AranyosiErvin blogja

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M'ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Fökddé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Az élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod - attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle...

Sötét felhő fenn az égen,
esőcseppek megszülője,
dédelgette picinyeit,
ahogy elvárhatjuk tőle.

Ám egy furcsa pillanatban
egy eső csepp esni kezdett
útnak indult a föld felé,
ez volt a vég, s ez a kezdet.

Ahogy jött az égi csúszdán
átjárta Őt a félelem:
- amikor majd földet érek
véget érhet az életem?

Félt nagyon a fájdalomtól,
- jaj csak keményre ne essek,
legyen hosszabb az életem,
szép, gömbölyű csepp lehessek.

De a világ ily magasból,
olyan rút és zord, kegyetlen,
- Napsugár is felszáríthat,
Föld magába szívhat engem.

Mit érzek majd, ha leérek,
lelkem mélyén ürességet?
Vagy kis testem szerteloccsan,
s ez az élet így ér véget?

És ahogy így gondolkodott,
lassan véget ért az útja,
Csobbanással befogadta,
egy parasztház gémeskútja.

Fenn a felhő magasában,
másik csepp is útnak indul.
Arcocskáján mosoly játszik
apró szelek szárnyain hull.

Kicsi szíve hevesen ver.
A szemében boldog álom.
Tiszta hite, gondolata:
felfedezem a világom.

Milyen színes, milyen tágas,
mennyi szépség ami rám vár,
egy körforgás ez az élet,
s nem szakad meg soha tán már.

S ahogy lenéz tekintete
felfedez egy kis patakot,
benne millió csepp fürdik,
alkot kedves kis csapatot.

Várjatok csak, jövök én is!
Köztetek örömöm lelem.
Együtt játszunk majd napestig,
s végre lesz ki játszik velem.

Két part között fogócskázunk,
víg kórusunk csobogása,
vidámít majd erdőt, mezőt,
- meg a fényünk csillogása.

Cseppjeink közt halak úsznak,
megsimítjuk fényes hátuk,
szeretettel körbe fonjuk,
mi leszünk a jó barátjuk.

Csupa vidámság az élet,
leérkezzek, nagyon várom,
olyan gyönyörű az élet,
amilyen egy színes álom.

Véget ért hát hosszú útja,
sok testvére nagyon várta,
és a patak hűs vizében,
életcélját megtalálta.

Két esőcsepp, két gondolat,
talán te is észrevetted:
jobb annak, ki álmodni mer,
mint ki a sorsától retteg.

Nézzenek rám!
Bohócruhám,
takarja érző szívemet.
Mindenki kinevet.
Bár én is könnyezem,
ha fáj a szívem.
Tudják, az okoz örömöt,
ha Önökkel együtt röhögök.
Saját lábamon átesek,
ha ez kell, hogy nevessenek,
csak kérem, meg ne vessenek.
s szívükből szeressenek,
Tudják, csak ennyi, mire vágyom,
s megteszek mindent a világon,
átmegyek tűzön és a lángon.
S ha arcukon mosoly ragyog,
higgyék el, én boldog vagyok.

Koldus, ki sorsát elfogadja,
s nem tesz semmit, hogy jobb legyen,
ki álmait végképp feladja,
nem juthat túl a gond hegyen.
Az akadály, mit hoz az élet,
megtanít utad, hogyan találd.
Ha koronád koldusbotra cseréled.
csak üres kézzel várod a halált.
A megoldás kulcsa régen ott van benned,
kívül keresni nincs minek.
Határozd el, mivé kell lenned,
s mutasd meg azt mindenkinek.
Az oroszlán, ki sebét nyalja,
bármíly erős, – de  védtelen!
Gyávaságtól béna a karja,
s lelkét bénítja félelem.
Vértezd hát fel az álmaiddal,
hiteddel lelked gazdagon.
Szívedben szóljon ima és víg dal,
vágyad szárnyaljon szabadon.
Váltsd csak valóra minden terved,
míg célod van, gazdagon élsz.
koldus lélek akkor él benned,
ha nem hiszel, ha nem remélsz.

Hóemberünk földre száradt,
itt már nem a hó az úr!
Tél tábornok belefáradt,
szégyenszemre elvonul.
Halott fáink csupasz ága,
bennük friss élet kering,
s ébredő nap szép sugára
frissíti emlékeink.

Kis madárkák fenn a fákon,
kis szemükben, nagy remény.
Tavasz árad a világon
s visszatér vele a fény.
És a kedvünk visszatér-e,
elmúlik minden panasz?
A szerelmest hajtja vére,
s újra éleszt a tavasz.

Csipkerózsa álmainkból,
felébredni oly csodás.
Szívünk telve vágyainktól,
s mosolyt hoz az olvadás.
Ébredezik a természet,
már a nap is ránk nevet.
Visszatér belénk az élet,
Nagyon vártunk kikelet!