Világjáró

Látogatás szárnyashajóval POZSONYBA, az egykori magyar koronázóvárosba...
Ezen a linken a saját fotóimmal illusztrált változat is megtekinthető:
https://abekessegszigete.blogspot.com/2019/11/harmati-gyongyi-latogatas.html


      Január végén egy zimankós téli estén megszólalt a telefonom és egy kedves női hang megkérdezte:
- Nem volna kedvetek nyáron szárnyashajóval Pozsonyba látogatni? Hát lehet erre nemet mondani? Mi sem tettük. Az idei nyarunk bővelkedik kerek évfordulós családi eseményekben, így Férjemmel és Fiammal kapva kaptunk a jó alkalmon és közös családi ajándékul meg is valósítottuk ez a kis nyári hétvégi kikapcsolódást Szlovákia fővárosába. Kétnapos minivakációnk előtt kíváncsian nézegettem az időjárás előrejelzést, ami sajnos semmi jóval nem biztatott, mindkét napunkra esőzést jelzett előre.  Szomorúan láttam az aprócska ikont, mely sötét szürke felhőt, esőcseppekkel és villámlással kombinálva mutatott az előrejelzés honlapján. Így nem maradt más választásunk, mint esernyőket és esőkabátokat is becsomagolni. A várva várt indulás napján hajnalban keltünk, várt még ránk a behajózás előtt egy hosszabb autóbuszos utazás a fővárosba, ahová időben meg is érkeztünk. A hajónk már a Dunán ringatózva várakozott ránk, a Belgrád rakparton, a 3-as pontonnál hatalmas szállodahajók társaságában.  A szárnyashajó  a legkülönlegesebb és a leggyorsabb közlekedési eszköz a Dunán, kb. 60 km/óra sebességgel siklik a vízen.  A budapesti flottánál három fajta "vízimadár" teljesít szolgálatot: a legnagyobb a Sólyom, azt követi a Vöcsök és a legkisebb, a Bíbic.  Adataink egyeztetése után megkezdődött a beszállás, elfoglaltuk helyeinket és elindultunk. A  hajó hatalmas panorámaablakain keresztül gyönyörködtünk a gyorsan tovatűnő táj és a festői Dunakanyar szépségeiben.  Átsuhantunk a Megyeri-híd alatt, mely Magyarország leghosszabb folyami hídja.  Megpillantottuk a Visegrádi Fellegvár sziluettjét, az esztergomi Bazilika hatalmas kupoláját, a komáromi erődrendszer egy kis darabját.  Permetfelhőben úszó Vöcsök névre hallgató vízimadarunk szárnyai alá vett bennünket, közel négyórányi "száguldás" után kikötöttünk a pozsonyi hajóállomáson. 
       Utazásunk legérdekesebb része kétségkívül a Bős-Nagymarosi vízlépcsőnél a zsilipen való átkelés, mely kb. 30 percet vesz igénybe.  A hatalmas zsilipkamra méretei lenyűgözőek: 275 m hosszú, 34 méter széles és 20 m magas.  A matrózok a hajónkat egy a vízszinttel együtt mozduló bójához kötötték ki. A zsilip hatalmas ajtajai lassan ránk záródtak és a víz szintje Pozsony felé menet a hajóval együtt 18 métert emelkedett velünk. A visszafelé vezető úton Budapest felé Bősnél (Gabcikovo) pedig 18 métert süllyedt a szárnyashajónk az óriási "medencében".   
POZSONY, a magyar korona városa...
Pozsony távolsága Budapesttől személygépkocsival 200 km. Autóval gyorsabban odaértünk volna, mi mégis inkább ezt  az érdekes és hangulatos utazási formát választottuk.  A szlovák főváros Pozsony történelme, múltja ezer szállal kötődik Magyarországhoz, erről tanultunk történelemóráinkon is. Pozsony (szlovákul Bratislava, németül: Presburg), lélekszáma: 425.000 fő, mára már csupán lakosainak 4 %-a magyar anyanyelvű.  A világ egyik legfiatalabb fővárosa, élhető  város, mely kellemesen nyugodt hangulatot áraszt magából. Egyedi arculatára 3 ország, 3 kultúra nyomta rá bélyegét: a német, a magyar és a szláv, erről a városban néhol 3 nyelvű cégtábla is ékesen tanúskodik. Bratislava egyben az ország kulturális, kereskedelmi, ipari, oktatási és kutatási központja is.  Az itt előállított GDP alapján Pozsony az Európai Unió 5. leggazdagabb régiójának számít. A méltóságteljesen hömpölygő Duna folyam két partján, az ország délnyugati csücskében, Ausztria és Magyarország határainak közvetlen közelségében, a Kis-Kárpátok 100 km hosszan elnyúló hegyláncának előszobájában fekszik Bratislava. A szlovák fővárosban a Duna felett öt kecsesen ívelő híd biztosítja az összeköttetést a folyó 2 partja között.  Az emberléptékű város,  Pozsony nem rendelkezik metróval, mégis kiválóan megismerhető a sűrűn közlekedő piros villamosokkal és autóbuszokkal.  Magyarországi testvérvárosa, szülővárosom Székesfehérvár, mindkét város egyben  koronázási városunk is volt. Mátyás király 1467-ben alapította meg Pozsony város egyetemét, az Academia Istropolitánát.  A város  jelentőségét az is mutatja, hogy a török hódoltság korában, a mohácsi vész és az ország 3 részre szakadása után fővárosunk és egyben koronázóvárosunk is volt.  1563 és 1830 között, 12 uralkodót és 7 királynét koronáztak meg a Szent Márton Székesegyház falai között, közülük legjelentősebb uralkodó Mária Terézia (1717-1780) volt.  
A város számtalan híres magyar szülötte közül megemlíteném Kempelen Farkas (1734-1804) magyar polihisztor, feltalálót, Lénárd Fülöp (1862-1947) fizikust, az első magyar származású Nobel-díjas tudóst, Brunszvik Teréz grófnőt (1775-1861) az első magyarországi óvodák megalapítóját, valamint Fadrusz János (1858-1903) magyar szobrászművészt is. Pozsonyban tartózkodott még egy rövidebb ideig Petőfi Sándor is, aki vándorszínészként érkezett a városban, megélhetését azonban kénytelen volt országgyűlési tudósítások másolásával kiegészíteni.  A  már gyermekként is rendkívül tehetséges  Bartók Béla  ifjúkorát a város főgimnáziumában töltötte,  Erkel Ferenc fiánál Lászlónál  tökéletesítette zenei tudását, aki az iskola tanára volt.  


 Felfedezőúton sétavonattal a városban...
Az időjárás előrejelzés szerint "megjósolt" esős idő ellenére tikkasztó kánikula fogadott bennünket a városban, ami után estefelé valóban lehűlés jött és megérkezett az eső is.  Addig viszont volt még időnk egy hangulatos sétavonatos városnézésre is.  A sétavonat mindenhol a turisták kedvence, kényelmes utazást biztosít jó és rossz idő esetére is és még a lábainkat is kíméli.  Eddig még akármerre jártunk,  mindig felültünk rá,  és még soha nem bántuk meg ezeket a vidám és hangulatos "furikázásokat". (Emlékszem egyik ilyen alkalommal Sárváron, a járművön egy mellénk letelepedő helybéli lakos mennyi érdekes dolgot mesélt nekünk a városáról.)  Pozsony felett már messziről kiemelkedik a Várdombon látható négy saroktornyos vár épületének masszív tömbje, melynek formája leginkább egy "felfordított asztal"-hoz hasonlítható. Falai között a Szlovák Nemzeti Múzeum Történelmi részlege talált otthonra. A vár hétfő kivételével mindennap ingyenesen látogatható, a múzeum kiállításai csak belépőjegy váltása ellenében tekinthetőek meg. A Szlovákiában vert euróérméken is megtalálhatjuk a város szimbólumává vált vár hiteles ábrázolását. A kastély udvarán ágaskodik Szvatopluk morva fejedelem közel 8 méteres bronzszobra. A 100 méter magasan fekvő épületegyüttes vízellátását a régi időkben csak nagyon nehézkes és fáradtságos munkával tudták biztosítani. Szamaras kordékon, hordókban érkezett meg az éltető víz. Ezen az áldatlan helyzeten változtatott "A török" elnevezésű sakkozógépéről elhíresült Kempelen Farkas vízkiemelő szerkezete, nagymértékben megkönnyítve a vár lakóinak ivóvízhez jutását. A vár teraszáról, melynek neve akár az is lehetne: "ahol szinte állandóan fúj a szél", csodálatos panoráma nyílik a fenséges Dunára.  Egy régi történet elevenedett meg szemeim előtt, amelyet Vörösmarty Mihály örökített meg a búvár Kund-ról szóló  versében. Felsejlett előttem a  süllyedő hajók látványa, melyeket évszázadokkal ezelőtt  Zotmund lovag I. András seregének egyik katonája a hajók alá úszva meglékelt és így azok az éjszaka csendjében szép lassan hullámsírjukba merültek.  A város és annak lakossága 1051-ben így menekültek meg egy hosszú és nehéz ostrom minden következményétől. 

Pozsony bájos óvárosa, a Stary Mesto...  
Izgatottan, érdeklődéssel vártuk az esti gyalogos városnézést az idegenvezetővel, melyre a kisvonatos városnézés már kellőképpen ráhangolt bennünket. Alaposan megismerkedtünk az Óváros híres-neves épületeivel, szobraival, szökőkútjaival.  A legtöbb középkori városhoz hasonlóan  Bratislavát  is régen fal vette körül,  mára azonban a városfalnak csupán a maradványai őrzik jelképesen a várost.  A macskakővel kirakott szűk utcákon a 18. században épült, pasztell színűre festett házak sorakoznak szép rendben egymás mellett.   A város meghatározó, központi elhelyezkedésű épülete a Grassalkovich-palota: az impozáns látványt nyújtó barokk kastélyt gróf Grassalkovich Antal (Mária Terézia bizalmasa) építette Mayerhoffer András tervei alapján 1760-ban.  Az épület napjainkban a köztársasági elnök rezidenciájaként funkcionál.  A palota előtti téren  Bártfay Tibor szobrászművész: Béke szökőkútja   c. alkotása helyezkedik el. 
Szembeszökő a hasonlóság a Gödöllői  Grassalkovich-palotával, ami nem a véletlen műve, mindkét palota  tervezője és építője  azonos személy.   A város másik meghatározó épülete a Prímás palota, tetején a 150 kg-os kovácsoltvasból készült bíborosi kalap ékeskedik.  E kalap hűen jelképezi, hogy a palota falai között  hosszú évszázadokig püspökök és bíborosok  tevékenykedtek. Belső udvarának látványossága  a Sárkányőlő Szent Györgyöt ábrázoló  Szökőkút,  a lovag harca a sárkánnyal, a katolikus egyház reformáció elleni  küzdelmét jeleníti meg.  A palota egyes részei múzeumként működnek, ahol  a Habsburg családról készült olajfestmények,   17. századi angol gobelinek, falikárpitok és a hatalmas csillárok gazdag választéka látható ill. látogatható.  A Prímás palota legcsillogóbb látványossága a Tükörterem, amelyet a versailles-i palota tükörtermének kishúgaként szoktak emlegetni. Fontos történelmi esemény zajlott a palota falai között, ill. a falait beborító tükrök előtt: Napóleon és I. Ferenc itt írták alá a pozsonyi békeszerződést 1805-ben, az Austerlitz-i csata elvesztése után. 



A vár alatt áll a háromhajós, gótikus stílusban épült koronázótemplom, a Szent Márton-dóm. A templom a 14. század elején épült egy korábbi templom helyén. Mai végleges formáját az 1895-ben végzett felújítással nyerte el. Neogótikus, zöld és arany színekben pompázó karcsú tornya 85 méter magasan tör az ég felé, tetején a katolikus templomoknál megszokott kereszt helyén (helyett) a 150 kg súlyú, 4 méter átmérőjű aranyozott Szent Korona másolata csillog fényesen. Jól látható, ékes bizonyítékaként annak, hogy közel 300 éven át itt koronázták meg a magyar királyokat.  Pár méterrel arrébb  egy különös formájú épület vonta magára figyelmünket:  A  Jó Pásztor háza,  melyet egy keskeny, trapéz formájú saroktelken emeltek.  A ház délkeleti sarkán, az első emelet magasságban elhelyezett szobor  Jézus Krisztust ábrázolja, mint Jó Pásztort, innen származik az épület neve. A 18. században rokokó stílusban épült négyszintes palotácska múzeumként funkcionál. Közben szinte észrevétlenül ránk esteledett, az eső is elkezdett cseperegni, így szomorúan, de  tudomásul vettük, hogy már csak a szállásunk elfoglalása maradt hátra az aznapi programunkból. 


Hangulatos utcai figurák a "mesék városában"...
Az óvárosban sétálva, nézelődve lépten-nyomon kedves utcai figurákkal, szobrokkal ismerkedtünk meg, "akik" még egy közös fotóra is kaphatóak voltak, ha volt türelmünk és időnk kivárni, hogy sorra kerüljünk.  Kétségkívül  a csatornából kikukucskáló "Kandi"  névre elkeresztelt  munkás mókás alakja a legfurcsább és legtöbbet fotózott bronzfigura  a városban.  "Kandi" Pozsony egyik jelképévé vált, az Úri és a Halászkapu utca sarkán nézelődik immár 1997 óta.  Sisakjának gombját fényesre simogatták a szerencsét remélő emberek. A másik népszerű alak „Schöne Nazi”, igazi nevén Lamár Ignác (1897-1967) a Fő tér sarkán a Rybárska brána utcán állva, arcán széles mosollyal és kalapját üdvözlésre emelve integetett felénk.   "Őkelme" közel negyven évig volt a város, máig pótolhatatlan színfoltja. Régi vágású elegánsan öltözött figurája naponta feltűnt az utcákon, a kávéházakban és a cukrászdákban.  Az állítólagosan egy szerelmi bánattól megbolondult cipész emlékét életnagyságú, mozgatható utcaszobor formájában őrizték meg a pozsonyiak. 
Hans Christian Andersen (1805-1875) dán költő és meseíró: A kis hableány, a rút kiskacsa, a rendíthetetlen ólomkatona és sok más hasonlóan tanulságos mese megalkotója 1841-ben szintén ellátogatott a városba. A világ meseirodalmának nagy alakjának,  Bártfay Tibor (1922-2015) szlovákiai szobrászművész állított maradandó emléket. A róla mintázott nagyméretű, 3 méter magas bronzszobor uralja a Nemzeti Színház előtti teret, ott "méregettük" egymást kíváncsi szemekkel, ő lenézett ránk, mi pedig felnéztünk rá. A járókelők szinte eltörpültek a nagy mesemondó különös alakja mellett. A figyelemfelkeltő szobron Andersen meséinek jellegzetes figurái  elevenedtek meg.  Az érdekes műalkotás mögött egy finom fagylaltokat kínáló üzletecske található, talán nem túlzás azt állítani, hogy az ott kapható fagylaltok mesések, amit saját tapasztalatból meg is erősíthetek. A városban azóta is kering egy legenda, mely szerint amikor Andersentől a város lakói mesét kértek, Ő ezt válaszolta kérésükre: - Azt kívánjátok tőlem, hogy mesét mondjak nektek. Minek? Hisz városotok maga a mese.

