Bereczky-Botond blogja
Vers"hegyi beszéd"
ősz gurgulázik vizekre hajolva
árnyába botlik ráncolt kőhavas
vöröse közé zöldet ha volna
de nincs az ég is rozsdált ócskavas
menni de menni avart utánzón
hullni a földre lapulni feszt
s nézni sóváran hogy valahonnan
ránk dönti árnyát egy kereszt..
KÉP
Betoppansz most,
a zöld úgy ujjong,
mint magányos gyermek, kit megölelsz,
s a szíved dobogását szorítod övéhez,
mintha ezer év óta csak téged,
csak ezt a derűs pástra toppanást várta volna,
ezt a hanyag, szélborzolt loboncú
önmegmutatást...
Ösvény éled, ezernyi szunnyadó lépés indul a múltból
zsendülő szálakkal emlékezik a pázsit,
a halmok szorosra ölelik a berket
mögötted, s ágak bogaira akadt felhők
bolyhulnak föléd,
hogy látva lássanak,
ahogy a tágranyílt pillanat szembogarán,
huncut rebbenéssel,
mosolybarázdát húz
a létezésed...
A kút, ahonnan...
- MEL-
a csend ül,
néha már bántó közelre hajolnak
mindenek...
vízmosások, záporpatakok vágnak közénk
soha nem tűnő néma kiáltást,
hogy csak úgy döng a szív - eh,
micsoda közhelyek csapnak most nyelven -,
löszfalak dőlésében is talpon maradni,
na, ez ám a...mi is?
... hull színes kárpit a dőre őszben,
és más, mindig annyira kusza-más-más
utakon tör ránk az eszmélés,
valami furcsa, zegzúgos, omló aknajáraton zubog az élet alánk,
a nyereg s a ló is "kóser"...
és mégis
erek és idegek megabájtjain annyi, de annyi fohász
és káromlás szakad hiába...
.... a mindennapok
a napsütés
a zápor
a kút, ahonnan lélegzetveszítve hullok
újra az égbe...
téged, újra,
a homok hűvösében
a skót felföld meg-nem-álmodható meséin,
s az itthon álmain
viszlek
viszlek....
örökre...
ide-oda kapkodott tekintetetekben élünk
a tükrön mélyen túl,
az isten......bocsássa meg...
mosolyogsz,
loboncod szélborzolta lomb -
elbújok benne -,
vidám villanás,
remény?
remény.
TÁNC
- A nagy híd után, a bót előtt jobbra.Osztán csak egyenest a patak martján előre-mondta nekem az ember.(Bubis volt a neve, tudom már jó ideje…)S én mentem.Olyan, de olyan ősz,a Nap sugárzó, kerge ősze volt,hogy a szürkére szikkadt Nagypatakmind egy tócsájáig rám csudálkozta az eget,s bumfordi kavicsait kandin szaporázta alámegy szalagnyi utca…
Az iskola úgy pördült elém,mint csípőre tett kezű pedellus.Összevonta barna szemöldeit,hogy „hol voltál eddig pernahajder,mióta várlak már, aló, mars, befele!”s amikor a kilincsről lerezzent a kezem,két szunnyadó hársfa árnya ölelt magába,mintha végre… hajaj, be rég is volt…
így ölel azóta is,így pántlikázza rám az örömöta gyermeklármás zsenge tavaszokban,ha csendül a dal, és forog a piros-fekete tánc, - istenem, be járnám ma is!csillan a párta, villan csattanva a csizmaszár! -az ének felszakad, szárnyal, száll,messze száll…
És így takar be óvón mézillatú nyarakkal,csengettyűs gazdag őszöket terít meg roskadásigs behavaz teleknek fenyős puhájávalmost már mindigezután…
„Osztán csak egyenest a patak martján előre!”hallom, s indulok mindenegy napon, mint azon a régi, kerge őszönide, hozzád, ősz pedellus-iskolám...
Csendül a dal, és forog a piros-fekete tánc,körbedobog, magába zár, emel, röpít,most már mindétigcsillan a párta, villan csattanva a csizmaszár,s felszakad az ének, szárnyal, száll velem tovább.
Alkonykör
szakállas zsombékok közé
lassan becsipkéz a homály
körbe-körbe-karikába
árny-kanyont csurgat
egy mélázva vedlő szalmaeresz...
egykedvű borzas beletörődés
ül a küszöbökön
csend...
valahol túl az ágbogakon
bal-lábbal kél Szeléné árnya
szenvtelen arcára tapos
s vérfoltot ejt egy pásztor lábujja-hegye
omló zsaráttá száradt a kapca már
ül a bokor
s a pakulár
szétfutott nyája az égen
csillagok