Bartkó Erzsébet: Az utolsó kép

lukacsleopold•  2017. október 12. 08:44

...kihalt peronszakasz,
világ- és hétvége. Te ott maradsz,
és erővel kitartott mosolyodba fúl,
hogy szeretsz így is kimondatlanul,
és én vas és kövek felett
az vagyok, aki ellebeg,
mert nem köt, rég nem köt semmi súly.
A táj papír, szakad, elvonul
az ablakba törölt karcon át,
ahol a sejtelem mögé kent világ
romló gyümölcs héján a viasz,
védi azt is, mi nem igaz.
Az arcodat, mert menni kell,
hazug magamból így engedtem el.
A pályaudvar, a túlnyúló peron,
a virág a kő közt (mint a sírodon),
s az épület, mi rég rám szakadt,
most bamba ég alatt egy árva pad.
Réseiben izgága, vak bogár -
palindrom gondolat, vissza-visszajár,
(mint szerelmes az öreg fához, nézni,
hogy heged a szívbe vésett régi,
négy nagybetű, meg a jel)
hogy oka van, mikor, hol, kivel...

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Pera762017. október 13. 07:24

@lukacsleopold: Tény és való: a jók elfogyóban. Talán máshol gömbölyödnek, mint a telihold. :)
Ki tudja.

lukacsleopold2017. október 12. 13:22

@Pera76: Na majd mindjárt jól felpiszkálom...

Pera762017. október 12. 10:27

Bezony, kár, hogy mostanában ő is elcsendesülőben...

Molnar-Jolan2017. október 12. 09:46

Remeklés.

Mikijozsa2017. október 12. 08:55

szép - himnusz-szerű, érdekesen sajátos romantika