DÉVÉNY, Magyarország kapuja...
Milyen jó, hogy hallgattunk az időjárás előrejelzésre és vittünk magunkkal Dévénybe esőkabátokat is, jó szolgálatot tettek a terepen a ránk szakadó zivatarban. Pozsony kihagyhatatlan látnivalója a vadregényes tájba szervesen beleilleszkedő Dévényi vár, romjaiban is impozáns látványt nyújt.  Ez az erőd egy évezreden át védelmezte hazánkat a legkülönbözőbb irányból jövő támadásoktól. A törökök többszörösen is sikertelenül ostromolták. A 13. század elejétől kezdve a "porta Hungarica" (Magyarország kapuja) szerepét töltötte be. A Duna és a Morva folyók eltérő színű vízének összetalálkozásánál, az ún. Dévényi-kapunál emelkedik a 200 m magas mészkőszirten.  Az ősrégi településen már a rómaiak is emeltek őrtornyokat. A Rómába tartó borostyánút, majd a szentföldi zarándokút is itt vezetett keresztül.    A vár sorsa akkor pecsételődött meg amikor 1809-ben Napóleon katonái felrobbantották.   A hosszú évszázadok folyamán sokszor cserélt gazdát: Ottokár, I. Károly, Zsigmond, Garaiak, Frigyes főherceg, Báthori István, Keglevichek, Bethlen Gábor, Pálffyak fennhatósága alatt.  A dévényi vár 1960-as évek eleje óta védett műemlék, napjainkban múzeum működik a területén. A vár május és október között áll nyitva a látogatók előtt.   Megmaradt romos falai meglehetősen nagy területet ölelnek körbe. Az alsó kaput két oldalról íves alakzatú tornyok védelmezik. Kacskaringósan kiépített úton keresztül könnyen megközelíthető a felső várkapu. Innen a falak körül csigavonalban tekergőző lépcsőkön jutunk fel a lakótorony helyén álló kilátóhoz. A szemünk elé táruló fenséges panoráma kárpótol a fáradságos feljutásért.  A látványról Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én... c. versének sorai jutottak eszembe:  
"Szabad-e Dévénynél betörnöm   
 Új időknek új dalaival."  
Az erődítmény romjai alatt méltóságteljesen hömpölyög a Duna, mintha mindent el akarna mosni, ami útjába kerül.  Dévény hegyes vidékének adottságai a szőlő betelepítéséhez nyújtottak kedvező feltételeket, amíg a szőlők rettenetes ragálya, a filoxéra (szőlőgyökértetű) ki nem pusztította az ültetvényeket. Az ott élő emberek megélhetésük biztosítása érdekében ribizlibokrokat ültettek, azóta is ezen a vidéken készítik a legfinomabb ribizli-borokat, amikből kóstolni és vásárolni is lehet.   Itt tárul szemünk elé a lassan érkező sáros hordalékot hozó Morva folyó és a sebesen hömpölygő Duna találkozása. Hatalmas uszályok, szállodahajók és a Pozsony-Bécs között menetrendszerűen közlekedő hajók törik meg a táj nyugalmát. A folyók másik oldalán már Ausztria van, a hidegháborús időkben menekülés közben sokan veszítették itt az életüket.  Ennek a szomorú ténynek állít emléket  a vár alatt látható Vasfüggöny Emlékmű. (A vasfüggöny kifejezés Winston Churchill-től származik.)  

Szabadprogram a városban:
Sajnos a hazaindulásunk előtt már csak egy rövid időt tölthettünk el a városban, ezért búcsúzóul a kihagyhatatlan Mihály-kaput látogattuk meg.  Elegáns, hagymakupolás réztetője a város egyik legismertebb jelképe.   Pozsony városfalának négy kapuja közül mára már csupán ez az egy gótikus stílusban épült  kapu maradt meg épségben. Az 1300-as évek első felében rakták le a torony alapját, melyet később az 1500-as évek elején megmagasítottak. Mai látható formáját az 1750-es években nyerte el. A torony névadójának, Szent Mihálynak a szobra ekkor került fel az 51 méter magas, ötemeletes torony tetejére. Csodálatos kilátás nyílik innen  az óvárosra. Jelentőségét a város életében az is mutatja, hogy alatta haladt el a koronázási menet.  Nem messze innen  az egyik mellékutcában  nagyon finom  pozsonyi kiflik kínálgatták magukat. Mi is vásároltunk. Az én kedvencem a c betű formájú mákos, Balázs fiam kedvence pedig a patkó-alakú diós. A bejgli kistestvéreként ismert klasszikus süteményt már évszázadok óta szigorú és titkosan őrzött receptúra alapján készítik.  Annyira komolyan vették az előírásokat, ha valaki vétett ellene víz alá merítés lett a "jutalma" érte. 
       Pozsony csodaszép,  napfényes idővel köszönt el tőlünk a kisebb nappali záporok és a kiadósabb  éjszakai esőzések kárpótlásaként.  "Vízimadarunk" alig futott  ki a Dunára, amikor egy terjedelmes egybefüggő fekete felhőzet ereszkedett le fölénk, majd kisvártatva kitört a vihar. Az egyik matróz sietősen lezárta a járművünk ablakait, ajtajait és a szellőzőnyílásokat is. A  folyó  hullámain és partjain is a szürke számtalan árnyalata űzött velünk viharos játékot.  Az esti órákban érkeztünk vissza Budapestre, fővárosunk kellemes nyáresti idővel fogadott bennünket.  A hajó személyzete és az utasok is barátságosan elköszöntek egymástól.  Azt gondolom egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia ezt a felejthetetlen utazást nyújtó közlekedési eszközt, a szárnyashajót. Szent Ágoston egy gondolatával búcsúznék  a bájos és hangulatos Pozsonytól,  melyet a szívünkbe zártunk.
"A világ egy könyv, és aki nem utazik az csak egyetlen lapját olvassa el." 

Harmati Gyöngyi
     S.D.G.

Barangolás az 1000 arcú Szlovénia titokzatos tájain...

Saját fotóimmal illusztrált változat itt olvasható: 
https://abekessegszigete.blogspot.com/2018/07/barangolas-az-ezerarcu-szlovenia.html

Szerettünk volna pár napot eltölteni, pihenni és kirándulgatni egy csendes(ebb), tengerparti üdülőhelyen, viszonylag nem túl messze hazánktól. Így esett a választásunk a tőlünk 442 km-re fekvő  kikötővárosra, a szlovéniai Koper-re, melyet az "Adria kapujának" is neveznek. Szlovéniát Európában négy nagy földrajzi tájegység  öleli körbe: az Alpok, a Dinári-hegység, a Kárpát-medence és a Földközi-tenger térsége.  (Hallottam már Kelet-Európa Svájcaként is emlegetni.)  Szlovénia 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz és 2007 óta hivatalos pénzneme az Euró. Minden erre járó számára fontos és hasznos tudnivaló,  hogy az ország egész területén iható és finom ízű a csapvíz. Az ország jelentős részét, kb. a felét erdő borítja, ezzel Európában Szlovénia az erdőterület nagysága alapján az előkelő 3. helyet foglalja el, csupán Finnország és Svédország lép fel a képzeletbeli dobogó magasabb fokaira.  Az erdők zöld takarója mellett szőlőültetvények, olajfaligetek, illetve a tengerparton pálmafák és leanderek látványa színesíti a tájat. Szlovénia területe nagyjából akkora, mint Magyarország Dunántúli részének a területe. Lakossága: kicsit több, mint 2 millió fő.  Fővárosa Ljubljana, 2016-ban méltán nyerte el az Európa Zöld Fővárosa címet.  Az ezerarcú jelző találóan ráillik e kicsiny, de annál szebb és változatosabb természeti kincsekkel és történelmi örökséggel bíró országra. Szlovénia barlang-nagyhatalom, több, mint 10.000 barlang van a területén, a leghíresebb a Postojnai és a Skocjan-barlangrendszer. Kiérdemelte a " medvék-hazája" elnevezést, a világ legsűrűbben lakott medve-populációjában 400 barnamedve él.  A szlovén emberek előszeretettel hódolnak kedvenc időtöltésüknek, a gombák szedésének, különösen a ritka és drága szarvasgomba gyűjtésének.  Az ország szerves részét alkotja egy kisebb (47 km) tengerparti szakasz, tiszta kék vize szinte csábít a fürdőzésre. A kicsiny országban nemcsak a tengerben lehet megmártózni, hanem bőségesen el van látva gyógyvizű fürdőkkel is.  Szlovénia bővelkedik még kerékpárutakban, kiépített túrautakban, lehet raftingolni és hajókázni is. És ha még ez sem lenne elég a jóból, akkor még a világhírű Lipicai ménes hazájában is tehetünk egy baráti látogatást.  
 Szlovénia legrégibb városában és templomában járva...
 A szlovén-magyar határt Tornyiszentmiklósnál léptük át.  Utazásunkat Szlovéniában több ízben is megszakítottuk, beiktatva egy kis lábnyújtóztató sétával egybekötött városnézést és falatozást a Trojane nevű pihenőhelyen.  Első megállónk Szlovénia legrégebbi városában, PTUJ-ban volt.  A Dráva partján fekvő hangulatos kisváros lakossága 24.000 fő. Zegzugos középkori utcácskái, terei és templomai egyedi hangulatot kölcsönöznek a településnek.Kilátás a várból a folyóra és a hidakra...
A város feletti dombon egy a X. században épült festő ecsetjére kívánkozó vár magasodik,  ablakaiból meseszép kilátással a Dráva folyóra és a rajta átívelő kecses hidakra.
 A várban  érdekes és értékes (farsangi maszk, hangszer, fegyver, a lovagteremben török arcképgyűjtemény, továbbá a kastély egykori életét bemutató)  kiállítás fogadott bennünket.  Ptuj városától Koper-ig autópályán száguldottunk végig, a sztráda mellett zöldellő erdőkkel borított magas hegyek, komlóültetvények látványa és számos alagút  töri meg  az utazás egyhangúságát.  Útközben betértünk a gyönyörű panorámájáról és óriásfánkjairól elhíresült Trojane-ba. Lehet itt kapni lekváros, vaníliás és csokimázas óriásfánkot, hasonló méretű finomabbnál finomabb sütemények társaságában.  No, meg persze a rakott rétest, a nagyon finom gibanyicát is érdemes volt megkóstolni.
Úti célunk (Koper) előtt pár kilométernyire fekszik  a 143 lelket számláló minitelepülés, Hrastovlje.  Temploma az ország legrégebbi egyházi épülete,  mely román stílusban épült. Az aprócska (hossza:11 m, szélessége: 6 m) templom harangszóval üdvözölt bennünket. Teljes belső felületét a dalmáciai Johanes de Castua által 1490 körül készített  freskók  borítják be.   A Szentháromság-templom 3 hajós épületén ablak gyanánt csak vékony rések szolgálnak, melyek nyáron az erős napsugárzástól, télen pedig a bórától óvják az épületet. A középkorban az emberek nagy része tanulatlan és írástudatlan volt, így a Biblia történeteivel csupán a templom freskóit nézve ismerkedhettek meg, ezért emlegetik a szegény ember Bibliájaként, illetve képes Bibliaként a színes falfestményeket. A freskók a Teremtés, Ádám és Éva, illetve gyermekeik: Káin és Ábel történetét ábrázolják.  Láthatunk olyan freskókat is, amelyek életképeket ábrázolnak: vadászat, halászat, aratás, szüret stb.  Freskó... A Passió (Krisztus szenvedéstörténetét bemutató) falfestmény alatt látható a híres-nevezetes Haláltánc freskó, mely valósághűen mutatja be, hogy a halál nem válogat,  előtte mindenki egyenlő, a szegény és a gazdag egyaránt eltávozik az élők világából.  A tárlatvezetés  magyar nyelven is megszólal egy magnóról, miközben a templom gondnoka élénk taglejtésekkel és egy lézerceruzával is mutatja, hogy éppen melyik freskóra figyeljünk. 

 Szlovénia föld alatti és tenger alatti csodálatos világa...

