BodaJani világa

Hajós vagyok, 

mely a partról álmodik, 

szeretet, amely tengerré válik. 

Szellő vagyok, 

aki szélről álmodik, 

férfi, aki egy nő miatt változik. 

Hajnal vagyok, 

aki az éjszakáról álmodik, 

érzés, amely létedhez vonzódik. 

Álom vagyok, 

aki a valóságról álmodik, 

kéz, mely egy másikhoz tartozik. 

Semmi vagyok, 

mely a mindenről álmodik, 

tűz, amely örökké áramlik. 

Föld vagyok, 

aki az égről álmodik, 

színek, amik a szürkét átszövik. 

Halál vagyok,

aki az életről álmodik,

vér, amely a szíveden átfolyik.

Tükör vagyok, 

mely az arcodról álmodik, 

siess, mielőtt még eltörik!

Én akkor is szépnek látlak,

ha te mást hazudsz magadnak,

legyél bármilyen távol,

érzem illatát a hajadnak.

Karjaid közt összeroppan az idő,

vékony ajkadról vágy csorog,

mikor a hajnal felissza álmaink,

csókom őrzi majd homlokod.

Ahogy tenyered 

megsimítja arcomat,

forró viasszá olvadok,

amikor szeretkezünk,

néha nem tudom, hol vagyok...

A csöndet körbefonja az idő,

zúg, zakatol némán a szív, majd megtörik.

Éjszaka van. Fátylat bont maga elé a pillanat,

amibe bezártalak. Hiányzol.

Kimegyek az udvarra, még hideg a szél.

Az ég tiszta, akár a lelked, és arra vár,

hogy beragyogják a csillagok. Merengek,

hogy hová lett a világból az, amire mindenki vágyik.

Csak ülök, már nem tudom, mióta, és várok.

Nem moccan semmi, minden áll, és én csak hallgatok.

Emlékezem. Magam elé terítem arcodat, és újra meg újra

megbotlom gesztenye-szemeid vibráló mélységeiben.

Minél távolabb vagy, annál közelebb húz a képzelet.

Minél jobban hiányzol, annál inkább érzem, hogy szeretlek.

Bármit csinálok, csak rád emlékezem.

Túlnő az éj, fáradt vagyok. Aludni szeretnék.

Lehunyom a szemem, de beleszáll egy könnycsepp,

mar és karcol, majd megsimogat, aztán lefolyik.

Összerezzen az arcom, csak a takaró ölel...

Megint eltelt egy nap nélküled.

Szemeidben kering mindaz,

amit Isten szépnek teremtett

ebben a világban,

de nem kímélt téged sem,

hiszen senki sem hibátlan...

Azért vannak rajtad sebek,

hogy az arra méltók

megérdemeljenek.

Hogy aki megérinti a heget,

ő az, aki igazán szeret.

Amit megéltél, 

más meg nem értheti,

aki mindent visszakap, 

annak van mit félteni.

A sárban is a tócsát láttad

melybe visszahull a fény,

minél mélyebbre zuhantál

annál erősebb lett a remény.

Nem voltam ott, amikor  éjjel

a halál átkarolt az ágyadon,

és elkezdte dalolni

hogy mennyit ér a fájdalom.

De jött a hajnal, 

lobogott a szél,

és szürke volt az ég,

s egy hang felkiáltott:

Nem mehetek!

Maradnom kell még!

Maradnom kell még!

Majd a halál fölkelt és meghajolt,

homlokon csókolt és elhagyott...

Minden vég egy új kezdetet szül,

s te küzdöttél minduntalan,

rendületlenül.

Ne rohanj! Ne kapkodj!

Úgy élj, akár a gyermek,

aki nem nézi az időt,

aki úgy tekint a világra, 

mintha utoljára venne levegőt.

Éveken át tűrtél

és már elég volt,

nem volt senki sem,

aki lélekben átkarolt.

Ezért valami láthatatlan

erő hozzád hajtott,

hogy vissza adjam neked,

amit más elmulasztott.

Köszönlek az égnek, hogy vagy,

így én is kibonthattam szárnyamat.

Te feltártad nekem féltett ékköved,

hogy megértsem, ha nem lennél,

szegényebb lennék nélküled.

A barátnőmnek öt éve volt veseátültetése. Ez a második születésnapja. Erre az alkalomra írtam a verset.

Már kering a hajnal a tengerkék

messzeség széltépte felhői fölött,

nézd, itt fekszem, valahol közted,

és két, féltő sóhajtásod között...

Úgy éjfél felé hajlott az idő,

mikor a hónom alá bújva,

arcod a mellkasomhoz simulva,

zuhantak rád az álmok.

Keringő gondolatok közt lépkedek.

Kezeim közt a nyugtalanság

égő aggodalom. Félek, féltelek!

Nem tudhatom, vajon lesz-e holnap,

s leszünk-e még egymásnak ékes pillanat.

Majd, az egybefolyt órák valamely töretlen

percének közepén, hirtelen lefordulsz rólam.

Arcod beborítja a nyitott ablak

tükrében felcsillanó holdfény.

Tűnő tekinteted a leomló csillagok felé hajol.

Szeretem nézni, ahogy mellettem alszol.

Hajad betakar, vigyázza homlokod.

Nézem, hogy eddig dermedt, magányos ágyam

egyszerre szerető szíved otthonává válik.

Ahogy a párna hűvös bársonyát

arcod bódító illata itatja át.

Téged őriz a takaró, mely a tested

melegét magába olvasztja,

ha majd helyetted, a helyedre bújok,

bőröd illatát arcomba árasztja.

Nincs más, kit valaha

tőled jobban szerettem.

Nálad, te, egyetlen,

ki most álmokat

szősz helyettem.

Pengekén villan

a lélek húrja...

s te vagy benne:

Lélek és szépség

örök egyensúlya.

A falak közé feszül az áradó, néma csend.

Megnyugszik a szív és elhalkul a lét. Imádom.

Mintha csak mi, ketten lennénk a világon.

Válladra csókot lehel a hajnali szellő,

körbefonja törékeny tested,

majd a pilládra száll, és fölnyitja apró,

mélybarnán ragyogó, álmos szemed.

Úgy nézel rám, mint anya,

ki a gyermekét ringatja.

Pislantasz egyet, aztán még egyet.

Ajkadra szelíden rácsorog a tündérnevetés.

Majd hallgatag ölemben

végleg megpihen

ölelésed, melyben

élünk és meghalunk,

s még ha távol vagy is, 

a bennünk lévő időtlenség

végtelen csillagrendszerében

cseppenként összeolvadunk.