Bence_Laszlo verseim blogja

Vonagló testek,
elvágott torkok kínlódnak hörögve
Egy anya felkiált az éjben,
Ne bántsátok, hiszen megadta magát!
Fiának talán
éppen akkor vágták át a nyakát!

Kegyetlen gonosz szemek,
vértócsák, hátrakötözött kezek.
A többiek már halomban fekszenek.
Nekik már nem számít, hogy velük
mit tesznek.
Hisz hamarosan termőföldé lesznek,
mint majd te magad is.

Ne sírj, hisz ez az élet rendje!

Láthatatlan erők mozgatnak minket
mint mikor utcán végigsöpör a szél.

Az agyadban a gondolatok
és az eszmék egymással vetekednek,
mig Téged a kétség gyötör,
mi a helyes és mi a vét?

Tettek, mit mások követeltek,
vagy amiért csak az érdekek kergettek!
Mi az amitől a lelkiismeret elalszik
és a felelőstégtől mentesít?
Van-e olyan gaztett amit a cél szentesit?

Mindannyian szentek vagyunk
míg meg nem mérettetünk,
utólag megmagyarázva mit és miért tettünk!

És amiket ellenünk tettek?
A megbocsájtás a gyógyír,
vagy gyűlöljünk egy életen át?
Oltja-e bosszú a bántalmakat,
vagy csak lángra lobbantja a vitát?

Könnyű megbocsájtani míg a másik az erősebb,
de mi van ha a te kezedben van a fegyver?
A megoldás ott van ahol a lélek nyugodt és csendes.
Csak az a baj hogy a választ már elnyomja a csatazaj!

A kintornás zenéjét
még hallgatni is kin!
(de mikor abbahagyja)
Tapsvihar!

Mi is lettél? Nem repülőgép,
hanem egy busz?
De Te legalább megpróbáltad
elérni a vágyad!
A földhöz ragadtak kiröhögtek
meg nem értve nagyságod
Sokáig példája voltál a sikertelenségnek,
de te nemcsak szálltál, hanem
istenekkel szembeszálltál!
Megtépett szárnyad
magad mögött húzva a porba
leszegett fejjel ,
mindenki által kigúnyolva.
Ennek ez volt az ára
de az álom tovább élt
és most mi repülünk helyetted
mert bátor álmod megvalósult
miután elmúlt röpke 2000 év!
B.L.

(egy élet margójára)

Ne álltasd magad hogy sohase késő,
minden múlik, képességeink elhagynak,
mint a hűtlen szerető.

De őszintén, mikor másztál utoljára fára?
Most meg ne próbáld, mert még leesel a sárba!
Beleférsz-e még a játszótéri hintába?
Mikor hittél utoljára a csodákba?
Az első ” bácsi kérem”, emlékszel,
ami hozzád szólt ott lent a téren és te elmosolyodtál.
Gyermekkorunkat,
mint a kinőtt ruhát magunk mögött hagyjuk.
Észre sem vesszük, de a tavasz elmúlt már!

Mikor bókolt a postás neked utoljára?
És álltál ott pironkodva a levélre várva.
A sok küzdés, a három műszak, házépítés,
gyereknevelés, válóperek, hatalmas tervek,
miközben ujjaid közül, mint a homok folytak el a percek.
Mekkora kudarc kell, hogy többet ne vágj bele?
Meddig van erőd, hogy újra kezdjed?
A csalfa nyár elillant és ifjúságod is vele.

Utolsó munkanapon, virággal a kézben,
a kollégák meg várnak, végre mész-e?
Az utolsó szeretkezést vajon élvezted-e még?
A kirakat tükrében ki az a pocakos öreg ki furcsa módon tipeg?
Lifttel megy fel az elsőre és unoka után futva kimerülten liheg.
Figyelemmel hallgatják-e még a mondani valód?
Mindezek apró jelek, amivel a házigazda udvariasan eszedbe juttatja,
hogy a vendégeskedés lassan lejár.
És az őszi szél az utolsó levelet is elfújta már!

Érzed időnként, hogy közel van a vég?
Vagy már az is megesett, hogy köhögés közben a fogad kiesett?
Amikor beláttad, hogy a csak még egyszer, soha vissza nem jő.
Az ablakon kinézel,  az első hó leesett. 

A hideg ellen fából nagykabátot kapsz,
meg egy utolsó kenetet.
És mint főszereplő követed a halotti menetet.

B.L.