Már nagyon vártam a lehetőséget, hogy megismerkedhessem ezzel a gyönyörű és páratlanul érdekes föld alatti képződménnyel, melynek neve: Skocjan barlang.  A barlang kijáratánál... A barlang hőmérséklete, állandó: 12 fok, az otthonról hozott meleg ruhákba felöltözködve vágtunk neki a felfedező útnak. A cseppkőbarlang üregrendszere 1986 óta az UNESCO Világörökség védelmét élvezi, mert ez a barlang szinte teljesen eredeti állapotában látható.  A Skocjan barlang, avagy a "pokol kapuja", Dantét is megihlette az Isteni Színjáték írása közben. A világon egyedülálló módon itt látható a legszélesebb, folyó által kivájt, földalatti kanyon, melyet csak Grand-Kanyonként emlegetnek. Nem véletlen, hogy évente 100 ezer látogatót vonz ez a szépséges, csodákkal teli föld alatti birodalom.  A "Csendes barlang"  a lakhelye a szebbnél-szebb függő és állócseppköveknek, cseppkőoszlopoknak és cseppkőmedencéknek (serpenyő).  Ezek közül kiemelkedik a 15 méter magas "ÓRIÁS" névre hallgató és az "ORGONA", mely belülről üreges és régebben kocogtatással meg is szólaltatták.  A kiépített utakon az egyre erősödő dübörgés irányába igyekeztünk, mely a 150 méter magas  ún."Morajló barlangból" hallatszott. A hatalmas üregben  alulról, a mélységből a Reka folyó zúgása hallatszik fel, a  barlangban kialakult  szintkülönbségek miatt a folyó egy huszonöt lépcsős zuhatagon keresztül harsogva tör magának utat. a barlang oldalába vájt sétautak... A folyó felett 45 méter magasságban egy viadukt ível át a barlangfalak között. Az 1933-ban épült és pár évvel ezelőtt felújított Cerkvenik-hídon egyfajta bátorság-próba átsétálni.  A földalatti mesevilágból a Budavári Sikló-hoz hasonló, a hegyoldalba ferdén belevágott  üvegfalú lift szállított fel minket a barlang bejárati részéhez. A vadregényes, filmekbe illő föld alatti világ rabul ejtett minket egy látogatásnyi időre és az emlékeinkben is kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Sajnáltuk elhagyni a barlangot, de várt még ránk fent a meleg nyári napsütésben egy kellemesnek ígérkező hajókirándulás az elbűvölő kis kikötővárosban, Piran-ban.Üvegfenekű hajónk az Adrián...
A vízi járművekkel teli zsúfolt kikötőben  megtaláltuk az előre lefoglalt hajónkat,  amire egy keskeny kis csapóhídon keresztül fel is tudtunk szállni. A hajó  neve  ugyan üvegfenekű, de csak a nevében az, valójában a hajóban egy tengerszint alatti keskeny járófolyosóról nyíló hatalmas ablakokon keresztül  csodálkoztunk rá az Adriai-tengerben lubickoló kisebb-nagyobb halakra.  Hajónkkal beúsztunk a helyi halászok kárókatonák által "őrzött" kagylótelepei közé, amelyekről  másfél ill. két évnyi “tenyésztés” után gyűjtik be a kb. ötcentis kagylókat.                                                                                                         
Szlovén Riviéra gyöngyszemei: Piran, Portoroz, Koper...
Az Adriai-tenger a Földközi-tenger legészakibb nyúlványa, mely fölött gyakran látunk vijjogó sirályokat röpködni és esténként a csodálatos naplementék csillogó aranyhidakat varázsolnak a tenger vízére. 
Európa egyik legkisebb és legsekélyebb tengerének átlagos mélysége: 50 méter, tengerpartján köves, sziklás, kavicsos és kiépített betonos részek váltogatják egymást.  Ékszerdobozként bújik meg a kis autómentes, kétnyelvű, városfallal övezett városka, Piran a tenger partján. A város központja az ovális alakú Tartini tér, mely a híres hegedűvész, zeneszerzőtől kölcsönözte a nevét. A város legmagasabb pontja a Szent György-templom, a mellé épített Campanile tornyán szélkakasként forog Szent György, a város védőszentje. 

Portoroz, a rózsák kikötője is megér egy rövid sétát, Szlovénia egyetlen homokos partszakaszán elegáns szállodák és üzletek sokasága és több ezernyi színes és illatozó rózsa fogadja a látogatókat, melyekről a város a nevét is kapta. A 47.000 lakosú Koper, olasz nevén Capodistria Szlovénia legforgalmasabb, legjelentősebb kikötővárosa, mely egyben az ország 3. legnagyobb egyetemi városa is. Koperi utcarészlet, végén a tengerrel
A város eredetileg egy szigeten terült el, melyre a neve is emlékeztet: Caprea, azaz Kecske-sziget.  Az óváros hangulatos időutazásra hívogat apró boltjaival, keskeny, ódon utcáival. Lépten-nyomon a hajdani, több, mint 500 évig tartó velencei befolyás maradványaira bukkanhatunk, erről beszédesen tanúskodnak a házak homlokzatain látható oroszlános díszítések. Főtér egyik meghatározó épülete a 15. században épült, majd felújított Prétori-palota, mely 2001 óta Városházaként funkcionál.  A másik ilyen épület Szlovénia legnagyobb katedrálisa, a 14. században épült Szent Nazarius Székesegyház, melyben Vittore Carpaccio freskói, oltárképe és a város védőszentjének kőszarkofágja is látható.  
Fehér arany, madarak, paripák... 
Secovljé-ben a 2001-ben természetvédelmi parkká nyilvánított sótavak vidékén  immár 700 éve változatlan technológiával működik a 650 hektáron elterülő sólepárló.  A salinárok (sómesterek) fapapucsban faeszközökkel gyűjtik össze a sót. Olyan, mintha megállt volna az idő! Biztosan emlékszünk rá történelemóráinkon tanultakból, hogy a só pár évszázaddal ezelőtt még fizetőeszköz volt, többet ért az aranynál. Birtoklásáért háborúk törtek ki és abban az időben a zsoldosok bérét is sóban fizették ki.A salinár munkaközben...
Évtizedek óta tengeri sóval ízesítem az ételeinket, így ezentúl jobban el tudom képzelni hogyan kerül ez a fehér színű ásványi anyag a kék tengert ábrázoló papírdobozokba, ill. a konyhámba. A sólepárló tavaknak talán mondanom sem kell, de különleges élővilága van, csak a magas sótartalmat (el)tűrő virágok, fűfélék, halak és rákok él(het)nek meg itt.  A sótavak ideális és biztonságos fészkelő és telelőhelyet biztosítanak 288 madárfajnak, melyek közül 90, itt ebben a földi madárparadicsomban költi ki fiókáit.  
Szlovéniai kalandozásunk utolsó állomása a híres ménes hazája, Lipica. A kis szlovén település az olasz határ mentén Trieszt közelében található. A világhíres lófajtát a bécsi spanyol lovasiskola számára tenyésztették ki, de előszeretettel szerepeltetik cirkuszi előadásokon és fogathajtó bemutatókon is. Az 1580-ban alapított majorság, jelenleg 365 ló otthona is egyben. A zöld mezőben legelésző fehér lovak mellett sötétbarna, fekete színű kis csikók ugrándoznak. Vajon mi lehet az oka az eltérő színezetüknek? A büszke tartású fehér paripák születésükkor sötétbarna ill. fekete színűek, és szőrük csak később, úgy 6 éves koruk körül fehéredik ki, őszül meg. Illetve 1-2 %-uk megtartja születési színét, így igazi kuriózum a fekete színű paripa. Az Unióhoz való csatlakozás  alkalmából ezek a nemes paripák nem véletlenül díszítik az euró húszcentes érméket. A fehérre meszelt falú istállók egyik szárnyában a kancák, másik szárnyában a mének lakosztályai találhatóak. A tiszta istálló egyben légymentes övezet is, amiről az ott élő fecskecsaládok gondoskodnak.  kápolna... A 17. században épült Páduai Szent-Antal kápolna szép freskókkal díszített belső terébe is érdemes volt bekukkantanunk. A rózsaszínben és lila színben pompázó óriásfejű hortenziák és egy kisebb ágaskodó lovakról mintázott szökőkút szegélyezte bemutató csarnokban  szemtanúi lehettünk a lipicai lovak és lovasaik közötti bámulatos együttműködésnek és összhangnak. A meglepetések kicsiny földje az eltelt napokban néhány arcát már felfedte előttünk, de még sok minden vár(na) felfedezésre, amiért érdemes és szinte kötelező is visszatérni. 

Villámlátogatás CAMBRIDGE-be, a különleges college-ok, hidak és órák városába...
Saját fotóimmal illusztrált cikk ezen a linken olvasható:
https://abekessegszigete.blogspot.com/2016/12/villamlatogatas-cambridge-be-kulonleges.html
Ülök a meleg szobámban és nézek ki az ablakon. December eleje van, már lehullottak a fák levelei, éppen az összegereblyézett, kupacokba rakott leveleket pakolják fel a munkások a teherautóra. Már itt volt az ideje, hiszen szépen finoman szitálva a hó is csendesen elkezdett hullani. Leheletnyi vékony rétegben már jól láthatóan rá is rakodott mindenre, mintha porcukorral vonták volna be az utcát. És ekkor eszembe jutott nyári kirándulásunk a festői szépségű ősi városba, Cambridge-be. Vajon most Cambridge-ben milyen lehet az időjárás? Ott is havazik-e és vajon lehet-e most is puntingolni (csónakázni)? Megjelent lelki szemeim előtt a város júliusi nyári fényárban tündökölve. Színes, vidám emlékképek villantak be a virágok koszorújában álló épületekről, a folyón átívelő hidakról, és a különleges időmérő szerkezetekről. Ha érdekel ez a visszaemlékezés akkor kérlek tarts velem és olvasd el.        
       Az idei nyáron (pár hónappal ezelőtt) boldogan készülődtem újra Londonba, fiamat meglátogatni. Az újabb kiutazásom előtt arról beszélgettünk, hogy valamelyik Londonhoz közeli kisvárosban is szeretnénk körülnézni. Nemcsak a szigetország hatalmas méretű fővárosának nyüzsgő életébe, hanem egy igazi, patinás angol kisváros életébe is szerettünk volna bepillantást nyerni, még ha csak egy rövidke időre is. Leszűkítettük a kört, már csak két, egymással évszázadok óta rivalizáló egyetemi város akadt fent a rostán: Oxford vagy Cambridge?  Esetleg Cambridge vagy Oxford? Félretéve azonban a tréfát, nem volt könnyű a választásunk. Alapos utánajárást, kutakodást igényelt, mire megszületett a döntés: CAMBRIDGE-be látogatunk! Elhatározásunkat alapvetően három tényező befolyásolta. A legmeggyőzőbb szempont az volt, hogy tudomásunkra jutott Cambridge 1987 óta Szeged testvérvárosa. Fiam
a szegedi egyetemen tanult és azóta a városban él, ezt a közel 3 éves londoni kitérőt leszámítva. A másik két szempontot most csak röviden említem meg és a későbbiekben szólok róla bővebben: egy különleges hangulatú csónakázás, puntingolás a Cam folyón illetve a világ legfurcsább, legmeghökkentőbb órájának a Corpus Clock-nak megtekintése. A matematikatudományok és a számítástechnika fellegváraként számon tartott városka Londontól kb. 80 km távolságra található észak-északkeleti irányban. Anglia ősrégi és tekintélyes városa, a hidakkal tarkított Cam folyó két partján fekszik. A rómaiak idejében Camboritumnak, a középkorban Grantebridgenek hívták. Cambridge lélekszáma 122.000 fő, beleértve a világ szinte minden tájékáról itt tanuló 20.000 főnyi diáksereget. Különös atmoszféra árad az egész városból, utcáin sétálgatva Nobel-díjasok, tudósok, felfedezők, elnökök, királyok, miniszterelnökök, költők, írók, színészek lábnyomaiban lépdeltünk. A több száz éves épületekből áradó időtlenség, a modernebb városrész pezsgő forgatagával színes kavalkádot alkot. A hagyományos és a modern életforma jól megfér itt egymással, illetve egymás mellett. 

Londonból a Liverpool Street-i nagy közlekedési csomópontból, a 4-es platformról induló vonattal utaztunk el a közel ezeréves múlttal rendelkező Egyetem-városba. Fiam egy jegykiadó automatánál megvásárolta a mágnescsíkkal ellátott vonatjegyeinket, amit egy jegykezelő automatánál érvényesítettünk és a kinyíló kapun keresztül meg is érkeztünk a peronra. Felszálltunk a járműre, elfoglaltuk a helyünket és pár perc múlva már robogtunk is úti célunk felé, kb. 75 percig tartott az utazás. Egy átlagos napon a London és Cambridge közötti távolságot mindkét irányba 96 alkalommal teszi meg a vonat, csak ebből a nagy londoni csomópontból. Ebből is látszik, hogy mennyire kedvelt úti cél a város, illetve, hogy milyen sokan járnak naponta dolgozni és tanulni is Cambridge-be illetve a környező településekre. Utazásunk napján is, mint már napok óta rendkívüli meleg tombolt a Fővárosban és a környékén is. Nem a legjobb idő városnézéshez, de nem adhattuk fel tervünket, aminek a nap végén maximálisan örültünk. A kézitáskámban mindig lapul egy kisméretű, összecsukható esernyő a kellemetlen időjárás ellen védekezni, arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy most nem az Angliában egyáltalán nem ritka eső ellen hanem a tűző napsugárzás ellen tesz majd jószolgálatot. Megérkeztünk Cambridge-be, ahol egy modern vasútállomás látványa fogadott bennünket. Meghökkentőnek és meglepőnek találtam, hogy a nagyméretű, földdel teli virágosládákban színes művirágok "pompáztak". A környék újszerű épületei semmiben nem különböztek egy hagyományos európai város házaitól, fogalmunk sem volt róla, hogy mennyi szépség vár ránk egy utcácskával távolabb. 

Egy rövidebb séta után megpillantottunk egy Emlékművet, melyet az első és a második Világháborúban elesett katonák emlékének állított az utókor. Közvetlenül mögötte az Egyetem Botanikus Kertjének bejárata hívogatott bennünket egy barátságos sétára az árnyékos kertben. A szépen gondozott botanikus kert Cambridge belvárosában hatalmas területet foglal magába. Pár fontba kerülő belépőjegyeink birtokában, egy részletes térképpel a kezünkben boldogan és örömmel néztünk körül a varázslatos látnivalókkal bőven megáldott kertben. A kert 1846-ban nyitotta meg kapuit hivatalosan, mint az Egyetem Botanikus Kertje, de már előtte is kertként funkcionált. A növénykert életre keltése John Stevens Henslow professzor nevéhez kötődik, Ő volt Charles Darwin tanára. A kertben művészi rendben helyezkednek el a sétautak fákkal, virágokkal szegélyezve. A szökőkút, a sziklakert, a hullámzó fűlabirintus, a vízimadarakkal és lótuszokkal benépesített tavacska, a régi faszerkezetes üvegház és a színpompás-illatozó virágok látványa békességet és nyugalmat sugároz. Ha visszaforgathatnánk az idő kerekét, akkor itt a kertben találkozhatnánk Isaac Newton-nal, amint a kert egyik almafája alatt éppen a lepottyanó gyümölcs látványának hatására a gravitáció elméletét fogalmazza meg.  A hajdani almafa leszármazottja turistacsalogató látványosság a botanikuskertben, erre egy tábla is felhívja a figyelmünket. A növénykert 40 hektáros területén mintegy 8000 különféle növényfaj talál otthonra, de nemcsak otthont hanem életteret és védelmet is találnak az itt lakó méhek, szitakötők, pillangók, pókok, madarak, mókusok és a tóban élő vadkacsák, békák is.  Az arborétum üde színfoltja a városkának, amolyan zöld oázis.  Az egyik tavacska melletti padon megpihentünk, élveztük a természet nyugtató, lelkünket feltöltő közelségét. Sajnáltuk, hogy az időnk rövidsége miatt indulnunk kell tovább, így fájó szívvel elbúcsúztunk a kerttől, hogy folytassuk tovább a kirándulásunkat. Megérkeztünk egy régi macskakövekkel kirakott utcába, a  Trumpington Street-re, mely a kollégiumok utcájaként ismert.  

