Idilli táj

Kellemes téli napnak indult. Az ég tisztán kékelt, s a Nap, tündöklő fénye, öröm táncot járva csillant meg, a hegyoldalt borító fehér havon. Csak egy tétova madárpár szelte át a boltozatot, egymás követve hűségesen, s köztük, a láthatatlan kapocs, szinte fénycsóvát húzott maguk után. Ennyi, semmi több, az életnek, pusztán két kis lélekben egyesült, jele burjánzott a tájon, mely nyugalmat, és békét árasztott. Az ablak előtt állva, azon merengtem, milyen meghitt, milyen, idilli, és csendes lenne a lét, ha ezt a pár percet az egész sorsomra ki tudnám terjeszteni. Derültségben, örömben fürdőzhetnék minden nap, majd a boldogság bársonyos köntösét borítanám magamra, és jó szorosan megkötném, hogy örökké a fogva tartson. De nem! Az én végzetem más utakat rejtegetett számomra, így hát élveztem a pillanatot, melyet soha senki nem tudott már elvenni tőlem.