Yzabell Èden

Szeptember volt. Néhány hónapja elköltöztem otthonról , tanulni utaztam de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz nemcsak a tanulás vonzott,hanem az új emberek,kihívások egyszóval a nagybetűs Élet.Vonzottak a művészetek, legfőbképen a zene.A zene ami kitöltötte az életem,a zene ami (aki) az egyetlen barátom volt aki mindent tudott rólam. A művészeti suli tanulójaként megtanúltam ,hogyan ragadjam magamhoz a kormánykereket ha az élet túl gyorsan szágúld és hogyan kapaszkodjak fel az élet fájára,hogy ne csak lentről szemlélhessem sorsom alakulását.Régebben egész hátralevő életemet leakartam élni valakivel,akivel Isten egymásnak teremtett minket.Aztán megismertem lassacskán az élet rögös útját,ami megedzette szívem,lelkem egyaránt.Voltak hosszú sírós éjszakák,nagy boldog pillanatok és pár év múlva rájöttem megváltoztam........Túl sokszor ingott meg az életem hajója,túl sok könnyet ejtettem,sok volt az idő ami hazugságokra ment el úgy ,hogy én csak hittem,reméltem és újra csak hittem.Megváltozott a nézetem a világról már nem hittem többé,hogy van akit Isten nekem teremtett,már nem akartam leélni az életem senkivel,én már csak a boldogságra vágytam.Rájöttem a múltam befalazott,óriási falak emelkedtek körém és nem volt más csak én.A szívem keményebb lett a gyémántnál,már nem vágytam szeretni sőt már nem is tudtam hinni sem.Számomra maga az élet lett a művészet és én nem voltam más mint életművész.Életművész akibe már nem láttak bele az emberek,akiről nem lehett tudni éppen mit érez, aki akkor is nevetett mikor éppen sírt és aki sírt amikor nevetett.Telt az idő és én mint a kezdetekor egyetlen barátra számíthattam,aki helyettem mindent elmondott rólam,bár mégsem értette senki ez a bárát pedig az én hű társam a zene volt.Aztán jöttek színpadok,új emberek akiket csak távulról figyeltem és nem engedtem a szívem közelébe.Rájöttem nagy bátorság kell ahhoz,hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát.Bátorság,csaknem hősiesség.A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni mert fél ,hogy újra és újra csalódni kell. Biztos vagyok benne ,hogy Te aki ezt a bejegyzést olvasod èrezted már ezt az érzést. De valjuk be minden embernek szüksége van gyengèdsègre. Elgondolkodtam, talán csalódásaim érlelnek a boldogsára sokan mondják ezt....  Bátor akartam lenni, làngolni akartam valaki iránt... ezért lassan kezdtem lebontani a falakat, próbáltam hinni újra, hogy rámtalál az az érzéki férfi akit mostmár tényleg megérdemlek.Tudtam senkinek nem biztos a holnapja sem fiatalnak sem idősnek.Éreztem élhet melletted valaki,ha szívetek nincs adásban akkor is idegenek maradtok egymásnak,ha görcsösen szorítjátok egymás kezét! Eltűnt néhány fal de valami tüske még mindig ott volt a szívemben,több szeretetre vágytam.Megbékéltem a gondolattal ennyit szán nekem az élet,ennyit érdemlek,örüljek neki,hogy van.És örültem,megszoktam a hiányérzetet,hogy nem húz senki karja szorosan magához,hogy nem érzem én lennék a legfontosabb valakinek,  hisz az ember mindent megtud szokni legalábbis nagymamàm mindig ezt mondta.  Ekkor egy napon feladni készültem a harcot és ,elfogadtam a sorsot,de egy váratlan pillanatban mikor éppen azt gondoltam egyik nap olyan mint a másik valami megmozdult bennem,valaki betoppant az életembe.Szokatlan volt szinte megijedtem,hogy a gyémánt szívem újra lüktetni kezdett,hogy a lélegzetem mélyebb lett és úgy döntöttem nem várok.Nem várok tovább hisz lehet ma látom utojára azokat akiket szeretek,mert sajnálni fogom a napot amikor nem jutott idő egy mosolyra, egy ölelésre.....Úgy döntöttem magam közelèben akarom tudni azokat akiket szeretek és fülükbe súgom mekkora szükségem van rájuk.Próbálok jól bánni velük és szakítok időt azt mondani nekik ,hogy: sajnálom,köszönöm,kérlek,bocsáss meg...Igenis kimondom a  szavakat amiket elzártam szinte elfelejtettem érezni és mondani mostmár érzem és kimondom a szerelmes szavakat.......mert senki nem fog emlékezni rám a gondolataimért!