BodaJani világa

Lefolyt az égről a tavasz

és virágot csókolt minden meztelen ágra.

A virágok mosolygó színben pompázva

festették meg az elmúlt tél színeit

és a mezőn a fű a virág és minden bokor

együtt örül és vígan szónokol,

hogy végre kinyílt a szép, pattanó tavasz,

élnek és zümmögnek az avar közt a bogarak

és a kikerekedett nap melege ringat

minden vidám arcú füttyös embert. 

Szívünkben pihen most a éj

lüktet valami érzéki látomás

az elfolyó gondolatok villámképeiben.

Pilláid közt olvadó jégcsepp,

tiszta tükör benne a világ

a köztünk lévő távolságot

halk sóhajok ritmusa szövi át.

Valami lassú zene szól,

átható szövetként sodor,

élénk dallama mégis elveszik,

ha hozzám érsz.

Piros fény folyik a falakon

végig a szoba bútorain keresztül

át a testeden és lihegve érinti

minden vonalad.

Átfon minket az idő és megszűnik lenni

mikor szomját oltja vágyaink sivataga.

Az asztalon csoki és pezsgő

vérünkben útra kel, hogy 

felszívja a kinti világ árnyait,

hogy gátlások nélkül,

felizzva olvadjunk egymásba.

Most az ágy ringatja álmaink,

s a lüktetés, akár a lehulló pihe

oly lassan áramlik szét.

Majd mikor a szenvedély

köztünk kioltja lángjait

az éjnek minden csillagával 

borul ránk a hajnal

és nézi, ahogy fáradt testünk

egymáson hever.

Ez egy laza vers,

itt nincsenek szabályok,

nem lényeg hogy tengerek

vagy óceánok,

csak fiúk és lányok

vad táncban élik az életet,

nem kérdik hogy érted e?

Ellentétek és mégis egyek,

éjszakánként hemperegnek,

keresnek de nem találnak,

mert nem esznek, hanem zabálnak!

Mindenki csak van, és jól van így,

az erős csendes a gyenge felsikít.

Zavaros világban zavaros emberek,

vannak még jók, nem csak gengszterek.

Nyár vagy ősz, tél vagy tavasz,

nem becsült álmok közt zúg a haraszt.

Ez egy laza vers és én nem bánom,

mert ez az én látszat-világom.

Nem érdekel hogy te mit látsz bennem,

én valaki másnak születtem...

Áldozat és alázat,

hit és tettek,

amik a magasba emelnek.

Saját lelkedbe merülj el

ne mások életéért vívj,

maradj csöndben,

és arra figyelj, ami hív..

Hibázz, s bukj el,

így élj és tanulj,

legyél festmény,

ami soha meg nem fakul!

Ne hódolj, hanem hódíts,

ne ejts sebet, hanem gyógyíts.

Légy vihar, ami mindent elsöpör,

hajolj meg, de soha meg ne törj!

S élj úgy, aki magán kívül másokért él, 

légy különb: emberibb, az embernél!