 Az utca elején magasodik Európa egyik legnagyobb múzeuma, az 1816-ban alapított, idén 200 éves Fitzwilliam Múzeum hatalmas épülete. Sajnos arra nem számítottunk, hogy ottjártunkkor, hétfői napon zárva lesz. Abban a tudatban indultunk Cambridge-be, hogy a londoni Múzeumok nagy többségének mintájára, amik mindennap nyitva tartanak, a Fitzwilliam is tárt kapukkal vár majd bennünket. Sajnos csalódnunk kellett, így csak kívülről láthattuk a Múzeum oszlopokkal szegélyezett bejáratát, az udvarán Henry Moore (1898-1986) különleges zöld színű absztrakt szobrával két fekvő kőoroszlán társaságában. Szomorúan vettük tudomásul, hogy nem láthatjuk a 600 darabos középkori, festett kéziratos kódexgyűjteményt sem és olyan híres festők műveit sem, mint Tiziano, Veronese, Rubens, Tintoretto, Monet, Renoir és Picasso. Annyiban mégis megvigasztalódtunk, hogy így a múzeumban eltöltött időt is a városka látványosságaira tudjuk fordítani és a nagyon várt puntingolás (csónakázás) a Cam folyón is biztosan belefér a rövidre szabott kis időnkbe. A Trumpington Street-en tovább haladva egy számunkra ismeretlen és "furcsa" nevű épület, a Szent Botolph templom hívta fel magára figyelmünket. Az 1350 körül épült templomot az utazók védőszentjének emelték és különleges ősi napórák díszítik.

Ha már Cambridge-ben járunk, akkor annak ősi egyeteme is megérdemel egy rövid bemutatást. Oxford és Cambridge egyetemei között az elsőbbségért még mindig folyik a "küzdelem". Nem lehet illetve nem tudják eldönteni melyik a régebbi oktatási intézmény. Az Oxfordiak változata szerint városukban a 13. században kitört zavargások miatt a diákok egy része Cambridge-be költözött és létrehozták a mostani egyetem elődjét.  A Cambridge-iek változata szerint viszont azért jöttek ide az oxfordi diákok, mert már akkoriban itt is működött egy iskola. A cambridge-i egyetem 31 College-ból (kollégiumból) áll. A Peterhouse College (1284) a legrégebbi és a Robinson Kollégium (1979) a legújabb. Az oktatási, képzési-rendszer ugyanaz, mint Oxfordban, még a College-ok neve is megegyezik. Érdekesség, hogy egy adott éven belül mind a két egyetemre nem lehet felvételizni, el kell dönteni, vagy Oxfordban vagy Cambridge-ben szeretnének-e tanulmányokat folytatni a leendő hallgatók. Cambridge-ben (is) a kollégium veszi fel az itt tanulni szándékozókat. Jelenleg két lánykollégiuma van, az összes többi kollégium vegyes (koedukált).  Lassan már  száz éve annak, hogy nők is tanulhatnak az egyetemen. A lányoknak nem volt könnyű áttörniük a hagyományok évszázados falait. Közel 50 éven keresztül bejárhattak ugyan az előadásokra, és vizsgázhattak is, de csak olyan írást kaphattak, amiben az szerepelt: ha egyetemre jártak volna, akkor sikerrel tették volna le a vizsgát. További különös adalék az egyetem életéből: megbukni nem lehetett, akinek nem sikerült a vizsgája azt úgy vették, hogy meg sem jelent és többé nem tekintették az egyetem diákjának.  A teljesség igénye nélkül néhány híres tanulót megemlítek: Rotterdami Erasmus, John Harvard, Charles Darwin, John Milton, George Byron, Isaac Newton, Oliver Cromwell, Robert Oppenheimer, David Attenborough, Stephen Hawking, Károly walesi herceg, aki egy egész emeletet foglalt el a Trinity (Szentháromság) College-ban. Számunkra a legfontosabb és legismertebb diák: Szentgyörgyi Albert (1893-1986) orvos, biokémikus volt. Kutatói ösztöndíjasként a Fitzwilliam College-ben folytatta tanulmányait.  Mint azt mindenki tudja a C-vitamin felfedezéséért kapott Nobel-díjat, de azt talán már kevesebben tudják, hogy Ő volt az első és máig egyetlen magyar tudós, aki hazai kutatásáért kapott természettudományos Nobel-díjat. Érdekességként említeném meg, hogy hazatérése után a szegedi Egyetemen is tovább ápolta az ötórai teázás angol illetve Cambridge-ben megszokott hagyományát.

A kollégiumok utcájának (Trumpington Street) kihagyhatatlan látványossága a Pembroke College,  és kápolnája. Gyönyörűségesen szép mozaiküveges ablakait az idők során már sokan megcsodálták, most a létszám velünk együtt két fővel gyarapodott. Pembroke grófnő építtette 1347-ben. A kápolnát évekkel később Sir Christopher Wren (1632-1723) építész átépíttette, ez lett első műve s egyben az első (kollégiumi) templom is, mely a Brit-szigeteken klasszicista stílusban épült meg. Cristopher Wren is cambridge-i diák volt, neve a Nagy londoni tűzvész után újjáépített város, a Szent Pál Katedrális és a Monument Emlékmű kapcsán csenghet ismerősen. A Kollégiumok utcájának másik híres, nevezetes épülete a Corpus Christi College (Krisztus Teste Kollégium) és kápolnája melyet 1352-ben alapították.  A régi kollégiumok alapítása a tudományokat pártoló királyok, királynők és nemesek nevéhez köthető.  A Krisztus Teste kollégium alapítása egy kissé eltér ettől, mert ez a helybéli céhes polgárok gazdag, nagylelkű támogatásának köszönheti létezését. A városi polgárság úgy gondolta, hogy az oktatást szinte teljesen kisajátító egyház és nemesség ellenében is működhessen a városban egy általuk is patronált oktatási intézmény mintegy ellensúlyként. Az impozáns látványt nyújtó Krisztus Teste Kollégium hatalmas négyszögletű főudvara, melyet szélein a kollégiumi épületek szegélyeznek szépen gondozott zöld pázsittal rendelkezik, úgy tűnik, mintha minden egyes fűszálat gondosan a helyére fésülnének.  Az 1919-ben restaurált régi udvar (Old Court) eredeti hangulatában látogatható és az épület homlokzatán itt is találkozhatunk egy régi napórával, mely pontosan mutatja az idő múlását. A kollégium  16. századi kápolnájában néhány szép ablakot és padot láthattunk volna, de sajnos a járófelület restaurálása zajlott éppen, így csak a nyitott ajtón keresztül tudtunk bekukucskálni. Könyvtárában olyan ritka kincseket őriznek, mint például az Angolszász Krónika legrégibb kézirata.. A Corpus Christi kollégiumában találjuk Cambridge városának egyik legszebb, középkorból fennmaradt bíróságát.

Végre megpillantottuk jövetelünk másik egyedülálló ritkaságát, a világ legfurcsább és legzavarbaejtőbb óráját, a Corpus Clock-ot, mely a Corpus Christi Kollégium saroképületének különleges "dekorációja". A fura szerkezetet nagy érdeklődés övezi a nap bármely szakaszában arra járva előfordul, hogy percekig várni kell, hogy zavartalanul megszemlélhessük. Talán mondanom sem kell, de ezt a meghökkentő órát szintén egy Cambridge-i diák,  Dr. John C. Taylor tervezte. Az  órát Stephen Hawking professzor jelenlétében avatták fel 2008. 09.19.-én. John Taylor így foglalta össze készüléke filozófiáját: "Ez az első óra, amely nem a pontos idő jelzésére készült". Az órát nagyjából 1 millió font (több, mint 300 millió forint) értékben, saját költségén készítette a feltaláló. Az 1,2 méter átmérőjű mechanikus óra mutatóinak helyét, szerepét villogó LED-ek váltották fel. Az óra arannyal bevont számlapján a külső gyűrűn körbefutó LED-ek a másodperceket, a középső gyűrűn a perceket, a legbelső gyűrűn pedig az órákat mutatják. A hagyományos, megszokott órákkal ellentétben félelmetesen érdekesen ábrázolja az idő múlását. Az óra időnként kísértetiesen lelassul, vagy felgyorsul esetleg néha megáll, ilyenkor a tetején ülő sáska megrázza az egyik lábát és újraindul a szerkezet. Emiatt néha egy percet késik az óra, de ezt minden ötödik percben kikorrigálja.  Hétköznapi életünkben az időről sokféle kifejezést ismerünk, mint például: rohan, repül, ólomlábakon jár, vánszorog, megáll stb., ezt tükrözi ilyen szemléletesen az óra. Aszerint érezzük az idő múlását, hogy éppen mi történik velünk. Azt is találóan érzékelteti a szerkezet, hogy az idő nem vár, ha egy perc eltelt már soha nem jön vissza. Ezért is nagyon találó a furcsa szerkezet mottója: Memento Mori: Készülj a halálra, emlékezz a halálra.

Időfaló óra: https://www.youtube.com/watch?v=K0Ae9JY-SOA
A szerkezet tetején egy hatalmas sáskafigura foglal helyet. Ahogy telnek a másodpercek  kinyújtja a nyelvét, széttárja ijesztő állkapcsát, és a 60. másodpercben összecsapja így nyelve el az időt, miközben zöld színű szeme világossárgán villog. Ezért kapta a szerkezet a Kronofág (Időfaló) nevet. Az óra John Harrison (1693-1776) angol technikusnak, a 18. század legnagyobb órásának állít emléket, akinek az eredeti mestersége ács volt. Az "Időfaló" névre hallgató gépezetet a Harrison által feltalált "sáskamű"-nek nevezett mechanikus billegő mozgatja. A sáskalábakra emlékeztető alkatrésznek köszönhetjük, hogy az órák szinte súrlódásmentesen, állandó kenés nélkül meghibásodás nélkül működhetnek. Az "Időfaló" szerkezet jelentőségét talán csak Anglia közismert jelképéhez lehet(ne) hasonlítani, mely a londoni Westminster-palota (Parlament) óratornyát díszíti.

Az "Időfaló" órán és ma is különösen aktuális mondanivalóján töprengve, elgondolkodva a város központja felé irányítottuk lépteinket, hogy megnézzük a Market Hillen-en (piactéren) magasodó egyetemi templomot. Az 1478-1608 között épült Great St. Mary's templom (Nagy Szent Mária templom) négyszög alakú toronnyal büszkélkedik. Jól esett a nagy melegben a hűvös templomban leülni, megpihenni. Ahogy körülnéztem a templomban feltűntek a padsorokon látható faragott állatfigurák, minden padsor elején más és más figura látható, nem volt két egyforma. A templom tornyából meseszép kilátás nyílik a városra. A templom előtt két bronzból készült terepasztal "álldogál" békésen, az egyik jobb oldalról, a másik pedig bal oldalról fogja közre a templomot. Az egyik a látóké a másik pedig Braille írásos, a vakok, illetve gyengén látók számára készült, így teszi kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá a környék látnivalóit. Régi hagyományként ma is minden este 9 és negyed 10 között megszólaltatják a templom harangjait és a harangszó után pedig annyit kongatnak, ahányadik nap van éppen.

A Királyi Kollégium Kápolnája felé, ami a Cam folyó partjához közel esik, egy keskeny macskakővel kirakott utcán keresztül botorkálva érkeztünk meg. Vékony talpú szandálomon keresztül éreztem az évszázadokkal ezelőtt lerakott egyenetlen felületű kövek nyomását a talpamon. A kis szűk utcácska dísze, ékessége egy régen épült sokszögletű torony, minden oldalán más és más gyönyörűen szép kivitelezésű napórával, ami itt Cambridge-ben már megszokott látvány. A napóra a legősibb időmérő eszköz, de nemcsak időmérő eszköz, hanem önmagában is művészeti, építészeti és műszaki értéket képviselő alkotás. A napórák fontos szerepet játszottak egészen a XIX. század közepéig, az első mechanikus órák megjelenéséig. Mosolyogni való tény, de még azután is napórával ellenőrizték a kevésbé megbízható mechanikus órák járását. 

A Királyi Kollégium kápolnájának szomszédságában áll a Clare College (Klára kollégium), ez Cambridge második legrégebbi kollégiuma.  Lady Elizabeth de Clare mágnásasszony 1326-ban alapította. A Clare College sajnos egy tűzvészben elpusztult, de mindenki gyönyörűségére a 17-18. században újjáépítették. A jelenlegi épület külső megjelenése inkább egy palotára emlékeztet, mint egy diákok által lakott kollégiumi épületre. Az impozáns palotának beillő épületet, szépen megmunkált míves kapuival együtt az enyhe szellőben lágyan hullámzó lila színű levendulamező öleli körbe. Eltűnődtem azon vajon milyen lehet ilyen  környezetben, ilyen történelmi múlttal, háttérrel rendelkező egyetemen tanulni és, hogy innen mit is visz magával a végzős diák a való életbe?!
Az utcán kezükben táblát tartó fiatal fiúk és lányok lépten-nyomon megszólítják a városba látogató turistákat, felajánlva a kihagyhatatlan folyóparti csónakázás (punting) lehetőségét. Így történt ez velünk is. A reklámtáblán egy színes fotón a Cam folyón úszó punt és a Királyi Kollégium kápolnájának épülete látható. Hamar megkötöttük az üzletet, fiam remek angol nyelvtudásának köszönhetően is, no meg persze azért is, mert ez volt utazásunk egyik fő célja. A csónakázás ára egyedi alkufolyamat tárgya, nekünk "kedvezményesen" 30 fontunkba került. Kissé borsos ára ellenére, alig vártuk, hogy beszállhassunk ebbe az érdekes vízi alkotmányba. Eredetileg a városlakók ezt a közlekedési formát áruszállításra használták, majd kb. 100 éve már, hogy átalakult ezzé a vidám hangulatot árasztó turistacsalogató látványossággá.

