Aurelia Surrealis

Freud tévedett, te nem édesanyádba voltál szerelmes
kamaszkorodban, hanem már akkor is saját magadba,
átölelsz és fülembe súgod, hogy szeretsz, pedig éppen
a tükörképednek pózolsz, s míg a kanapén trónolsz,
elvárnád tőlem, hogy készen álljak az újabb feladatra.
Még jó, hogy a sok el nem csókolt csókot félretettem
a rosszabb napokra, s egy önkéntes biztosan akadna,
menj, és vidd a tükröt, ha ránéznék, eszembe juttatna,
ne felejtsd itt a trónod, uralkodj máshol, máso/ko/n, 
királyságod felével úgysem jutnék soha ötről a hatra.

Régen úgy néztem a görbült térre,

aminek színes palástján lakom,

hogy nem hatnak rá érintő vektorok,

azt hittem, szabad maradhatok,

ha sohasem irányít mások akarata,

és másokat sem befolyásolok,

az utóbbi időben valahogy mégis

idegen lett régi tükörképem,

ha tükörbe nézek, és rám köszön, 

ösztönösen bemutatkozom.

Mindig izgatott, hogy mi van odaát, 

de utána eszembe jutott,

hogy a térgörbe túloldalán talán,

ugyanilyenek a viszonyok,

hiába nyomom akár tövig a gázt,

nem fogok ki a vektorokon,

körbeszáguldom a gömböm oldalát,

és “valahol mélyen, legbelül,

kietlen lélektájakon önmagammal 

találkozom lépten-nyomon.”

Talán tényleg csak színház a világ, 

bár néha üresek a széksorok,

néha a forgatókönyv elég silány,

és vakítanak a reflektorok,

mégis játszom, higgye azt a világ,

hogy valahol magam alatt,

a Mariana-árok alján unatkozom,

pedig az utóbbi időben már

a Himalája csúcsaival kacérkodom,

igaz, még csak itt, Siófokon.

Elvagyok, mint a nagyi korából a polcon porosodó
őszibarackbefőtt, szívem békés menedék,
a nyugodtan lüktető kamráiba bevackolt a remény,
a könnyeimet is visszafojtom könnyedén,
egyetlen emlék sem mar belém, fekszem az ágyon,
párnám a csend, takaróm a gyertyafény.
 
Hirtelen megérzem, hogy egyre gyorsabban forog
alattam a Föld, s mint nehéz terheit cipelő
súlytalan árnyék, száguldok a távoli csillagok felé,
 hordozórakétaként válnak le koloncaim,
a Holdnál mégis megállok, és álmaim függönyét
az éppen felbukkanó Nap libbenti szét.
 
Azért még teszek néhány gyors kört a Föld felett,
mielőtt felkelek, innen hibátlan kék az ég,
másodpercenként harminc kilométeren át hallgatok,
kikerülöm a jelzés nélküli kémműholdakat,
leszállok valahol az óceán közepén, és felébredek,
 csak álom volt, de mi ez az őrült szédülés?

Az ágyam fölött tükör, kép vagyok benne

bekeretezve, úgy fekszem magam alatt,

mint akin éppen átment a vonat, vagy egy

katonai alakulat, pedig csak a szokásos

napzárta: a vágyva-vágyott pihenés helyett

hullámokban tör rám a hülye depresszió.

Sürget a  lapzárta is, kemény dió, és persze

közben legyek mosolygós és kívánatos,

máskor ez nem is esne nagyon nehezemre,

de most fáradt vagyok, még szerencse,

hogy megmaradt a pezsgőm tegnap este,

és valami zseni feltalálta a nyugtatót.

Aki ismer, már meg sem lepődne, hányszor

határoztam el,  hogy végre könyvet írok

elcseszett szerelmeimről, bár most még csak

könnyet sírok értük, és azt is csak ott, ahol

senki se lát, mert én vagyok az a vidám lány

a szomszédból, aki miatt megáll a levegő,

ha a párod mellől esetleg utánam fordulnál.

Egy jó ideje nem üldöz, nem kínoz már,

most is csak a rím kedvéért írom le: magány,

néha beesik valaki, és feldobom magam,

persze csak olyan magasra, hogy ne fájjon,

amikor reggel behúzza az ajtót maga után.

I.

Milyen másképp magányosak az ilyen esték,

zene szól, a dallam lelkemre hulló fátyol,

gyertya fénye táncol a falon, ringatózó emlék,

különös ábrákká csordul a vörös festék,

jókedvű lepkék szállnak fel a gyertyalángból,

körberepülnek, mintha én is virág lennék.

Azt hittem, már régen megfagytak a vágyak,

de megrészegülve az édes melódiától,

fülledt éjszakákról mesélnek a fura árnyak,

lassan elringatnak a pillangószárnyak,

talán álmomban is a régi mámort várom.

Becsukom a szemem és újra látlak.

II.

Szép volt, de mégsem írok rólunk regényt,

 mert az ágyon túl színház volt az egész,

naponta öltöztünk mindenféle jelmezekbe,

mindenki játszotta jól megírt szerepét,

persze így nem számíthattunk hepiendre,

mégis megsirattam, amikor véget ért.

Már mosolyogva ébredek újra reggelente,

de csak az álmaimból merítek reményt,

nappal már nem fájsz, és nem is kereslek,

de ha leég a gyertya, és kialszik a fény,

vársz valahol messze, a sötétség mélyén,

és én megtalállak még minden este.