besztof

Éjjel, ha alszol s hallom, hogy lehelsz,
megrémülök: ez az, mit szeretek?
Ezt a ziháló, gyarló gépkazánt,
ezt a szegény, kis árva kelepet?
És hallgatom, hogy lopja életét
a semmiből a gyönge fujtató,
amellyel együtt reszket életem
isten kezébe s földre sújtható.
Te mindenem, rejtélyes szerkezet,
esetleges váz, élő gőztülök,
ki hogyha gyorsulsz, lassulsz vagy megállsz,
Dunába ugrom és megőrülök.
Jaj én bolond, hogy erre épitek,
nagyobb bolond énnálam nincsen itt,
bölcsebb a züllött kártyás, a hajós,
ki a viharra bizza kincseit.
Letérdelek, fölugrom, jajgatok,
szemembe félelem és éji láz,
s mint nyafka agg gyáván sopánkodom:
«Vigyázz, vigyázz, mindig vigyázz, vigyázz».

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

A kollegám egy kis egérfogót
tett a szerkesztőségben asztalomra.
– Két éve dugtam a fiókba, – mondta,
s azután némán néztük, hogy a drót
rácsbörtönében, mely félgömbszerű
hálót szőtt fölé, vékony vonalak
és képzelt üvegablakok alatt
e szellős sírban, keskeny kis darab
szalonnabőr mellett mily gyönyörű
csontváz fehérlik: egy halott egér.

Gyönyörű volt, parányi épület,
s szálkás bordái, gombostűk, fehér
gerince s ívelt farka csontjai
légies könnyű rajzban pontosan
körülírták, hogy milyen lehetett
egykor alakja, melyről az idő,
két év, és az irgalmas levegő
minden húst észrevétlen leszedett,
oly szépen, hogy a test elszállt s a váz
megmaradt egy darabban, mintha ház
volna, csupasz gerendák és traverzek
célszerű és szép labirintusa,
mely most készül csak élni s csak husa
hiányzik még, a malter és a kő.

Néztük sokáig s kiváncsian. Ő
meg se moccant, a levegő halottja,
csak feküdt, hasán, lágyan elomolva,
és egyik lába, láttam, odabent,
a rács mögött, ép a záron pihent,
s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt
egy gyermek kicsinyített csontkeze.
Meg se moccant és nem is volt sehol,
csak mint egy emlék emléke, ize,
álmok maradéka, mely szétoszol
a friss reggelbe, vagy mint gondolat,
mely rég elmult, de valahogy az agy
szöveteiben hagyta illatát:
úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ
e romok fölött lassan élni kezdett,
valami, ami nem egy szürke testet
bűvölt elénk, hanem egy nagy világot,
más világot, hol minden illanó,
hol a halál csak desztilláció
s mint test, olyan a gondolat: a Lángot
láttuk mögötte, mely – szikráit ontva –
egyforma kedvvel lobbant életet
minden féregben, s azt a pici szikrát,
mely éppen őrá bízta sorsa titkát
és sorsa volt neki, míg benne élt.

– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért –
mily kínok verték, milyen rémület
ezt a félénk, ideges életet,
mikor megtudta, hogy már nincs menekvés!
És mégis futott s utat keresett, és
mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak,
ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a
régi nyomor sok virgonc bánata
az iszonyú jelen előtt: az éhség,
amely halálba csalta, s a sötétség,
mely ráborult, már elcsitult, de vad
sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt
mint hóhér görcs vagy tüzes daganat
a végső bizonyosság iszonya,
hogy könyörtelen meg kell halnia.
E kis állat mily nagyot szenvedett,
s mi volt már más, mint meztelen ideg,
vagy ember, akit pincébe falaztak
ősrégi várban! – És napokon át,
vagy hetekig, vagy talán még tovább
hadakozott szomjasan, éhesen
a törhetetlen drótdárdákkal, a
befelé fordult tőrökkel, amelyek
mozdulatlanul őrizték neki
a változhatatlant. Kis fogai
harapdáltak még a szalonnabőrbe,
amelyből keserűen és előre
testileg ette a halált, de aztán
gyengűlni, hűlni kezdett teste és
a butító, áldott kimerülés
lefogta lázongó akaratát.
A halott élet kis fegyence már
csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán
meg is őrült csöndesen… És mikor
végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng:
a test álompuha békébe omlott,
a halott húsban pihentek a csontok,
a szív érezte néhány percre még
belül az elmult élet melegét,
de nemsokára már csak az idő
keze dolgozott rajta nesztelen
s az átszellemült testen testtelen
két év lassan betöltötte a törvényt.

A Mindenség nem tudta meg, mi történt.
A kipreparált, hófehér, finom
csontváz itt fekszik most az asztalon,
de az élet elszállt a levegőbe,
a mérhetetlen üvegsír időbe,
amely fölitta, mint a harmatot.

– E kis állat, ez az eltünt halott
egy élet volt, akkora, mint az ujjam,
s többet szenvedett, mint amennyit én
valaha fogok! – mondtam s könnyedén
megfogva sírját, egy tollal benyúltam
a drótkoporsó feltárt ajtaján,
aztán unalomból és szánalomból
kipiszkáltam és magas ablakomból
lefújtam e törékeny szemetet
az elsőemeleti háztetőre:

Lelke az örök ég vándora lett,
legyen itt lent napfény a temetője.

1928.

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem

És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.

Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.

Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint

folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,

s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.

Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,

bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés

énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.