A Cam folyó két partját a városban számtalan régi és különleges híd köti össze. Közöttük két nagy érdeklődésre számon tartó híddal ismerkedtünk meg puntingolásunk közben. Az egyik a Matematikai híd (Mathematical Bridge), mely a Királynő Kollégiumának (Queen's College) két épületét köti össze. Az egyszerű küllemű gyalogos fahídhoz számos legenda fűződik. Állítólag Newton építette, aki már nem is élt a híd építésekor, illetve, hogy nem merik szétszedni és javítani, mert úgyis lehetetlen újra összerakni. Ezzel szemben a prózai valóság a legendák ellenére az, hogy a hidat a fagerendák egymáshoz feszülése és a csavarok tartják össze a matematika törvényszerűségei alapján.  A másik különleges híd az 1831-ben, neogótikus stílusban épült Sóhajok hídja (Bridge of Sighs).  A fedett, finoman csipkézett kőhíd a folyó két partja felett húzódik és a St. John's College (Szent János Kollégium) épületének hálótermeit és a vizsgacsarnokot köti össze. A hídnak természetesen a rivális városban, Oxfordban is található egy párja, mely szárazföldi híd. Az eredeti és egyben a leghíresebb elődje pedig Velencében látható melynek elnevezése Lord Byron, angol költőtől származik. A legendák alapján a Velencében látható Sóhajok hídján rabok sóhajtoztak a börtönbe menet, mert itt látták utoljára a napot. A Cambridge-i hídon valószínűleg a diákok sóhajtozhattak a hídon átmenve vizsgáik előtt és után. Cambridge magyarországi testvérvárosában Szegeden is látható egy a velencei-híd mintájára épült Sóhajok hídja. Fiam szegedi hazaérkezése után fedeztük fel a városban sétálva.  A híd Ferenc József osztrák császár és magyar király szegedi látogatására készült, hogy az 1879-es nagy árvízkatasztrófában teljesen megsemmisült, majd nemzetközi összefogással felépült várost megtekintse.

Csónakázásunk közben a Trinity College (Szentháromság Kollégium) hatalmas sárga színű épülete előtt megpillantottuk korunk egyik legnagyobb élő tudósának jellegzetes tolókocsis alakját a folyóparti fűzfák vízbenyúló ágai között, kísérője és egy kutya társaságában. Steven Hawking angol elméleti fizikus, 1942-ben Oxfordban született, jelenleg Cambridge-ben él. Hawking, mint az köztudott róla már nagyon fiatal kora óta egy ritka és gyógyíthatatlan idegrendszeri elváltozásban a Lou Gehrig-kórban szenved, mely a mozgatóidegeinek lassú elsorvadásával jár. Csodaszámba menő ritkaság, hogy a professzor a rossz prognózis ellenére még mindig életben van. Betegsége eleinte Őt is elkeserítette, de mára már inkább szerencsésnek tartja magát érte. Vallja, hogy betegsége pozitívan járult hozzá tudományos sikereihez, mert úgy érezte, vannak még dolgok, amiért érdemes élnie. Humorát is megőrizte betegsége alatt, arra a magától értetődő, triviális kérdésre, hogy Ön Stephen Hawking? Nem, de gyakran összekevernek vele, választ szokta adni.

A város nemcsak a tudományos életéről ismert, hanem a világhírű evezősversenyéről is, mely a két vetélytárs: Oxford és Cambridge között zajlik már a 19. század elejétől fogva. A kollégiumok büszkék ősrégi hagyományaikra, ezek egyike az evezősverseny. A rangos sporteseményt a médiák is közvetítik, így rengeteg ember lehet a részese évről-évre a világ egyik legrégebbi versenyének.  A BBC rádió 1927-től, a televízió pedig 1938-tól egyenes adásban számol be róla. A népszerű regatta helyszínén, a Temze partján csaknem egymillió néző és a tv közvetítéseken keresztül pedig világszerte közel félmilliárd ember kíséri figyelemmel. Az evezősverseny kitalálója mai szóval ötletgazdája két gyermekkori barát: a Cambridge-ben tanuló Charles Merrivale és az Oxfordi diák Charles Wordsworth volt.  A hajókban 8-8 evezős ül és a 6,8 km-es távolságot, az első viadalon, melyet 1829. június 10.-én rendeztek meg az oxfordi hajó legénysége nyerte meg.  A korabeli lapok beszámolója szerint mintegy 20 ezer ember követte végig az eseményt a folyóparton. A második regatta (1836) helyszínét Londonba, majd 1845-től az egyik kellemes londoni külvárosba Putney-ba tették át, innen eveznek a hajók Mortlake-ig (külvárosi kerület) azóta is. A két világháború alatt szünetelt az egyetemek közötti vetélkedés. 1981-től már megjelent az első női kormányos. A hallgatók a versenyre való kemény felkészülés ideje alatt is folytatják tanulmányaikat, nincs kivételezés. A verseny mérlege szerint a Világoskékek csapata (Cambridge) vezet a Sötétkékek (Oxford) csapata ellen, egy alkalommal pedig holtversenyt hirdettek. Egészen kíváncsi lettem az eseményre, elhatároztam, hogy a legközelebbi verseny közvetítését én is megnézem. Nem lenne méltányos, ha az evezés mellett egy másik nagyon népszerű sportágról a futballról nem említenénk meg, hogy itt Cambridge-ben az egyetemen dolgozták ki az első modern szabályzatát 1848-ban, amikor különválasztották egymástól a rögbit és a futballt. Az ún. Cambridge-i Szabályokat a Trinity College-ban foglalták írásba. Erre azért volt szükség, mert a különböző kollégiumok diákjai más és más szabályok szerint játszották ezt a régi labdajátékot, ami ezáltal számos konfliktus forrása volt.

Lassan véget ér a nap, indulnunk kell vissza a vasútállomásra. Búcsúzóul még vásároltunk pár színes képeslapot emlékbe és megkóstoltuk az utcán fagylaltos kocsiból árult finom hideg gyümölcsfagylaltot, hogy a nagy melegben egy kissé felfrissüljünk. A régi kollégiumok utcáját magunk mögött hagyva most a másik irányból, a modernebb városrész felől közelítettük meg a pályaudvart. Ami egyből feltűnik az az, hogy a szűk és keskeny utcákon közlekedő kerékpárokat felváltják az autók és a különböző színű emeletes buszok. Ami azért furcsa, mert szemünk már Londonban hozzászokott a piros autóbuszok egyszínű látványához. A vonatban a szokatlan hőségtől eltikkadva, de jól eső érzéssel elfoglaltuk helyünket és vártuk az indulást. Eközben az előző nap vásárolt, jégbe hűtött dinnyére gondoltunk vágyakozva, ami Londonban vár ránk.  Beszélgetésünk minduntalan a Cambridge-ben átélt szép percekhez, órákhoz kanyarodott vissza. Így idéződött fel bennem Szentgyörgyi Albert egyik gondolatata. „Az agy olyan ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll elveinkkel, a magas elvekkel, akkor az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell nekünk úgy cselekedni. "Ami pedig az embert vezeti, az egyszerűen a kívánság, az hogy jobban akar élni. Szóval az igazságot összekeverjük az előnnyel.” Nyugodtan elmondhatom, hogy nem csalódtam, a város a folyóval, a különleges óraival, hídjaival, régi nyugalmat árasztó épületeivel, színes virágaival, gondosan ápolt gyepszőnyegjeivel teljesen elbájolt. Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy 2016-os évben járunk és nem pár száz évvel korábbi korokban, mintha a történelemkönyvekből ismert személyek és események elevenedtek volna fel a szemünk láttára. Ez volt az idei év vagy talán úgyis mondhatom életünk egyik legszebb napja, felejthetetlen élményekkel váltunk gazdagabbá. Ha nyílna rá lehetőségem újra nagyon szívesen visszalátogatnék ide, szeretném látni a várost májusban amikor sárga nárciszruhába öltözködik.              

Velence, az "Adria királynője", maga a nagybetűs LÁTNIVALÓ!
A fényképekkel illusztrált változat ezen a linken tekinthető meg: https://abekessegszigete.blogspot.com/2018/04/harmati-gyongyi-venezia-legfensegesebb.html
      A "lagúnák városa", az "Adria királynője", a "fény városa", a "hidak városa" a "víz városa", és a "legfenségesebb város" jelzők találóan ráillenek egy különleges városra itt Európában az Adriai-tenger partján, melynek neve: Velence, olaszul pedig: Venezia. Aki már járt itt, illetve képekről ismeri a várost annak nem kell bizonygatni, hogy Velence teljesen más, mint bármely másik város a világon. Az eltelt évszázadok szinte nyom nélkül tűntek el, semmit sem változtatva rajta. A város úgy néz ki, mintha egy több száz évvel ezelőtt  festett képeskönyv elevenedne meg a szemünk előtt. Erről beszélnek Canaletto (1697-1768) élethűen megkomponált látkép-festményei, a veduták. A városban lépten-nyomon az elmúlt évszázadok világhírű művészeinek és építészeinek szépséges remekeivel találkozhatunk. Nem csoda, hogy évente több, mint 20 millió turista látogat el ide, hogy beszívja, elraktározza ennek a páratlan, egyedülálló városnak a légkörét, atmoszféráját. A város teljes egésze úgy ahogy van maga a nagybetűs LÁTNIVALÓ!

