Én,Bertold Brecht a fekete erdőkből származom. Anyám a városba vitt, Midőn méhében feküdtem. S az erdők hűvösségét Megőrzöm magamban halálomig.
Az aszfaltváros az otthonom.Valamenny i Halotti szentségét magamhoz vettem: Újságokat.És dohányt.Pálinkát. Gyanakvón, lustán és végül elégedetten.
Barátságos vagyok az emberekhez, hordom mint ők a keménykalapot. Azt mondom mind egész különös szagú állat. S azt mondom nem számít én is az vagyok.
Üres hintaszékeimben néhány asszonyt Ületek délelőttönként néhanap. Godtalan elnézem őket s így szólok: A tiétek Vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.
Este férfiak jönnek.”Gent leman”-nek Szólítjuk egymást milliónyiszor. Lábukat felrakják asztalomra, S”lesz még jobb sorunk is”-mondják. És én nem kérdem, mikor.
Reggel a szürkületben a fenyők vizelnek, És férgük-a madárhad-jajgatásb a fog. A városban poharamat ekkor hörpintem ki, Eldobom a csikket s nyugtalan álomba zuhanok.
Könnyelmű nemzedék, ültünk, és azt gondoltuk: Nem dőlhetnek romba fejünk fölött a házak. (így építettük Manhattan szigetének felhőkarcolóit, A az Atlanti Óceánt mulattató karcsú antennákat) E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél! boldog, mert házainkat üresre zabálja végre. Tudjuk, hogy előfutár mind,aki ma él, És ki utánunk jön , nem méltó említésre.
a csendes homokban lépkedem előttem állsz, úgy teszel mintha átlátnál rajtam pedig az ótvaros küszöbödet rég átléptem abszolút nem érdekel a véleményed csak próbálok gondolkozni csak próbálok jól látni hidd el nem könnyű ez
az ígéretek mögött fetem a falakat, hirtelen égig érőnek érzem magamat, kinövöm az összes ruhám fázom és halottpénzért helyjegyet veszek csak próbálok gondolkozni próbálok új utat keresni hidd el nem könnyű ez
keselyük és ordasok hada vesz körül az óriás megnevettet a törpe megsirat hideg az acél, vér lepi el ruhámat most már mindegy te is tudod:bajban vagy csak szeretnék gondolkozni /egyre nehezebben megy/ próbálok zéróig jutni /csak kétségbe esve keresem/ próbálok jól látni /vakon nem lehet/