BodaJani világa

Gondolatok
Bodajani•  2016. november 29. 04:59

PORSZEMEK

A szerelem halandó,

a szeretet örök,

a csendre figyelj,

vagy arra, ami zörög.

Ha eltévedtél,

nézz fel az égre

ha hiányzik valami,

magadhoz nézz be.

Bátran élj, ne remegve,

mindig lesz majd,

aki veled szeretne...

Bölcsen hibázz,

és tanulva tapasztalj,

szeretve üvölts,

ne pedig haraggal!

Mert szükség van 

a szép szavakra,

gondolj másra is, 

ne csak magadra.

Legyen majd valami, 

ami megtart belüröl,

hogy tudj mibe kapaszkodni,

amikor a világ felőröl.


Bodajani•  2016. november 25. 11:04

A világ foszladozó fényei alatt

Egész életemben a békét kerestem,

pedig ott volt a fanyalgó szív valamely

eldugott kristályszegletében.

A dühöngő világ nem engedi

hogy leüljek magam mellé,

és megkérdezzem, hová tartozom.

Kell a csend, kell a semmi!

Hogy elvesszek. Magamban.

Remélem jó úton járok.

Gyakran nézem a csillagokat

és akkor érzem csak, 

hogy minden rendben van.

Szeretem nézni az embereket

ahogy álmokat hajszolnak, ahogy lépnek 

a sötét utcák sárgás fényei alatt, az éjben.

Szeretem figyelni magam, hogy kivé lettem,

és hová tartok, e rideg világ foszladozó fényei alatt.

Olykor, amikor írok, elveszem az időtlenség

végtelennek tűnő homályos alagútjaiban,

és így van ez akkor is, ha rád nézek, kedves. 

Nincs bennem kérdés, nincs bennem idő.

Az egyetlen vagy, akinek elhiszem, 

hogy lehet még szebben élni,

ha a lélek összerezzen a mindenség terhe alatt.

Ezért már gyakran csak lenni akarok, tenni a dolgomat.

Reménnyel és szívvel élni, apró álmokat hajszolva.

Győzni és hódítani, új várat építeni, magamban. 

Én csak annyit szeretnék, hogy hitem meg ne törjön,

és hogy lássam az apróságokban a boldog pillanatokat.


A fényt, a fák ágai között, és az életet, minden halál mögött.


Bodajani•  2016. augusztus 4. 05:07

AZ EZERARCÚ ÉN

Lobogó lelkünk barázdáiban
rejtett titkok őrzői vagyunk.
A világ minden szépségét és mocskát
hordozzuk halni kész szívünk utolsó dobbanásáig.
Míg élünk, hajthatatlan vágyak emésztenek,
és dermedtté fagyaszt bennünket a csalódás,
ha megbántanak és hitünkbe tipornak.
Szerelemről áhítozott könnyek között
festői szépségekig szárnyalunk,
majd méregfogak taszítanak vissza
szétfolyt valóságunk ábrándjai közé.
Érzelemmel átitatott emberi
mivoltunk szívünk dobbanásaival
múlik el, és közben értelmet nyer
a hibákból tanult bölcsesség.
Vágyaink és álmaink tornácán
ringatjuk képzeletünket,
és ha sokáig ott maradunk
a vak homályba verődve,
szemeink márványtükre mögül
nézhetjük, ahogy elillan életünk.
Ha a reménytelenség bábja ránk lehel,
tekintetünk az ég felé kapaszkodik,
és a csillagok között keressük
boldogságunk szentélyét.
Derengő életünk színjátékaiban
ezer színben pompázva
mutatjuk magunkat a világnak.
Mert ezek vagyunk mi.
Ezer kép, amely néhanap
visszanéz ránk a tükörből,
amikor játszik az elme.
Ezer kép, ami bennünk,
az érinthetetlenben
egyetlen képpé válik.
Amit csak mi látunk,
ha magunkba nézünk.

Bodajani•  2016. február 20. 14:21

A lélek rejtelmeiben

Felfedezők vagyunk. Utazók. Saját lelkünk végtelen csillagrendszerében vergődünk életünk utolsó percéig. Olykor rejtett univerzumokba tévedve döbbenönk rá, hogy mennyi mindenre képes az ember.

Külső hatások formálják, csiszolják és fényesítik lelkünk sötét, csillagokkal behintett rejtekét.

Ezek alakítonak minket napról napra, és változtatnak bennünket azzá, akik vagyunk. 

De végső soron mi döntjük el, hogy mit kezdünk ezekkel a belső utazásokkal.

Hogy mit merítünk belőlük ahhoz, hogy azzá váljunk, akivé szertnénk.


A lélek rejtelmeiben


Borzong bennem
a forró és a jéghideg.
A szűk bordák között
jégcsapok feszülnek.

Hiába talál társat a szív,
ha legbelül mégis árva,
néha szétszakadok,
úgy vágyom a megváltásra.

A lélek, akár az űr,
rejtelmes végtelen.
Csillagrendszerek közt utazva
vergődöm szüntelen.

Hallgatom a csöndet.
Vagy a csönd hallgat engem?
Az örök kérdések húrjai
remegnek bennem.

Néha olyan, mintha
egy helyben állnék.
Pedig akkor is zuhanok,
csak másképp.

Rejtett dimenziókba merülve
kutatok egyre mélyebben,
nem kapok levegőt,
mégis lélegzem.

A lélek súlytalan. De mégis
könnyen összeroppan alatta az ember.
Mindannyian hordozunk valamit,
ami néha felrepít, és néha elnyel.

Bodajani•  2016. január 15. 23:09

Az úton

Most döbbenek rá, hogy milyen hosszú út áll még előttem. Hogy mennyi szeretet és fájalom kísér majd el. Hogy hányszor fogom még elveszteni a hitemet, és hogy mennyi harcot kell megvívjak érte, hogy újra visszaszerezem. Hogy legyen erőm. Most döbbenek rá, hogy még milyen hosszú út áll előttem. Hogy a halál is csak az út része, és átlépvén rajta, egy másik világba érkezünk, és folytatjuk tovább. Most döbbenek rá, még mennyi mindent kell tanuljak és mennyi élményt kell megéljek. Néha elveszek az élet szépségében, és elveszek a mocskában. Mindvégig töprengek, majd rájövök, így kell lennie. Szeretet nincsen fájdalom nélkül. Nincs élet halál nélkül. Az élet küzdelem. Mindíg megtanít valamire, amit majd az úton felhasználhatunk. Éjszaka, amikor csillagos az ég, mindig felnézek rá, és csak bámulom. Majd felsóhajtok. Vonz az ismeretlen a messzeség a távolság és a végtelen. És ekkor érzem, hogy mindannyia része vagyunk ennek a végtelen ismeretlennek. Hogy itt vagyunk és élünk. Valamiért.