Földi mennyország (1)

Földi mennyország. Valóban az égben vár minket a paradicsom?

„Fiam, ahogy a nagykönyvben meg van írva”

   Szép tavaszi nap volt, a kék égen csak néhány bárányfelhő játszott.

Péter a domboldalon, egy szikla mellett üldögélt, és merengett. Gondolatai, hol a múltban, hol a jövőben jártak. Elgondolkodott miért is ilyen ez a világ, az emberek csak civakodnak, háborúznak, sokat küzdenek, ott a sok betegség, és végül a halál. Sehogy sincs ez jól! 

Arra gondolt: Lehet abban valami amit apám mesélt régen. És visszaemlékezett. Visszaemlékezett arra amiről az édesapja beszélt. A papa is az apjától, az meg az apja apjától hallotta, szóval  igen régi történet volt ez. Gyakran úgy is kezdte mondandóját az apa, hogy réges-régen történt. És ahogyan emlékszik egy emberrel kezdődött a történet, aki nagyon szerette a csodaszép feleségét, akivel egy ideig felhőtlen boldogságban élt. Mindenük megvolt és egy óriási "birtokon" éltek. Arra már nem emlékezett, hogy volt e házuk, és milyen is volt az. Annyi biztos, hogy ahol laktak mindenféle gyümölcs, és biztosan zöldség is megtermett a birtokon. Ez a hely csodaszép lehetett, mert 3 folyó is körbe vette és mindenféle madár dalolt benne. Jó lett volna ott lakni - gondolta Péter. Igenám, csakhogy meglett a baj, ugyanis az asszony egy rossz tanács alapján adott a férjének az egyik gyümölcsből, amiből nem szabadott volna szakítani a fáról. Ugyanis Mindenek Atyja ezt a fát a magáénak vallotta, és bármely többi fáról ehettek szabadon. Hmmm... e korlátozás mellett azért ajándék is volt „Megmutatom neked az örökkévalóságot!”

Bizony ez elveszett! És Péter arra gondolt, lám milyen hamar megvan a baj! Megértette az egészet ugyanis ő sem szerette, ha a valaki hozzányúl a saját dolgaihoz és elvesz bármit is. No, de ez már a múlt - gondolta és nézte a kis felhőket miként férnek jól meg egymás mellett az égen. Közben hallgatta az énekes madarak dalát és merengett tovább. Szerette volna megtudni miért van az, hogy az emberek sohasem jöttek jól ki egymással, és mindig vitatkoztak. Miért? Miért volt a sok csata és háború? Talán sosem tudom meg gondolta magában. Ezért nem is rágódott rajta.

Eszébe jutott, hogy az apja beszélt egy csodálatos tanítóról is, aki valahol keleten feltűnt a pusztában (valahol ott született) és gyakran körbevették az eberek, ő pedig különféle történeteket mesélt. Aztán volt, hogy feltett egy kérdést, amit néha meg is válaszolt. A történeteknek - ahogy apa mesélte - mindig volt tanúsága. Aki megfogadta annak haszna származott belőle. Jó, persze, nem lett gazdag, de békében és nyugalomban élhetett a családjával, és a szomszédaival is.

Péter visszaemlékezett, hogy az apja szerint sok követője, tanítványa is lett. Érdekes! - kapta fel a fejét Péter, mégsem lett jobbá a világ! Miért? Nem tudom - adta meg önmagának a választ.

A tanítót a néhányan „Mester”-nek szólították, és valóban (ahogy Péter tudja) mestere volt sokmindennek. Csodálatos dolgokat is tett, például sokakat meggyógyított. Csodájára is jártak, mert nem tudták hogyan teszi, de ő nem szerette ha csodálják bármiért is. Sosem akart népszerű lenni. És bár mégiscsak népszerű lett, voltak ellenségei, sőt irigyei is. Pedig mivel vonzotta magához az embereket? Az őszinteségével, és a szeretetével. Igen, igen - mondta ki hangosan Péter a gondolatait, ő sosem volt képmutató! Közben, ahogy erre gondolt, madarak repültek "V" alakban az égen, ami neki nagyon tetszett és azt figyelte. Majd visszatért a gondolataihoz, s közben lágy szellő járta át dús haját.

