Keresztény verseim, Istenes írásaim

Lovas Zsuzsanna Lux

Az én teremtéstörténetem

Bár mondhatnám - de nem lehet -
Hogy nehéz álmomból ébredek.
Nem ébredek, mert az éjjel
Nem adott nyugalmat nekem.

Álom nem csukta le szemem,
Zajos napom felváltja csend.
Az utca magánya rám mereng,
Nem mozdul most már senki sem.

Nem lódul kapunak a kuvasz,
Nem ijed meg tőle az "utas".
Nem nyávog tejért a macska sem,
Néhol egy ablakban fény dereng...

Hajnalodik, s a pirkadat
Felfedi most a titkokat.
A sötét foltokból hirtelen
Egy-egy alakot már "kivesz".

Elmúlik lassan a sötét,
Előre tör a fény, s ne félj!
Tovább is lesz, életre kel
A kék égbolt s a dús vizek.

Ahogy Isten alkotta, teremtett,
Ahogy adott fényt a sötétben,
Ahogy vele adta a szép reményt,
Ahogy elűzte azt, hogy "nincs miért".

A félhomályban már feldereng
Az utca képe, a zord jelen,
Távolság szemedben egyre nő,
Visszabólogat a zöld fenyő.

Már látod a felkelő Napot,
Sarkában ott bandukol a Hold,
Halvány fényét még küldi szét,
Csillagok rejtett üzenetét...

Az idő is játszik teveled,
Homokórában lepereg -
S mulandóságot felidéz...
Talán jön még egy újabb év.

S most kinyitom az ablakot,
Megszólalnak a dallamok.
Madár hangjától zeng a táj,
Felébred az is, kit álom várt.

A kerti tóban most nyüzsgés lesz,
A vízben élőknek is kelni kell.
Hisz így teremtette őt az Úr,
Medrében tovább nem lapul.

Már szalad a kuvasz, és lesi őt,
Nyávog a macska a háztetőn.
Minden nagy állat talpon már,
Reggelijére éhen vár.

Ahogy ébred az utca, a ház,
Nyújtózkodik, majd - indulás!
Ember, küzdelmes már a lét,
Megszegted rég feltételét...

Nap mint nap vár feladat ránk,
Megőrizni, mit ránk bíztál,
Teremtett világod szép rendjét.
S embernek lenni - mindenképp!

Nem tehetünk soha mást,
Másodra formáltál, áldottál.
Itt állok, reggel van, s köszönöm.
Teremtésedben - gyönyörködöm.

Ahogy elmúlt ez az éjszaka,
Megláttam benne a sorsomat,
Önző magányom tovaszáll...
- Két picike kar ölel át.

Lovas Zsuzsanna Lux

Isteni üzenet

vigasztaló

Ma még nem értjük, mi történt velünk...
Egy pillanat, és más lett életünk.
Csak a föld sara köti meg kezünk,
Az ő lelke már felettünk repül...

Ma még fáj hiánya, sírunk, szenvedünk,
Önző emberként - mi lesz most velünk?
Majd ránk talál Isten mosolya,
Üzeni: megérkezett, Ő már itthon van!

Lovas Zsuzsanna Lux

Aludj, aludj...

Isten tenyerén

Aludj, aludj, álmodj, én még nem tudok.
Engem feszítenek még a nappalok.
Fejemben cikázik még száz meg száz gondolat,
Erőt ad, vagy álmot hoz, esetleg visszatart.

Aludj, aludj, az éj erre való!
Álmodj szépet, álmodj jót!
Aludj, álmodj ringató, szép mesét!
Álmodd meg az életed, mint egy szép regényt!

Aludj, aludj, csöndes, tiszta ég,
Halkan szalad az álom szerteszét,
Kérdez és vigasztal, hogy mit hoz a jövő...
Ha már én nem alszom, te álmod tovább sződd!

Talán, ha már elért az éj szava,
Megnyugtatja lelkem álmok bíbora,
Talán engem is megtalál, és magával visz,
Pihentet, szeret és elcsendesít.

De addig is te csak aludj, kedvesem,
Ne ébresszen fel álmodból semmi sem.
Én lassan megnyugszom Isten tenyerén,
S álmodom, hogy veled álmodhattam én.

