Én,Bertold Brecht a fekete erdőkből származom. Anyám a városba vitt, Midőn méhében feküdtem. S az erdők hűvösségét Megőrzöm magamban halálomig.
Az aszfaltváros az otthonom.Valamenny i Halotti szentségét magamhoz vettem: Újságokat.És dohányt.Pálinkát. Gyanakvón, lustán és végül elégedetten.
Barátságos vagyok az emberekhez, hordom mint ők a keménykalapot. Azt mondom mind egész különös szagú állat. S azt mondom nem számít én is az vagyok.
Üres hintaszékeimben néhány asszonyt Ületek délelőttönként néhanap. Godtalan elnézem őket s így szólok: A tiétek Vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.
Este férfiak jönnek.”Gent leman”-nek Szólítjuk egymást milliónyiszor. Lábukat felrakják asztalomra, S”lesz még jobb sorunk is”-mondják. És én nem kérdem, mikor.
Reggel a szürkületben a fenyők vizelnek, És férgük-a madárhad-jajgatásb a fog. A városban poharamat ekkor hörpintem ki, Eldobom a csikket s nyugtalan álomba zuhanok.
Könnyelmű nemzedék, ültünk, és azt gondoltuk: Nem dőlhetnek romba fejünk fölött a házak. (így építettük Manhattan szigetének felhőkarcolóit, A az Atlanti Óceánt mulattató karcsú antennákat) E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél! boldog, mert házainkat üresre zabálja végre. Tudjuk, hogy előfutár mind,aki ma él, És ki utánunk jön , nem méltó említésre.
már nem bírok kimenni az utcára mert folyton a törvény lehív, öklömet nézik nem mozgott csont nem mozgott seb , s vér az ütő ér nálam többet ér de ezzel nem foglalkozom hátamban ezerszer nagyobb a fájdalom, csak azt nem értem, még most sem miért baj ha nem útálom, ha kirekesztett lettem ettől e nulla társadalomtól. tudom. a kicsim is azt mondta ne a szád legyen nagy, de én már nem oszthatom a pofonokat, a hiteles majd az lesz úgyis, mikor a szögesdrótjaimon át robban a bomba