Black blogja
Személyesblues
lassan ringat a blues
hallgatásom nyugalmam
záloga maradhatna
ha hatalmas mezőket
be nem jártam volna már
kis zacskómba füvet hordozva
hinném hol az álom utol ér
mikor még nem vagyok feltúrbozva
kéz a kézben mosolyogva
járnám az utat veled
de furcsák az emberek
nem mernek szemembe nézni
félnek hogy megcsapolom az agyukat
pedig békés vagyok
kivétel ha megszúrnak
felrobban bennem az indulat
végtelen gyilkolásba kezdek
s nem ér utol csak a halál
ha kétmarkúval célzol szívemre
megbolydult agyvelő
az én testem az én vérem
belőlem folyik az unalom
a lelkem már nem háborog
a kérdés az meddig bírom
fehér folyosókon düledezve járkálok
közben az ördög mosolyog
rohanok magamból kitörve
el innen messzire
nekem ne adj lövetet
megbolygatott az agyvelő szenvedek
csak halkan ne üvölts
kérem az étlapot
sűrű köd borul rám majd
a szobád sarkában vacogok
fázom mégis ver a víz
uralkodsz felettem
tudom te vagy az úr
rohanok magamból kitörve
el innen messzire
rajtam te ne segíts
megbolydult az agyvelőm szenvedek
szépen meg van írva a sorsom
egy nagy könyvben
néha magam is elhiszem
ez az én életem
bíbor köd fekete eső
patkányok tömege oly ijesztő
de nekem hiába mondhatod el rohanok magamból kitörve
el innen messzire
rajtam te ne segíts
megbolydult az agyvelőm szenvedek
vándor
kihalt utak mentén taposom lelkemet
vándor vagyok nem fogad be semmilyen város
nem fogad be az éjszaka sem
üres házak ablakán kopogtatok
friss kenyérre és borra várva
nem nyit ajtót mégsem senki
vándor vagyok kisemmizett ócska ruhám
csillagboltozat alatt alszom már
hangok
ma nincsenek hangok
nem szólnak a harangok
lépteim elnyelik kihalt sikátorok
ahol csak néhány éhes szem kopog
vagy ez is csak egy látomás
egy sötét hajnalon semmi más
eleve
eleve elítél a társadalom
én itt hagyom új lenyomatom
most remélem örültök
ostoba állatok
gyilkos kezeitek torkomon
érzem szinte élvezem
ahogy halálom akarod
nem vagy különb mint
aki kést szúr belém
én békés voltam
síromra ennyi felirat elég