        Középiskolás éveim egyik nyarát városunk kórházában a fertőző osztályon töltöttem elkülönítve egyedül egy kórteremben egy skarlát nevű fertőzőbetegségben "szenvedve". Már nem emlékszem kitől, valószínű egy apólónőtől kaptam egy könyvet melynek címe röviden ennyi volt: VELENCE. Ez az útikönyv volt betegségem alatt az egyetlen társam, többször elolvastam míg végül a karantént feloldották és kijöhettem a kórházból. A könyvet ugyan ott kellett hagynom a kórházban, de ennek az érdekes vízre épült világnak a különös történeteit magammal vittem. Sokszor álmodoztam arról, hogy majd egyszer útra kelek és megnézem a saját szememmel is ezt a cölöpökre épült csodás várost. 
Erre az eseményre közel 20 évet várakoztam. Amikor meghallottam, hogy a munkahelyemen szerveznek egy hétvégi kirándulás Velencébe, tudtam ott a helyem. Gondolkodás nélkül, azonnal jelentkeztem is rá. Pár hét múlva elindultunk munkatársaimmal és férjem édesanyjával. Az éjszakát az autóbuszon töltöttük. Alighogy beszálltunk a járműbe máris elkezdett esni az eső és az egész úton végig vigasztalanul hullottak az esőcseppek, olyan volt, mintha sohasem akarna elállni. Az autóbusz ablakán ki sem lehetett látni, egyik vízcsepp a másik hátán gördült végig az ablaküvegen, mintha velem együtt sírt volna. Nagyon el voltam keseredve, ennyi évi vágyódás után szakadó esőben a vizek városában mihez is kezdünk majd?! Reggelre amikor megérkeztünk a város szélén található autóbusz parkolóba a Tronchetto-ra, már szakadozott fel a felhőzet és az eső is alig csepergett. Élelmes árusoktól, akik az időjáráshoz (is) alkalmazkodtak vásároltam, biztos ami biztos alapon egy átlátszó piros esőkabátot, amire legnagyobb örömömre mégsem volt szükségem.  
        Még egy kicsit várnom kellett a vágyva-vágyott város megtekintésével, mert előtte tettünk egy rövid látogatást az üvegfúvók szigetén, Muranóban.  A Velencéhez tartozó kis szigetnek jelenleg 5600 lakosa van. Vízibusszal (vaporetto) érkeztünk meg az elbűvölő városkába. A sziget igazi fellendülését egy 1291-ben kiadott rendeletnek köszönheti, melyben a tűzveszélyes üvegfúvó műhelyeket kitiltották Velencéből, így azok Murano szigetére költöztek. Itt találták fel az ún. aventurin üveget (sötétzöld üveg, benne aranycseppekkel). Muranoi üveghalacskák.... Az üveg Velence azon kevés exportcikkei közé tartozott, amiért az őket készítő mesterek rendkívüli kiváltságokat élvezhettek, pl. nemes kisasszonyokat is feleségül vehettek. A mesterség fortélyait, titkait szigorúan őrizték, az üvegfúvó mesterek nem hagyhatták el a Velencei Köztársaság területét, halálbüntetés fenyegette őket ezért a merészségért. Azóta nagyot változott a világ és a manufaktúrák többsége rendszeresen tart látványos bemutatókat az érdeklődő turisták számára.  Ha lecsukom a szemem ma is magam előtt látom ahogyan megelevenedik, életre kel a tüzesen izzó üveggömbből egy kecsesen, ágaskodó üvegparipa és a finoman törékeny üvegszirmok látványát sem tudom elfelejteni. A műhelyhez kapcsolódó bemutatóterem üvegpolcain, tárolóin a szivárvány minden színében pompázó, különleges formájú üvegtárgyak és a mennyezetről lelógó ragyogó csillárok tömkelege szemkápráztató bőségben megtalálható. Vásárolni is lehet persze, kissé borsos árakon. Ez a kis Murano-i kitérő felkészített lelkiekben a nagy találkozásra, melyben nem is csalódtam. A tenger felől megközelítve a Szent Márk tér fenséges, lélegzetelállító látványt mutat, amit semmilyen fénykép nem tud visszaadni. Egyszerűen oda kell menni és a saját szemünkkel látni! Tenger felől megközelítve a Dózse palota részlete és a harangtorony látható....         
       Az "Adria királynője" Budapesttől gépkocsival 708 kilométernyi távolságra található. Velence az Adriai-tenger északi részén lévő, sós vízű mocsaras lagúnában, 118 kisebb-nagyobb szigeten, a Pó és a Piave folyók torkolata között terül el. A teljes Velence lélekszáma, a szigetekkel és a szárazföldi külvárosokkal (pl. Mestre) együtt 268.000 fő, ebből a történelmi városközponté pedig 62 000 fő. Ez a világ egyetlen olyan városa, amely teljes egészében a vízre épült. Velencét azok az emberek alapították, akik a népvándorlás viharos korszakaiban pl. a vizigótok és Attila hun király seregei elől a szárazföldről a lagúna biztonságába menekültek. A város alapításának dátuma a legenda szerint: 421. április 25.-e. Ez a nap Szent Márknak, a város védőszentjének ünnepnapja is.  Velence és lagúnája 1987 óta az UNESCO Világörökség részét képezi.  A vízen lebegő város épületeit egymáshoz közel álló, a víz alatt el nem rothadó vörösfenyőből készült cölöpökre építették. A cölöpök 8 méter mélyen belenyúlnak a tengerfenék rétegeibe. A pillérek jelentős többsége sok-sok évszázad után még ma is érintetlen. Az épületek alapzatait a cölöpök felett isztriai mészkő képezi. A város 7,5 négyzetkilométeren terül el, 3000 utcát, 100 kisebb teret, 150 csatornát és több mint 400 hidat foglal magába.  Az itt fekvő kis szigeteknek egyedi jellemzője, hogy egy meghatározott szociális feladatot látnak el, San Michele ma is temetősziget, Velence sírkertje. Murano az üvegfúvók szigete, Burano a színesre festett házaival pedig a csipkekészítő asszonyok szigete. (Velence hihetetlen gazdagságát, felvirágozását a tengeri hajózásnak és kereskedőinek köszönhette. Ennek az aranykornak 1499-ben Vasco da Gama portugál tengerész felfedezése vetett véget, amikor megkerülve a Jóreménység-fokot, bebizonyította, hogy Indiába a tengeren is vezet út. Az új útvonal egyszerűbb és gyorsabb utat nyitott az óceánokon keresztül, így Velence kiváltságos helyzete fokozatosan megszűnt.) Szent Márk tér  a szárnyas oroszlánnal...
        Végre itt álltam a 175 méter hosszú, 58 méter széles Szent Márk téren, talpam alatt éreztem az évszázados kövek nyomását, mintázatát. Még minden nedves volt a sok esőtől, az apró tócsákban épületrészletek tükröződtek és a napsugár csillogása játszadozott. (Nemrégiben olvastam egy újságcikkben, hogy a Szegedi Dóm tér mérete pontosan a velencei Szent Márk tér méretével azonos.) Városnéző sétánkat, mely felért egy romantikus időutazással ezen a díszes és elegáns megjelenésű téren (Piazza San Marco) kezdtük meg. A világ legszebb terének tartott Szent-Márk teret Napóleon Európa társalgójának nevezte. Itt a város olyan világhírű látnivalóival köthettem közelebbi barátságot, mint a Szent Márk Bazilika, a Dózse-palota, a Campanile, az Óratorony, a Libreria épülete (ma Könyvtár és régészeti múzeum), a Szent Tódor (a város régi védőszentje) oszlopa és a Szent Márk (a város jelenlegi védőszentje) oszlopa, tetején a szárnyas oroszlánnal. E két oszlop között volt csak engedélyezett a szerencsejáték, és itt hajtották végre a nyilvános kivégzéseket is. Idegenvezetőnk elbeszéléséből megtudtuk, hogy a mai elegáns tér helyén valamikor egy templomkert volt, amelyen egy patak vize folyt át. A teret egyre gyakrabban elönti az acqua alta, a "magas víz", ilyenkor pallókon gumicsizmában közlekedő emberek látványával van tele a média.  galamb-sereglet... A turisták kedvenc elfoglaltsága a galambok etetése, akik láthatóan jól érzik magukat az emberek sokaságában, ezért nem is tudtam eldönteni vajon a galambok vagy az emberek vannak-e többségben. A tér egyedi, semmi máshoz nem fogható arculatát a hangulatos kávézók és üzletek sokasága teszi teljessé. A város leghíresebb és a legrégebbi kávéháza az elegáns, barokkosan túldíszített Caffe Florian, mely 1720-ban nyitotta meg kapuit.  Olyan híres vendégekkel büszkélkedhet, mint: Carlo Goldoni, Goethe, Lord Byron, Marcel Proust, Charles Dickens. Ez volt az első kávéház, mely a hölgyek előtt is nyitva állt, így nem csodálkozhatunk azon, ha Casanova is gyakran megfordult a termeiben. A Piazza esküvői fotózás helyszínéül is szolgál, mi is láttunk itt egy ifjú párt boldogan mosolyogni a fényképész „masinájába”.  

        Már alig vártuk, hogy végre beléphessünk a lenyűgöző Dózse-palotába (Palazzo Ducale). A fehér árkádsorra épült rózsaszínű márványcsipkés homlokzatú épület felejthetetlen látványt nyújt.A velencei gótika e remekműve, a dózsék otthona, lakóhelye és egyben az államhatalom, a politikai élet központja is volt hosszú évszázadokon keresztül. A palota díszudvarában található az impozáns látványt nyújtó „Óriások lépcsője”. A lépcső emeleti szintjén kétoldalt 1566-ban elhelyezett Mars (háború istene) és Neptun (tenger istene) óriási, nagyméretű szobrai Velence nagyságát ábrázolják. "Óriások lépcsője"...Itt iktatták be a dózsékat, itt került a fejükre a korona helyett az ún. díszes dózse-süveg. A Palotában megnéztük a Tízek Tanácsának Kamaráját, a Nagy Tanácstermet, a hátborzongató börtöncellákat. A nagy Tanácsterem egyik ékessége Jacopo Tintoretto: Paradicsom c. monumentális festménye. A kép a korabeli világ legnagyobb festménye volt, a 17 m X 22 méteres nagyságával. A palota termeiben sétálva a híres festő triász:Tintoretto, Tiziano és Veronese számos remekművébe botlottunk. Az ő munkáik alkotják a velencei reneszánsz aranykorát. A palota termeinek nemcsak a fala, de a mennyezete is teljesen kifestve hatalmas méretű aranyozott freskókkal. Emlékszem mennyire megfájdult a nyakam a sok nyújtózkodástól, felfelé bámészkodástól. A térkép szobában Marco Polo velencei kereskedő (1254-1324) hosszú, kalandos utazásait lehet végig kísérni térképek és földgömbök segítségével, melyek között óriási 3 méteres glóbusz is akad. 
             A Dózse-palotát Velence ikonikus látnivalója a Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri) köti össze a börtön (Prigione) épületével. Az 1600-as években, isztriai kőből épült híd Antonio Contino munkája. A világhírű híd világhírű névadója Lord Byron, angol költő volt. A legenda szerint azért hívják a Sóhajok hídjának, mert a Dózse-palotából a börtönbe átkísért rabok sóhajai innen szálltak fel, hiszen itt látták utoljára a napvilágot. A világ más helyein is találhatunk még hasonló Sóhajok hídját, Szegeden és Cambridge-ben járva én is találkoztam a velencei híd szépséges társaival. 
A Szent Márk tér másik kihagyhatatlan nevezetessége a monumentális méreteivel és díszes külsejével szemet kápráztató Szent Márk Bazilika (Basilica di San Marco).  Az 5 hagymakupolával ékesített székesegyházat 828-ban kezdték el építeni. Falai között méltó módon helyezték el Szent Márk Alexandriából kimenekített ereklyéit, melyet a legenda szerint disznóhúsok közé rejtve sikerült kicsempészni. A Bazilika homlokzatán az egyik kép az ereklyék érkezését ábrázolja. Látva ezt a hatalmas épületet halvány sejtésem támadt afelől, hogy micsoda hihetetlen vagyon és pompa halmozódott fel a letűnt évszázadok során Velencében. A templomot kívül-belül márvánnyal, mozaikokkal, faragásokkal díszítették, belsejében antik csillárok, gyönyörű oszlopfők és márvány szószék díszítik. A főoltáron pedig a középkori ötvösművészet egyik legszebb alkotása a Pala d’Oro ikonosztáz (szentképfal) látható.  Az egész épület a legnevesebb művészek keze nyomát viseli magán. A Székesegyház főkapuja felett Szent Márk bronzból készült lovainak másolatával, míg bent a templomban az eredeti bronzszobrokkal találkoztunk. Az aranyozott lovak egyenként 897 kg súlyúak, mégis az óriási Bazilika homlokzatán szinte gyermek játékszernek tűntek. A templom kincstára felbecsülhetetlen értékek gazdag tárháza. A Bazilika fennállása óta a lakosság legfontosabb találkozó és imahelye volt. A templomban mutatták be a népnek a megválasztott dózsét, itt fogadták a pápákat,és a külföldi uralkodókat. A hajóskapitányok itt tettek esküt, és idehozták hajójuk zászlóját, hogy áldást kérjenek rá indulás előtt.  Velencei háztetők erdeje...
      A város legmagasabb épülete a 99 méter magas, 30 emeletes Campanille  (harangtorony), csúcsán Gábriel arkangyal aranyozott szobra figyeli a lagúna mozgalmas életét. A mostani torony 1912-ben épült, mert a 8. században épült eredeti torony ismeretlen ok miatt 1902-ben összeomlott. A Campanile őrtoronyként, időmérőként, tájékozódási pontként és világítótoronyként is szolgálta a várost történelme során. A harangokhoz némi várakozás, sorban állás után lifttel jutottam fel és madártávlatból is rácsodálkozhattam erre a festő ecsetjére kívánkozó páratlan panorámára. Innen fentről a szemem elé tárult a vörös háztetők erdeje, a fenséges tenger, bepillanthattam a Dózse palota udvarába is és derült tiszta időben a Dolomit-hegység sziluettje is kirajzolódik.  
     Az idő sajnos nem állt meg még a kedvünkért sem, indulnunk kellett tovább. Idegenvezetőnk tanácsát elfogadva a Rialto-híd és híres piaca felé irányítottuk lépteinket. A 3 km hosszú Nagy-Csatorna (Canal Grande) legszebb, legrégebbi és leghíresebb hídja várt bennünket. A várost kettészelő Nagy-Csatorna Velence vízi "főutcája", a leghosszabb az összes csatorna közül. A vízre épült városban a gondolák, vízi taxik és a vaporettok segítségével egyszerűen és könnyedén „bejárható” a Nagy-Csatorna is, miközben gyönyörködhetünk a partja mentén épült gótikus, barokk és reneszánsz paloták, templomok díszes homlokzatában.Vízibusz (vaporetto)
Az itt látható különleges paloták közül kiemelkedik a hófehér márványból készült palazzo a  Ca' d'Oro (Aranyház) szépséges és elegáns megjelenésével. Az épület maga a kőbe álmodott csipkecsoda. Kétségkívül nemcsak Velence hanem a világ egyik legszebb épülete előtt suhantunk el a vízibusszal. A palota a 15. sz. elején épült, a velencei köztársaságnak 8 dózsét adó híres Contarini család számára. A palota utolsó tulajdonosa Giorgio Franchetti báró volt, aki 1894-ben vásárolta meg az Aranyházat. Halála után az olasz államra hagyta a palotát, a benne kialakított látványos képzőművészeti gyűjteménnyel egyetemben. A Ca' d'Oro ma múzeumként funkcionál és Galleria Franchetti néven várja a látogatókat. A Grand Canal felett átívelő négy híd közül a 12 ezer cölöpre, isztriai kőből (Antonio da Ponte tervei alapján 1588–1592 között) épült Rialtó-híd a legrégebbi.

A középkorban itt lüktetett Európa egyik legnagyobb kereskedelmi ütőere, innen ellenőrizték a világ keleti és nyugati fele között bonyolódó áruforgalmat. A hídon szakadatlan a turisták hömpölygése, nyugodtan ki lehetne tenni a MEGTELT táblát, ez a megállapítás a város egészére is igaz. A híd közepén kis boltok sorakoznak egymás mellett, a hídról jobbról és balról is le és fel lehet sétálni és átkelni a csatornán. gyümölcspiac a Rialton.... Az árusoknál nemcsak zöldséget, gyümölcsöt, friss halat, hanem szinte mindent lehet vásárolni (ékszert, bőrt, selymet). Szigorúan tilos az árukat tapogatni, csak kérni kell és a legszebbet kapjuk. Látva a színes, kavargó hídi életet, olyan érzés töltött el, mint az Isztambuli Nagybazárban, ami talán nem is csoda hiszen Velence és Isztambul testvérvárosai egymásnak. A Rialto-híd a Canal Grande legszűkebb, 33 méteres kanyarulatának jobb és bal partját köti össze. Érdekességként megemlítem, hogy 1854-ig ez volt az egyetlen hely, ahol gyalogosan is át lehetett kelni a csatornán.  

           Gondolázás helyett inkább a vaporetto-val való utazást, választottuk, hogy az 50 fős csoportunk együtt maradjon, ne szakadjunk el egymástól. Az idő rövidsége miatt be kellett érnünk ezzel a vízi járművel. Egyéni kívánságok teljesítésére most nem nyílt lehetőségünk.  Van Velencének egy másik, talán kevésbé ismert arculata is, ha szeretnénk ezzel is megismerkedni akkor érdemes a hátsó utcák szűk sikátorainak labirintusában "bolyongani" a málladozó vakolatú, füstös falú házak keskeny sikátoraiban. Persze nem árt, ha van hozzá egy tapasztalt idegenvezető is (nekünk volt), aki ragyogóan kiismeri magát ebben a rengetegben. A házakból kiszűrődő hangok, halk zene, illatok és a száradó ruhák látványa egyedi, sajátságos hangulatot árasztott magából. Néhol annyira szűk a sikátor, hogy attól féltem, hogy beszorulok a tűzfalak közé. Volt, hogy a fal mellé kellett simulni, hogy a szembejövőnek utat engedhessünk. Ha felfelé néztünk akkor a kéklő eget csak egy vékonyka cérnaszálnak láttuk.  Sajnos nem lehet elhallgatni, hogy a város meglehetős kihívásokkal is küszködik nemcsak a turisták szakadatlan áradata miatt, hanem a globális felmelegedés is érezteti áldásosnak egyáltalán nem mondható hatásait. Erre hívta fel a figyelmet Lorenzo Quinn, 2017-ben készült a Támogatás (Support) c. művével, mely 2 vízből kiemelkedő hatalmas kezet ábrázol, ahogyan nemes mozdulattal a  Ca Sagredo Hotel épületét támasztják meg.   

