Babráló

Elfutó univerzum csillagköd kedvesem

bőrödnek fehér színe térbe húz szemtelen

dacolva minden korral, szívvel és szóval

forrása remegés belülről hulló hóval

..tisztulunk, miként minket befed

sírunk amint velünk eggyé olvad.. 

Mint kagylók belül kerengek

fülembe búgó hangnak hallak

tiszta, csillogó csermelynek

sodró impulzusok laknak.

Kívülről ha megnézem magam

térdig Tebenned jól vagyok,

bennem tengerek morajlanak,

s rég nem érnek el más zajok.

Legyek-e búzán puhaság

nap kelengye esti szélben?

Aprócska gyógyír, szeretet

balzsam arcú napsütésben?

Leszel-e vihar s akarsz-e lenni

fellegen átbámuló társam?

Nevetsz-e felhőn s akarsz szeretni,

ha lombokra köd ül, némaságban?

Nem tudom érted mit jelentesz,

hogy szívem benned lett tiszta?

Sejtem én milyenné tehetsz,

így lettem szárról sarjadó fa.

Le ne tépj, szeresd lombjaim!

Büszke homlok ér fut

barázda ujjamon,

zöldek tarka hídján

rozsdás var fájdalom,

keríti, csend csókom,

csak pihenj vállamon.

Fitoskát felhúzod

villámköz mindenem

ajkaid eloldod

dombján ül kis szívem,

csitt, csak suttogok.