Babráló

Legyek-e búzán puhaság

nap kelengye esti szélben?

Aprócska gyógyír, szeretet

balzsam arcú napsütésben?

Leszel-e vihar s akarsz-e lenni

fellegen átbámuló társam?

Nevetsz-e felhőn s akarsz szeretni,

ha lombokra köd ül, némaságban?

Nem tudom érted mit jelentesz,

hogy szívem benned lett tiszta?

Sejtem én milyenné tehetsz,

így lettem szárról sarjadó fa.

Le ne tépj, szeresd lombjaim!

Büszke homlok ér fut

barázda ujjamon,

zöldek tarka hídján

rozsdás var fájdalom,

keríti, csend csókom,

csak pihenj vállamon.

Fitoskát felhúzod

villámköz mindenem

ajkaid eloldod

dombján ül kis szívem,

csitt, csak suttogok.

A "LEHET" egy pár jó illatú zokni,

elővesszük a fiókból tapogatjuk

elhisszük, hibákat se rovunk fel neki.

De nyugtalan lábunkra más lapul

csócsált, avítt és molyrágta árva

emlékporos, ő a "MÚLT"

ujjnál fityiszben idő matatása.

szabad körmein áll a "JELEN"

próbálod jobbá tenni, elfeded

simogatod rá a "MEG LEHETET"

fiókból frissen mosott, édes életet,

jó a melege, erőssé tett a szövete.

Sokszor úgy eszembe törsz

senki sincs ki, élesebb

szenvedélyed bíborvörös

mint frissen ömlő vér erek

Ajkad meggyszósz rózsaszín

édes éhe szegfűszeg

fűszer illat szívbe kín

s rászegez, hogy csak Tied.

Zöld is vagy, ha úgy zizegsz

megélt zönge, hallgatom

aztán mély kék türkizes

búg morajló sóhajod.

Ha sárga néha küllemed

olykor kősziklát játszol

számolsz százig énvelem

s az eső is ránk jászol.

Haragod mi mélysötét

padlóra ér s alá nyomul,

egy pillanat fék s oly fehér

mosolyogj s megvakul..

S én csak enném színeid

szeretem mind egészben

s vakon festem képeink

elénk hulló sötétben..