        Ó, mennyire sajnáltuk, hogy lassan közeledik az este és indulnunk kell a szállásunkra, mely a város mellett egy kis kempingben volt.  Bár előre tudtuk, hogy csak egy nap áll rendelkezésünkre ennek a vízen lebegő csillogó ékszerdoboznak a megtekintésére mégis csodálkoztunk, hogy az ilyen hamar elillant. Két évtizednyi várakozás után nem csalódtam pont olyan volt az egész város és a fenséges Szent Márk tér az impozáns épületeivel, röpködő és békésen totyogó galambok százaival, ezreivel, mint amilyenről régen a kórházban kapott könyvben olvastam. Francesco Petrarca (1304-1374) itáliai költő szavaival, így tudnám a legjobban kifejezni: "Nincsen párja az egész földön". Biztosan tudom, hogy ezt a kirándulást nem fogom elfelejteni, megőrzőm a szép emlékeim között. Ki tudja talán még egyszer vissza is tér(het)ek ide?!

Velence testvérvárosáról, Isztambulról ezen a linken lehet olvasni:
Harmati Gyöngyi: Látogatás Isztambulban, a lusta macskák városában.https://abekessegszigete.blogspot.hu/2016/02/latogatas-isztambulban-ket-foldresz-ket_25.html

További útleírásaimat ezen a linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/%C3%9ATI-K%C3%89PEIM%20%28k%C3%BClhoni%29



 Az útleírás megjelent a Nyitott Szemmel magazin 50. számában.....www.nyitottszemmel.hu

MÓKUSKALAND LONDONBAN...(Egy hétig a parkok városában, útiélményeim)
Ezen a linken a városban készült, saját fotóimat is meg lehet tekinteni: https://abekessegszigete.blogspot.com/2015/01/egy-het-londonban-parkok-varosaban_8.html

Elérkezett a várva várt szerdai nap, szeptember elején. Fiam és szintén Londonban élő barátjának meghívására, és az ő családtagjaival együtt négyesben útnak indultunk egy sok millió lelket számláló hatalmas és ismeretlen metropoliszba. Életemben először ültem repülőgépen. A kiutazás - jobban sikerült a vártnál, szinte alig akartam leszállni a repülőgépről. Éjszaka érkeztünk meg Londonba 2 és fél órás repülőút után, a Heathrow repülőtérre, a világ legnagyobb repülőterére. Csodás látványt nyújtott fentről a város, olyan volt, mint egy gyönyörűen horgolt égő csipketerítő. A telihold is rám mosolygott a kabin ablakán keresztül, mintha csak azt mondta volna nekem: Látod megérkeztél! Nagyon jó volt földet érezni a talpam alatt és átölelni fiamat is. Szívet melengető érzés volt látni, ahogyan a gyerekeink vártak bennünket. 
      Másnap, csütörtökön délelőtt kezdetét vette a városnézés, ismerkedés egy óriási, nyüzsgő méhkaptárhoz hasonlító világváros mindennapi életével. London Budapesttől légvonalban 1450 kilométernyire a Temze folyó két partján terül el. A története egészen az alapító rómaiakig nyúlik vissza, akik a várost Londinium-nak nevezték. London a világ egyik vezető nagyvárosa, a Forbes 2014-es felmérése alapján a világ legbefolyásosabbja. Nagy-Britannia fővárosa a világ egyik leglátogatottabb metropoliszai közé tartozik, évente kb. 27 millió turista választja úti céljául. Londonban 43 egyetem található, és ezzel Európa legtöbb egyetemével rendelkező városa. Itt a legmagasabbak az egész világon az ingatlanok árai. Sokféle népcsoport, kultúra és vallás találkozik és él itt együtt egymással. Csak a város területén 300 nyelvet beszélnek. Nagy-London népessége közel  tízmillió.  A városban több világörökségi helyszín is található: a Tower of London,  a Királyi Botanikus Kert, a Westminster-palota és -apátság, valamint Greenwich.
       Fiam és barátja is egy-egy hét szabadságot vettek ki csak azért, hogy bennünket kalauzoljanak a városban, amely most átmenetileg második otthonukká vált.  Bakancslistámat nem szerkesztettem túl hosszúra, tudtam, egy ilyen óriási és gazdag történelmi múlttal rendelkező várost egy hét alatt úgyis csak felszínesen lehet megismerni. Előre megbeszéltük, hogy rossz idő esetén több múzeummal is megismerkedünk, azonban  a hét során rendkívül kedvezően alakult az időjárás, végig sütött a nap és esőt még csak hírét sem hallottuk, így leginkább  szabadtéri programokat választottunk. Jól esett  testünknek-lelkünknek a lüktető nagyvárosi nyüzsgésből egy időre kiszakadni.
Hyde parki részlet vízimadarakkal...A napsütés, a tavak, a vízimadarak, a fürge mókusok, a parkok üde zöldje és a sok tarka virág színpompás látványa nyugtatóan hatott ránk. London élhető város, hiszen csaknem 40 %-a zöldterület, amit aktívan használnak is az emberek. Ez több mint bármelyik hasonló méretű nagyvárosban van. (A mai parkok régen privát királyi kertek vagy vadászterületek voltak.) Lehet itt heverészni, futni, biciklizni, lovagolni, evezni, mókusokat etetni, a fűben szunyókálni, beszélgetni, piknikezni, vagy csupán akár pár percre kiugorni az irodából és csakúgy mezítláb lenni a fűben és elmajszolni egy szendvicset.
    Egy város felfedezésekor egyáltalán nem mindegy, hogy a tömegközlekedés mennyire turistabarát. London ilyen szempontból is tökéletes hely. A városi tömegközlekedés jól szervezett, átlátható és könnyű eligazodni rajta, főleg úgy, hogy kint élő családtagom volt az idegenvezetőm. Mégis furcsa volt megtapasztalni a közismert tényt, hogy Angliában a közúti közlekedés iránya ellentétes a kontinensével. Itt láttam először a járda szélére felfestett LOOK RIGHT (nézz jobbra) és LOOK LEFT (nézz balra) feliratot, az otthon megszokott zebrák helyett. A közlekedési zónákra tagolt városban a legegyszerűbben a feltölthető okoskártyával, az OYSTER-rel lehet közlekedni - a vezető nélküli Dokkvidéki Könnyű Vasúttal (DLR), az emeletes buszokon és a várost behálózó metróvonalakon egyaránt. A londoni metró a legrégebbi földalatti vasúthálózat a világon.
A megérkezésünk utáni teljes napot a Greenwich Parkkal való ismerkedésre szántuk. A park és nevezetességei a Világörökség részét képezik,  az angol birodalom tengerészeti központja is itt található. Libegővel (Emirates Air Line) mentünk ki a Parkba, ami 90 méter magasságban "libeg át" a Temze fölött - 34 kabinja folyamatosan szállítja az utasokat. Eredetileg a 2012-es londoni olimpiára épült. A Greenwich Park 74 hektár területű és a legöregebb a királyi parkok sorában. A parkban elsőként a Nemzeti Tengerészeti Múzeumot (National Maritime Museum) látogattuk meg, ami a világ legnagyobb tengerészeti múzeuma: a tengeri kereskedelem és a haditengerészet történetét mutatja be. A kétmillió darabból álló, páratlan gyűjteményben megtalálható szinte minden, ami a tengerészettel, a hajózással kapcsolatos: hajómakettek, hajótervek, térképek, régi fényképek, archív filmek, hajóorr-dísz, fegyver, egyenruha, navigációs és időmérő eszközök, pénzérmék és használati tárgyak. Például megtekinthető Nelson admirálisnak a trafalgari csatában viselt, golyó lyukasztotta egyenruhája, Frederik Herceg, II. György idősebb fiának gazdagon aranyozott bárkája. A Tengerészeti Múzeum része a Királynő Háza (Queens House), Anglia első klasszicista épülete, amely a 17. században épült. Termeiben kiállítások, szép régi festmények tekinthetők meg. Különlegessége még az elegáns Tulipános Lépcső, ami az első önálló csigalépcső Britanniában. 
          Ezután a Királyi csillagvizsgálóhoz (Royal Observatory) sétáltunk fel, ami egy kis domb tetején található a Parkban, és jelenleg múzeumként működik. Arról nevezetes, hogy itt halad keresztül 1884 óta az úgynevezett Meridián, a nulla délkör, ami a Föld keleti és nyugati  részét választja el egymástól. Most már én is elmondhatom, hogy egyik lábam a Föld keleti, másik lábam pedig a Föld nyugati felén  nyugodott pár másodpercig.  A Meridiánt jelző kb. 10 centiméter széles réz sínpár két oldalán különböző városnevek láthatók, sajnos Budapest nem szerepelt közöttük. A 0 hosszúsági fokot éjjel egy zöld lézer is jelzi, illetve nappal is ott van, csak akkor nem látható. A csillagvizsgáló bejáratánál digitális óra mutatja a greenwichi időt század-másodperc pontossággal. Tovább sétálva a parkban látható még a Régi Királyi Haditengerészeti Főiskola (Old Royal Naval College) épületegyüttese benne a Festett teremmel (Painted Hall). A Temze partján álló Kollégiumban történt a hajóskapitányok és az első tisztek képzése 1873 és  1998 között. A Festett terem talán a legnagyobb festmény Európában. Eredetileg azért készült, hogy legyen étkezőhelyük a sérült, beteg tengerészeti veteránoknak, akiket a királyi kórházban ápoltak. Sir James Thornhill 19 év alatt festette a 18. század elején. A dús fali és mennyezeti díszítések a brit tengeri hatalom nagysága előtti dicsőségadást, tisztelgést szolgálták. Végezetül a Cutty-Sark-kal, a világ egyik leghíresebb, legkecsesebb teaszállító hajójával ismerkedtünk meg, ami szárazdokkban van kiállítva és teljesen körbejárható, alulról is. A hajó alatt sétálgatva egy kiállítást is megtekintettünk,  illetve leültünk pihenni és ettünk egy finom süteményt.  Különös élmény egy ekkora hajó alatt sétálgatni és elgondolkodni azon, hogy milyen hatalmas munkát végeztek egykor a hajó építői és azok a mai korban élő emberek is akik eredeti szépségében helyreállították, megőrizték a múlt páratlan örökségének ezt a darabját. A Cutty- Sark a világörökség részét képezi,  mivel ez az egyetlen épen maradt (tea)klipper. Itt látható a 60 darabból álló hajóorrszobor  gyűjtemény is, köztük  a hajó orrdísze: a „Nannie” is. A vitorláshajó pár éve felújítás közben leégett, de eredeti anyagból az eredeti méreteivel megegyezően újjáépítették: 85,4 méter hosszú, 11 méter széles és 978,5 tonnát nyom. Merülési mélysége 6,4 méter, főárboca 64,8 méter magas. A kötélszerkezet 11 mérföld hosszú, a vitorlavászon kiterítve 11 teniszpályát fedne le. A vitorlás hátsó fedélzetén felfedezhetjük a hajó mottóját: "Ahol van akarat, ott út is van."
      Izgalommal készülődtünk a következő napra, amelyen ismét élménydús program várt ránk. Lassan már megszokjuk, hogy mindenhol biztonsági vizsgálaton esünk át, megnézik a kézitáskáinkat, a hátizsákokat. Jól nevelt módon már előre nyitjuk is ki a táskáinkat. Így történt ez a panoptikumnál is, ahová nem lehet babakocsival bemenni, gondolom azért, hogy a felállított viaszbábuk sértetlenségét meg tudják őrizni. A látogatás idejére külön tárolóban megőrzik a babakocsikat. Meglepődtünk azon, hogy milyen sok kisgyermeket láttunk kantáron vezetni, aztán az első  csodálkozás elmúltával megállapítottuk, hogy bizony nagyon praktikus. A városban mindenhol annyi a turista, a látogató, hogy elég egy óvatlan pillanat és máris megtörténhet a tragédia, elveszik, eltűnik a hömpölygő emberáradatban a kicsi. Rövid sorban állás után beléphettünk Madame Tussauds Panoptikumába, ami a híres és ismert emberek élethű viaszfiguráinak tárháza. Megbecsültségét mutatja, hogy mára az Angol Örökség részévé nyilvánították. Úgy tartják, nem is világsztár az, akiről még nem készült itt viaszszobor. A kiállítás „tematikus”: külön teremben "csodálhatjuk" meg Hollywood és "Buliwood" sztárjait, a múzeumnak sport, kultúra és zene zónája is van, de a világ vezetőinek hű mása is megtalálható itt. Egy rövid utazás is beletartozik a programba, a panoptikum-taxival a középkori London világában tehetünk egy kis kirándulást.  A 360 fokos animációs 4D moziban egy rövid rajzfilmet is megnézhet az odalátogató. Ma már a világ több pontján is létezik hasonló panoptikum.            
A Westminster Apátság, (Westminster Abbey) felé haladva megtekintettük a Parlament (Westminster-Palota) hatalmas épületét, valamint a 96 méter magas óratornyot, is ami London jelképévé vált.  A Big Ben nem a torony neve, ahogyan egyébként a köztudatban él, hanem a több, mint 13,5 tonnás harangé, amely az órákat üti. Az óra számlapja a legnagyobb Nagy-Britanniában: az átmérője 7 méter, a percmutató 4,2 méter hosszú és 100 kg a súlya, az óramutató pedig 2,74 méter és 300 kg a súlya. Az óramű mechanikusan működik, a heti három felhúzáson kívül, rendszeres olajozást igényel.  A torony harangjátéka világszerte ismert, 1923 óta naponta felhangzik a BBC rádióban. 
    A Westminster apátság az anglikán egyház keretein belül működő keresztény templom. Az anglikán egyház a 16. században, VIII. Henrik uralkodása idején jött létre, és vált a római pápától függetlenné. A nemzet koronázó temploma, emellett számos királyi esemény színhelye, valamint az uralkodók tradicionális temetkezési helye. Itt nyugszik többek között I. Erzsébet, Hitvalló Edward, V. Henrik és VII. Henrik.  Az apátság különleges síremlékgyűjtemény is egyben, hiszen több, mint háromezer embert temettek el itt, köztük államférfiakat, tudósokat (Darwin, Livingstone, Newton), költőket (Dickens, Kipling) és zeneszerzőket (Händel). A belépőjegy ára tartalmaz egy kis távirányítóhoz hasonló  készüléket, amin keresztül többféle nyelven, többek között magyarul is meghallgathattuk az apátság látnivalóiról, történelméről szólótájékoztatót. Orgonazenét és istentiszteletet is lehetett lejátszani rajta. A következő kiszemelt úti célunk a Tower of London volt. A Temze partján fekvő középkori erődöt vérvörös pipacstenger árasztja el, az I. világháború brit áldozatainak emlékére. Összesen 888.246 db kerámia- pipacs öleli körbe az ősi kőfalakat. Hihetetlen látványt nyújt!  A koronázási ékszerek külön toronyban vannak kiállítva, egy elsötétített teremben, futószalagon állva lehetett a koronákat, jogarokat megtekinteni. Gyönyörködtünk a letűnt korok pompájában, majd tovább haladva láttunk a többi értékes aranytárgy között egy olyan lapos, kerek aranytányért is, amire az Utolsó vacsora jelenetét véste a művész, Jézust és a 12 tanítványt ábrázolva. A Fehér-toronyban még egy hatalmas és gazdag fegyvergyűjtemény látható: gyalogos és lovas páncélzatok, ágyúk és a kézifegyverek arzenálja. A harci eszközöket VIII. Henrik kezdte el gyűjteni, utódai tovább folytatták ezt a hagyományt, és az így létrejött gyűjtemény érdekes és értékes keresztmetszetét mutatja be az Európában használatos fegyverzetek fejlődésének a középkortól az I. világháborúig.
       Innen hajón utazva közelítettük meg a London Eye (Millenniumi kerék) elnevezésű "mozgó kilátót". Legmagasabb pontja 135 méter, 32 zárt kabinja fél óra alatt fordul körbe. Közvetlenül naplemente előtt jutottunk fel a hatalmas kerékre, így láthattuk, ahogyan kigyúlnak a fények a Parlament épületén is. Szép lassan fényárba borult az egész város. A kerék elég lassan forog ahhoz, hogy az emberek be- és ki tudjanak szállni, sőt még arra is jut idő, hogy a biztonsági emberek a kiszállók után ellenőrizzék, semmi gyanús csomag nem maradt a kabinban. Érdekességként megemlítem, hogy az óriáskeréken található 32 kabin London 32 kerületét jelképezi. A számozás viszont 1-től, 33-ig terjed, mert a 13-as számot babonából kihagyták. 
      Igazán tartalmas és nagyon fárasztó napot hagytunk magunk mögött, ezért úgy gondoltuk, hogy ezután a városnézés helyett pihenésképpen ellátogatunk fiam kedvenc helyére, a világ legrégebbi állatkertjébe.  Ez a különleges hangulatú Állatkert (London Zoo) a Régensherceg parkban található.  Ragyogó napsütésben érkeztünk meg, beálltunk a pénztárak előtt kígyózó hosszú sorba és türelmesen várakoztunk a bejutásra. 1828 óta működik, itt nyílt meg először a világon hüllőház, akvárium, rovarház és gyermek állatkert. Különleges állatokkal is megismerkedhettünk közelebbről, mint például a tapír, wombat, tazmán ördög, komodói sárkánygyík (varánusz), galápagosi óriásteknős, csikóhal. Délután tigrismozgatás színesítette a programot, láthattuk a 7 hónapja született tigriskölyköket is. Az akvárium is sok érdekes látnivalókat kínált a színes és különleges halfajok bemutatásával. Ilyenek voltak többek között a ráják, a fekete alapon aranypettyes piranhák és a csikóhalak is. Ebben  az állatkertben született meg a közkedvelt Micimackó, azaz a Winnie-the-Pooh figurája. Milne, a híres író 1914-ben kilátogatott ide kisfiával Robinnal, akit teljesen elbájolt az állatkert fekete medvéje.     A sok sétától sajgó lábainkat sikerült a metrón megpihentetni, így útközben hazafelé még tettünk egy rövid kis kitérőt a Liverpool Street-re, ahol fiam munkahelye található.  Innen nem messze van egy kis édességüzlet, cukrászda (Hummingbird Bakery), ahol kedvenc süteményét is megkóstoltuk, egy muffinszerű, cup cake (pohártorta) nevű készítményt. Igazi különlegesség a piros színű piskótaszerű alapjával és egy finom kis habos krémmel a tetején.                  

