besztof

csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten

Tisztelt vidéki kollégáim,
kiket személyem érdekel,
kik verseikkel Duna-Szekcsőn
csinos eredményt értek el,
szegény fejemnek nekiestek,
mert nem vagyok elég magyar,
s mert nem daloltam még a földről,
mely ápol és mely eltakar.

S mert nem daloltam nagymamámról
és nagyapámról eleget,
ellenben glóriába vontam
könnyelmű “nőszemélyeket”:
reám rohantak vad haraggal,
hogy dalaimban nincs morál,
s karakterem minden bizonnyal
mesésen gyönge lábon áll.

És mert a múzsám nem magasztos,
márványba vésett nőszemély,
hanem egy pajkos, sikkes asszony,
ki csókolózik, kacag, él,
a lakjegyzékből kikeresték,
ki ő, mi ő és hol lakik?
S ha bekopogtat kis szobámba,
hát ott marad-e hajnalig?

Tisztelt vidéki kollégáim,
miért ez indiszkréció?
Önök is több izben megírták,
hogy élni szép, szeretni jó.
Szép asszonyoknak udvarolni
mégis csak inkább valami,
mint elvonulni a világtól
és műszerelmet gyártani.

Aztán, hogy engem a múzsához
plátói érzés kötöz-e?
Tisztelt vidéki kollégáim,
ehhez nincs senkinek köze.
Én nem vagyok kíváncsi arra,
hogy kik szerették önöket,
s ha önökhöz betért a múzsa,
hát volt-e abban köszönet?

Ha kihűlőben lesz a szívem,
s tisztelt agyam lágyulni fog,
én is családi gyönyörökről,
s a nagymosásról dalolok.
Tisztelt vidéki kollégáim,
majd akkor adjanak kezet,
és iktassanak be a céhbe,
ha én is impotens leszek.

Mint aki búcsúzik, beszélni 
akarok. 

Itt éltem én, vér véretekből, 
magyarok. 

Mint akit égő szókra gyújt föl 
a halál. 

Szájam kigyulladt viziókat 
kiabál. 

Együtt örökre, együtt, együtt 
veletek. 

Kuckóba, sáncba, rongyba harcos 
feletek. 

Mi volt ez? A szívembe harsog 
az egész. 

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz. 

Sírtam miatta, én is, én is, 
beh korán. 

Én is zokogtam hosszú, véres 
lakomán. 

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást. 

De láttam egykor kánaáni 
aratást. 

Kerek eget, mely egy családot 
ölel át. 

Parasztleányok hercegnői 
derekát. 

Bő dáridót, mely könnyeinkbe 
belefúl. 

Ifjú erőt, bűnt tékozolni 
pazarul. 

Mégis mindent, ami tiétek, 
szeretek. 

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék 
eretek. 

Úr-kedvetek, amelynek párja 
nem akad. 

Öreg, nehézkes, régi-ízű 
szavakat. 

Ábrándomat, mely életemre 
sebet üt. 

Hajnal felé a múltba rívó 
hegedűt. 

A délibáb vizében úszó 
gabonát. 

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő 
habon át. 

Halottjaim csontját a földben, 
halavány, 

matróna-arccal, mélyen alvó 
nagyanyám. 

Rokontalan, sívó magányom 
egyedül. 

A hosszú őszt, mely visszanézve 
menekül. 

Jaj, életem engem bilincsbe 
veretett. 

Élő bilincs, forró bilincs, te 
szeretet. 

Bilincsbe jár mindig a tiszta 
szerelem. 

Ember-jussom testvér-bilincsben 
perelem. 

Haraptam ezt és kincsre vágytan,
ami nincs. 

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs. 

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott, 

Arany János bűvös szavával
mulatott. 

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem. 

Holtomban is csak erre játok,
keleten. 

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm. 

De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.

Azért ilyesmi régen
nem volt: egyszerre csak föltűnt az esti égen,
narancsszínűn lebegve a Gellérthegy felett,
majd elszállt Pest felé. Repülő? Semmiképpen.
Nem észlelték a műszerek.

No és arra a nőre
emlékszel, amelyiknek higanyt izzad a bőre?
Vagy az a másik – ott állt a padlószőnyegen:
egy árnyfolt – összesen annyi maradt belőle.
Ez gömbvillám – az kellett, hogy legyen.

Ahogy egyszerre minden,
amit megszoktunk, sarkából kibillen,
pályájáról lefut, megy szanaszéjjel…
Egy lappangó világ széle, hol innen
villan elő, hol onnan… Ott van például éjjel

a pályaudvar: ott
hevernek sorban az éles és halott
fényben, vegyes gyümölcspálinka-szagban…
Reklámszatyor, lapos dobozra ágyazott
kifordított kabát, sőt, egy rózsaszínű paplan…

Az utcák fénye, mocska,
az autók sűrű háta, autó alatt a macska
foszfor szeme, a tócsán rugókat és redőket
vető féklámpafény, a vén nő, ahogy a kocsma
előtt szerelmesen hadar a levegőnek,

véznán és csenevészen,
az a szürke, molyos haj lefolyt neki egészen
a derekáig – tőzeglápban telelt menyasszony.
Mintha száraz fakérgen nyílna egyszerre kék szem,
kacér mosoly elmálló iszap-arcon…

Amúgy? Döcög az élet.
Ahogy szokott: öt felé hazaérek,
a lépcsőház, a lift – minden, mint általában.
De mire számítottam? Nem értem az egészet.
Álmomban meg – ülök a túlfűtött szobában,

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?

Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.

Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,

mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.

Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más,

örökre miénk az időtlen idomulás.

Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon,

éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.

Térdednek csapdáján sorsába süpped a lét,

add meg az életnek halála jobbik felét.

Bőrödnek ízei bőrömet járják megint,

káprázva lobognak megcserélt érzékeink.

Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,

kalózok kincseit bűvölöd át ide te:

apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,

a gének teremtő, szubtilis csodája vagy.

Körmömnek felelő, lúdbőröző izmok, a hát,

ujjongják ujjaim a tested körvonalát.

Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,

mormollak, másollak, mint régi kódexeket.

Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part,

lábak és kezek közt a világ örökre tart.

Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?

Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.

Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti -

tested van, lelked van: tartást is adtam neki.

Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.

Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.