Búcsú?

- Utálok búcsúzkodni, és nem is az én asztalom. Nem tudom, ilyenkor mit kell mondani, hogy mi a helyes, s amellyel nem hazudunk a másiknak. A viszontlátásra nem helyén való, mert nem biztos, hogy viszont látod a másikat, a további szép napot szintúgy, hisz a búcsúzást én mindennek mondanám, csak szépnek nem. – Ismét ráncokba szaladt a homloka, a megfelelő szavak után keresve. - Örülök, hogy megismertelek,mindig bízz magadban, és ne takard el a bensőd mélyén elbújó, szépséges lelkedet. - Még egy férfitől sem kaptam ilyen gyönyörű szavakat, s ez volt az a pont, amikor a gát elszakadt, és az érzéseim előtörtek. Könnyzápor folydogált a szememből halkan, s azon keresztül meredtem a vándorra. – Ideje mennem, így lesz ez rendjén.

- Kérlek nagyon vigyázz magadra – töröltem meg az elázott arcomat, mire ő bólintva tett ígéretet nekem, majd hosszas másodpercek után megfordult és elsétált.

Zokogva néztem távoldó alakját, ahogy az életem kapuján kilép, és otthagy egyedül, összetörve, a szívem kriptájának sötét falai közt. Nem tudtam, mi lesz velem ezután, nem tudtam, tudok-e valaha úgy élni, mint azelőtt, hisz a madár sem tud már repülni, ha az egyik szárnya eltörött, s ha nem repül, egy idő után a halál martalékává válik.

S ekkor megdermedt, mint egy kőszobor, majd felém fordulva bámult rám a távolból. Mintha megállították volna az időt, megszűnt létezni minden, ami körülöttünk volt, és csak meredtünk egymásra némán.

Egyszer csak megindult felém, s a köztünk lévő távot rohanva, átszelve elém ért, majd a szenvedély hevével megragadva tarkómat megcsókolt. Abban a csókban benne volt minden: a fájdalmunk, az érzéseink, a vágy, mely fölött nem vehettük át az irányítást, a kétségbeesés, és az öröm. Másik kezét a derekamra tette, és még közelebb húzott magához. Nem bírtunk betelni a másik ízével, illatával, a szenvedély vad lángjai őrületes táncba kezdtek.