              Másnap a londoni nevezetességek közül a kihagyhatatlan Harrods áruházba látogattunk el, melynek szlogenje: "Ez az a hely, ahol minden lehetséges." Naponta 11:30 és 12 óra között fél órára látogatható a nem vásároló turisták számára is a luxusáruház...majd a félóra elteltével hangos bemondón udvariasan kérik, hogy hagyják el az áruházat a kíváncsian bámészkodó látogatók! Nem mindennapi látvány fogadja a betérőket., hihetetlen árukkal és árakkal találkoztunk itt. Erről önkéntelenül is eszembe jutott Gandhi egy mondása: "A Föld mindenkinek a szükségletét ki tudja elégíteni, csak a kapzsiságát nem..." Ezután a Királyi Botanikus Kertbe  (Kew Gardens) utaztunk ki, ami 2003 óta méltán az UNESCO- világörökség része. A kertben közlekedik a Kew Explorer, egy 72 férőhelyes zöld színű kisvonat, mely a sofőr idegenvezetésével 4 fontért visz körbe a kertben.  Először érdemes ezzel körbeutazni, majd alaposan sétálva is körbenézni. Lélegzetelállítóan gyönyörű a gondozott park. Különleges látványt nyújt az 1844-1848 között épült kovácsoltvas pálmaház, vele szemben egy tó, ami a vízimadarak birodalma valamint egy szökőkút a Hercules szoborral. Elbűvölő látványosság még a japán kert és a lombkorona-sétány, ahova félkör alakú üveglift szállítja fel és le az érdeklődőket. A kertben 14 ezer fa található, mintegy 2 ezer fajtából. Legöregebb fája egy göcsörtös törzsű szelídgesztenyefa kb. 320 éves. A fák, bokrok alját körbe ültették halványlila ciklámenekkel. Színpompás látvány! Sikerült lefényképezni egy pávát, ahogy méltóságteljesen átsétált előttük az úton. Hát igen neki ez az otthona, mi csak "betolakodó" kíváncsiskodók voltunk ott pár felejthetetlen órára. Ez az a hely ahová mindenképp szeretnék vissza térni, ha lehetőségem nyílik rá.

A következő nap az impozáns látványt nyújtó  Szent Pál Székesegyházat (St Paul Cathedral) tekintettük meg.  Ez Nagy-Britannia legnagyobb katedrálisa, több mint 8000 négyzetméter alapterületű, ezzel a római Szent Péter bazilika után Európa második legnagyobb katolikus temploma.  Az 1666-os Nagy tűzvészben teljesen megsemmisült, de Sir Christopher Wren irányítása alatt 1675 - 1710 között régi pompájában újjáépítették.  A katedrális orgonáján rendszeresen játszott Handel is,  ahol 1759-ben, nyolc nappal halála előtt  még eljátszotta Messiás című oratóriumát. Itt található Európa legnagyobb kriptája, ahol számos államférfi nyugszik. Többek között Wellington, Nelson vagy a penicillint feltaláló Fleming is.    Otthonról hallott hírekből tudtuk, hogy Magyarországon továbbra is esik az eső, és felhőszakadás is volt a városunkban. Ez idő alatt bennünket itt Londonban elkényeztetett az időjárás, amiért nagyon hálásak is voltunk. A Greenwich Parkkal való ismerkedés után a Hyde Park és a St James Park látnivalóinak felfedezésére indultunk. Vittünk magunkkal mogyorót is, mert szerettünk volna megbarátkozni fiam egyik gyermekkori meséjéből, a Misi mókus kalandjaiból megismert kedves állatkákkal. A Hyde Park  140 hektárjos területével és a folytatásában fekvő Kensington Parkkal együtt nagyobb alapterületű, mint a Monacói Hercegség. Itt látható a mindenki által jól ismert Szónokok sarka (Speakers' Corner), 1872 óta ezen "szinte bármiről" lehet szónokolni. Tovább sétálva az 1837 óta királyi rezidenciaként működő Buckingham-palotához érkeztünk, ami egyike a világ jelenleg is aktívan működő királyi udvarainak. A klasszicista stílusban épült, kétemeletes palotában 775 szoba található. Széles, kikövezett udvar  választja el az épületet hatalmas, aranyozott kovácsoltvas kerítéstől, amelynek oszlopfőin a Királynő Bestiái, a címerállatok láthatóak.  A St James Park  23 hektáron terül el, és a londoni királyi parkok közül a legrégebbi. Három palota övezi: a Westminster, ma a Parlament épülete, a Szt. Jakab-palota és a legismertebb, a Buckingham Palace. Csodaszépen gondozott virágok tömkelegével teleültetett kert. Hatalmas tó húzódik végig a park hosszában, amely 47 féle vízimadár otthona - köztük pelikánoké, fehér és fekete hattyúké is. A madarak nagyon barátságosan totyognak a sétányon az emberek között, ennél már csak a mókusok aranyosabbak, akik kiveszik a mogyorót az emberek kezéből, és ha úgy alakul akár a lábaikon is felfutnak kedvenc csemegéjükért. Étvágyuk, kíváncsiságuk csillapíthatatlan, újra és újra megjelennek, amit nem tudnak elfogyasztani azt elássák. Amíg a Hyde parki mókusok csak messziről engedték magukat megfigyelni, addig  a St James parkiakkal sikerült barátságot kötnünk és elfogadták kezünkből kedvenc csemegéjüket, a mogyorót.  Sikeres mókuskalandunk után érkeztünk meg rövid sétát követően a Downing street 10-es számú háza elé, ami 1735 óta a mindenkori brit miniszterelnök rezidenciája. A 11. számú házban pedig a pénzügyminiszter lakik. Biztonsági okokból 1989 óta kapu zárja le az utcát, acélkerítést és az úttestből kiemelkedő acélbarikádot láttunk fegyveres őrökkel. Kicsit távolabb talán a világ egyik legismertebb, állandóan nyüzsgő tere fogadott bennünket, a Trafalgar tér. Ez a londoniak mindennapi találkozó helye. A tér közepén magasodik a közel 50 méteres Nelson-oszlop, négy bronzoroszlán valamint  két szökőkút veszi körbe. A tér északi részén áll a  Nemzeti Képtár. Az emlékoszlopot 1843-ban állították fel emlékül, hogy Nelson admirális a trafalgari csatában, 1805-ben legyőzte Napóleont. Itt látható I. Károly lovas szobra, innen mérik a  Londonból kivezető utak  hosszát. Ezen a helyen ért véget aznapi városnézésünk. A hazautazásunk előtti napon, kedden megismerhettem, mit  jelent a ködös Albion fogalma. Reggel olyan sűrű, tejfehér ködben úszott a város, hogy amikor kinéztem az ablakon, a ködön kívül semmi mást nem láttam. Fiam biztatott, hogy délutánra eloszlik a köd és így az esti programunk zavartalan lesz majd. Esténként a szobája ablakából szoktam nézni a gyönyörűen kivilágított felhőkarcolókat, így az Üvegszilánkot is, angolul: The Shard. Odakészültünk ma este. Közvetlen napnyugta előtt érkeztünk meg, hogy még nappali és éjszakai fényben is láthassuk a várost. A felhőkarcolóba való belépés előtt átestünk a repülőtereken is szokásos biztonsági vizsgálaton, fémdetektorral megnézték nincs-e nálunk veszélyes eszköz. A felhőkarcoló 44 liftje közül az egyikkel hangtalanul suhantunk fel a 33. emeletig, ott átszálltunk egy másik liftbe ami a 68. emeletig vitt fel bennünket, közben a liftek mennyezetére vetített színes, mozgó képeket figyeltük. A 68. és a 72. emelet között már lépcsőn közlekedtünk a 2 szintes üvegfalú kilátóban. 310 m. magas.
Felejthetetlen élmény volt Londont ilyen magasságból fényárban úszva is látni. Érdekességként megtudtuk a felhőkarcolóról, hogy ez az első ilyen magas épület az Egyesült Királyságban, ami “emergency elevator” rendszerrel rendelkezik, vagyis áram nélkül, akár tűzvész, terrortámadás esetén is működik. A 310 méter magas "függőleges városban" irodák, éttermek, Hotel és lakó apartmanok találhatóak. Az épület külső felületének 90%-a üveg, fényvisszaverő hatása miatt az épület változtatja küllemét a különböző napszakoknak és évszakoknak megfelelően, így tükrözve vissza a környezetet. Londoni látogatásunkat ezzel a programmal fejeztük be.  

            Elérkezett a szerda, hazautazásunk napja.  Villámgyorsan eltelt ez az egy hét. Nagyon sok felejthetetlen élménnyel gazdagon feltöltődve mondtunk búcsút a városnak. Szeretteink kikísértek bennünket a repülőtérre. Még egy utolsó fénykép, ölelés és indultunk is, várt ránk a felszállás előtti szokásos procedúra. A repülőút hazafelé is zavartalanul telt, újra átélhettem, megtapasztalhattam, a kissé közhelyes szólamot, hogy a felhők felett mindig kék az ég!!!
      S.D.G.

Nyitott Szemmel magazin, www.nyitottszemmel.hu 37.számában olvasható.....

FOLYTATÁS 2016-ban: Aranyszöcske LONDON kék egén...(Visszatérés Londonba, a parkok városába...)