"ALUDJUNK GYORSAN!"

A kórházi ágyon ült, lógatta a lábait, és csodaszép égkék szemével maga elé nézett. Már voltak fájdalmai, az orvos neheztelt rá, mert egész nyáron utazgatott, ahelyett, hogy bejárt volna a kezelésekre. A falevelek lassan búcsút vettek életet adó fáiktól, és a szellő szárnyán imbolyogtak. Mirjám nézte őket, s kicsit feljebb ült az ágyán. Nagyon rosszul érezte magát. Volt már ilyen - Katica halála után.

Mirjám mosolygott - tulajdonképpen mindig mosolygott, de - mikor Katicára gondolt, akkor akaratlanul is. Pedig Katica halála után éppen ilyen elhagyatottan és fájdalmasan érezte magát, majd egy évig munkaképtelen volt. Szervi elváltozást ugyan nem találtak, csupán egy "kis" kimerültség - mondták, bár ő úgy érezte, hogy vagy száz úthenger ment rajta át.

Most, ahogy a kórházi ágyon ült, hálát adott Istennek, hogy ajándékba kapta élete virágát, Katicáját, aki teljesen és végérvényesen az ő kislánya volt harminc évig.

Megint megigazította magát az ágyon, és lassan falatozni kezdett. A szomszéd ágyon fekvő beteghez látogatók érkeztek, így Mirjám összehúzta magán a hálóinget és betakaródzott.

Neki is volt ma már látogatója, Edgárd jött be hozzá, a fia. Kedves, de távolságtartó szeretetével örvendeztette meg, továbbá némi élelemmel, bár ezt kevésbé igényelte már édesanyja. Edgárd gyorsan távozott, sok és felelősségteljes munkája volt, így amit illet megtett, de mindig tudta, hogy éppen mire mennyi időt szakíthat. Pontos beosztás szerint élt, mint ahogy ezt az őt felnevelő nagymamájától megtanulta. Nem akármilyen családból származott, s ezt a legnagyobb "kommunizmus idején" is jól a szívébe véste a mama.

Mirjám is még "úrilányként" nevelkedett, és egy fényes bálon ismerkedett meg a férjével. Akkor még szőke hosszú hajú leány volt, mindig csillogó kék szemmel és töretlen hittel. A délceg férfinek rögtön megakadt rajta a szeme, és Mirjám ma is boldogan emlékezik vissza az estére, ahol első pillanatra szerelembe esett későbbi férjével. Edgárd az első gyermekük volt, boldogságban, - és a sors fintoraként a "nem akármilyen család" ősi kúriájában látta meg a napvilágot. Bár akkor már neki és férjének a házban már csupán két szoba és egy konyhának használ helyiség volt az önkormányzattól kiutalva, - a lakóközösséggel közösen használatos fürdőszobával.

A lemenő nap megsimogatta Mirjám arcát, és ő boldog volt. Edgárd igazán jó nevelést kapott, s ezért hálát adott Istennek. Akkor is boldog volt, amikor újra áldást kapott, és szíve alatt egy új kis életet várt, - a kistestvért.

Most egy könnycsepp gördült végig az arcán, és arra gondolt, hogy milyen boldog volt. Edgárd is boldog volt, a férje is boldog volt, mindenki boldog volt, hogy kistestvére lett a nagyfiúnak.

Aztán egy nap...

Most arcát a kórterem ablaka felé fordította. Az a bizonyos könnycsepp lassan, nagyon lassan járta be útját szemétől a szája szegletéig. Sós ízt hagyva maga után. Akkor se tudott sírni. Akkor se, amikor a "Kicsi" nyolc hónapos korában angyallá vált... Isten hívta, ő ment...

Mirjám és férje még mindig töretlen szerelméből egy kislány jött világra. Ő volt Katica.

Mindig áldásnak érezte Katica születését, de amikor édes kis arcát a baba a családra fordította, az ő élete teljes fordulatot tett. Gyermekének mongoloid arcocskája minden kétséget kizáróan elárulta Katica lényének egyszerűségét.

Ma már minden más lenne! - gondolta magában, - ma már tudják, hogy a down szindrómával született gyermekek problémájáért nem az édesanya a hibás.

