Balla_Olivia blogja

Jeleket hagyni nem egyszerű, szinte lehetetlen. Mintha újra és újra kinevetne a világ, hogy: Héj te ott! Úgysem sikerül maradandót összehoznod. 

Egy hang leszel a tömegben, egy apró pont egy óriási lapon, egy klisés szöveg.

Az irodalom szenvedélye, az írás szeretete, a versek és a könyvek, számomra többet jelentenek holmi egyszerű öregkorra speciálódott elfoglaltságnál.

Számomra ez egy táj, egy kézzelfoghatatlan nyugalommal átitatott táj, ahová bármikor elbarangolhatok és ami bölcsebb annál minthogy külsőségeken ragadjon le. Az írás nekem egy fajta pillanatnyi menekülés a valóságból. 

Talán nem is azért mert utálok itt lenni és nem is azért mert annyira elkeseredett lennék, hogy képtelen vagyok túlélni a csúfolódók és néha szitkozódó, trágár emberek szavait. Egyerűen csak kell egy hely ahol magam lehetek.

Kiskorom óta a könyvek meleg ölelésébe burkolóztam és mintha ez az egész megvédett volna valami esetleges vihartól ami a lelkemben készülődött.

Barátok nélküli, szerelem nélküli, támasz nélküli vígasz, számomra ezek azok a poros összefűzött lapok. 

Tudom, hogy mindez csöpögős, de mégis így gondolom.

Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen aki mások életének lejegyzett fejezeteibe menekülne.

Vagy mégis? 

Tudjátok mit? Gondoljatok amit akartok, mert imádom. Minden pillanatát, percét, óráját amit csak az irodalom egy aprócska átfogó részébe fektettem. A jövő nem annyira tiszta mint a múlt és ezért az elektronika lassan átveszi az uralmat a régi szavak felett. Megsemmisíti a nyomokat melyeket a különleges gondolkodással bíró egyedek hagytak.

Mert bizony, hogy nem mindenki ír, nem mindenki harcol azért, hogy felejthetetlenné váljon. Egyesek, szerelmesek a saját életükbe és nem kíváncsiak mások nehezen megszerzett tapasztalataira. 

De hogy mit hagyok én? 

Mivel gazdagítom a jövőt? 

Azt csak Isten tudja.