszafordul és integet. Volt már ebből gondja, a kislány a harmadikról – akik tavaly nyáron költöztek ide – azt hitte, hogy neki integet. Meg is sértődött, amikor kiderült, hogy nem neki szól az üdvözlés. Csabi kijelentette, hogy így jobb is, legalább nem fog vele próbálkozni. Csak egy kis „plázacica”… 

Most is, mint mindig, megvárja, amíg visszaint neki, aztán vállára dobja a hátizsákját, és már rohan is a megálló felé.

Tavaly még az ellenkező irányba, az iskolába ment, most pedig már gimnazista, aki a város másik felébe jár. Nagy, lakli kamasz. Lányoknak udvarol…! 

Az unokája. 

Az övé meg a Lacié.