Sokáig senki nem tudta, de valakit mindig hibáztatni kell, így Mirjám lett a "hibás" gyermek "hibás" édesanyja. Bűne, szerelme, minden élete Katicában testesült meg.

Ó, igen! Így volt jobb! Egész biztos, hogy így volt jobb! - De legalább Edgárdnak jó volt... - gondolt vissza életének e kritikákkal és küzdelmekkel fájdalmas szakaszára.

Katica születése után Mirjám anyósa magához vette Edgárd nevelését.

- A gyermeknek külön szoba kell, és "ilyen" körülmények között ez nem biztosítható indokolta önzetlen felajánlását, ahogy végignézett a két nem igazán nagy és egymásba-nyíló szobán.

És a férje is úgy gondolta, hogy jobb a fiúknak, ha nyugodt és kiegyensúlyozott körülmények között nevelkedik, mint...

...és ő egyetértett.

Férje kevesebb időt töltött otthon, s ha megérkezett a családi fészekbe, - már nem volt szomjas.

Próbálták még szeretni egymást, de Mirjám minden szerelme ellenére úgy érezte, sokkal jobb, ha az éjszakát az álmok világa színesíti, mintha egymás ölelő karjaiban töltenék. És hát mi tagadás, bizonyos értelemben sokkal biztonságosabb is volt...

Majd újra megigazította magát az ágyon, és mosolygott a betegtársától távozó látogatókra.

Egy kis olvasólámpa volt az ágy felett, felkapcsolta, és olvasni kezdte a Bibliáját. Betegtársa mosolyt erőltetett arcára, és nem kezdett bele családja szapulásába. Egész pontosan tudta, hogy minden látogatás után ömlik belőle a szó, és amit csak tud, górcső alá vesz, és epés megjegyzésekkel értékeli aznapi látogatóit. Ma nem akarta ezt hallgatni, inkább máris olvasni kezdett.

A Bibliából kicsúszott egy régi boríték.

- Hát igen, a boríték - gondolta, és a könyvet maga előtt tartva emlékeibe feledkezett.

Katica halálát követően a férjét is eltemette. Akkor is ősz volt, s ugyanúgy jártak táncot a színesre vált falevelek, mint most. Mivel férje "jelentős" feladatot látott el vállalatánál, - vezető ugye nem lehetett, mert "túl jó" családból származott - halála után megkérték, hogy nézze át férje íróasztalát. Addig sohasem kutatott az asztal fiókjaiban. A "fontos" iratok keresése közben az egyik fiókból egy halom boríték került elő.

Szerelmes levelek.

Nem, nem vele levelezett a férje, és nem, nem a házasságkötésük előtt.

Alatt, közben, akkor...

Akkor, mintha a szívét tépték volna ki, mintha minden fényből árnyék lett volna egy pillanat alatt. Először még azzal mentegette magának férjét, hogy bizonyára nem volt rá elég ideje Katica miatt, de - aztán érdeklődése a bélyegen látható dátumokra esett.

A dátumok pedig még sokkal, de sokkal korábbi időt jelöltek. Túl korai időpontokat...Már Edgárd születése előtti időpontokat is...

Hirtelen nagy sokaság lepte el a kórtermet, a nővérke felkapcsolta a nagylámpát. Jött az esti vizit.

- Hogy van ma Mirjám néni? - kérdezte a fiatal ügyeletes orvos. - Ne sokáig olvassa azokat az apró betűket! Isten holnap is itt lesz! Jézus megvárja!

- Rendben van doktor úr! - válaszolta. - Aludjunk, gyorsan, mert hamar itt a reggel! - mondta mosolyogva, és elhelyezkedett. A nővérke betakarta, segített a Bibliát letenni az éjjeliszekrényre, majd lekapcsolta a kisvillanyt. Mire a vizitelők kis csapata elhagyta a kórtermet, Mirjám már elaludt.

Jézus már várta. A reggel hamar jött, mint ahogy minden reggel eljön hamar. A falevelek is járták őszi táncukat, és a "szomszéd" beteghez is megjöttek a látogatók...

Mirjám Bibliája Edgárdhoz került, benne sok-sok verssel és néhány régi levéllel...