Arra gondolt: Milyen jó másokkal jót tenni. Valami ajándékot adni, ami szívből jön. Megélte már ezt párszor életében, mégis volt aki félreértette. Ha nem is pontosan úgy járt mint a „Mester”, de neki is van pár kellemetlen emléke arról, amikor szeretettel adott és haszonlesőnek nézték. Ne is gondoljunk rá! - mondta magában.

A nap delelőre hágott, és az idő gyönyörű volt. Egy igazi tavaszi nap! Ilyenkor a legjobb a szabadban - gondolta Péter. Majd visszagondolt a tanítóra akit végül elfogtak és koholt vádakkal kivégeztek, mert sok hamis tanú vallott ellene. Micsoda emberek! - gondolta Péter. A jótevőjüket még lázítással és felségsértéssel is vádolták. Hallatlan!

Péter addig nem nagyon hitt a csodákban, de amikor az apja arról beszélt, hogy ezt a csodálatos embert, a tanító kivégezték aztán pár nap múltán megint látták, ekkor arra gondolt: Miért hazudnának akik ezt mondták? Semmi hasznuk belőle.

Péter komolyan hitt benne, hogy minden úgy lehetett ahogy a történetekben hallotta. Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a Mester úgy távozott ahogy sokszáz szemtanú beszámolt róla annak idején. Azt mondják azok, a történet szerint, hogy felemelkedve a földről eltűnt a felhőkben. Mélyen eltűnődött ezen Péter, és arra gondolt: Csodákra volt képes, gyógyítani is tudott, különleges ember volt! Talán nem is e földről származott! Emlékei szerint az apja gyakran azt mondta: „Fiam, ahogy a nagykönyvben meg van írva”. Biztos úgy volt - zárta le e gondolatot Péter.

Valami közeli nesz zökkentette ki a gondolataiból, és amint látta is, egy sün haladt arra a fűben. Ami azért is volt különös neki, mert a sünök éjszaka szoktak élelem után nézni, és inkább akkor mászkálnak.

Érdekes! - gondolta Péter. A „Mester” sokmindent beszélt a jövőről, tanítványok közül néhányuknak, akik körülvették. Említette, hogy visszajön értük. Említette, hogy egészen más világ lesz itt. Arról is beszélt, hogy leülnek vele az asztalához, és bort isznak vele. Jóllehet tanítás közben sohasem ivott velük. Péter már nagyon kíváncsi volt milyen lesz a jövő, mert valamilyen jobb világról is beszélt az apja. Egy jobb világról, ahol nem lesz betegség, nem lesznek bajok, és béke lesz, ahol igazi szeretet fog uralkodni a képmutatás helyett. És hiányozni fognak a zsarnokok és a diktátorok belőle. Ugyan, kinek fognak ők hiányozni?! -gondolta Péter.

De, jó lenne! - mondta ki hangosan Péter

Bizony, - folytatta a gondolatát - ahogy elnézem e világot, már nagyon ráférne a változás! Ámde, merre is haladunk? Áhhh..., inkább nem válaszolt önmagának e kérdésre.

Ehelyett szétnézett maga körül és csodálta a virágokat, amelyek itt-ott foltokban előtűntek a zöld fűben.

Dee..., miről is beszél még a papa? Mit mondott a „Mester” a jövőről?

Milyen érdekes az élet - gondolta Péter, ugyanis kedvenc költője Petőfi Sándor egyik versének sorai jutottak eszébe, mintegy válaszként. A címe „Az ítélet”

A történeteket lapozám s végére jutottam,
És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig,
Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése
A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.
Rettenetes napokat látok közeledni, minőket
Eddig nem látott a világ; s a mostani béke
Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána
A földrendítő mennydörgést szokta előzni.
Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő,
És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e
Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta,
Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök
És örülök szilajan. A háború istene újra
Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

Mennyire igaz! - gondolta Péter „az emberiség története vérfolyam”. Ez most sem kérdéses. Majd arra gondolt: „ez után kezdődik az élet” De jó lenne már, ha itt lenne „Az örök üdvesség” Mert „érette a mennybe röpűlnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.”

Folytatódik...