ZENgő

Egyszer egy kolduló szerzetes,

Kinek háta volt egyenes,

Utonállók tartoták fel s hátra,

S nem voltak tekintettel,

Szegény kopottas mivoltára.

Add a pénzed vagy meghalsz!

Órdította a vezérük esztelen.

Jól látod az nincs nekem, szemed nem csalt,

Nem hiszek neked tetves koldus, vetkőzz meztelen!

így hát a szerzetes ott állott,

Ahogy a világra érkezett egykoron.

Kopaszon, kiszolgáltatva szemérme szabadon.

Tényleg nicstelen,

De Látott minket - mondá a vezér - így,

Akasszátok fel arra a fára, ott majd fecseghet!

S markos marconák a fa alá lökve őt nevettek.

Szólt belül a hang, s egy szutrát kezdve sorolt,

Mit gyermekként hallott még, s most,

Ki is hallik lassan, a következőként valahol:

Ó testvéreim Szamszarában, 

Tegyétek mit vágyatok követel velem.

A szívemben mind szeretettel gondolva,

Vagytok ti itt most jelen.

Tanulom, hogy elfogadjam tettetek ajándékait,

A szerető jóság legyen, mi mindannyiótokat

Beborít.

A harmiák hátra léptek és szemük,

Lett mind nagy s kerek,

Áldozatuk jó kivánság áldását,

Még soha egyikük sem élte meg.

Ostoba férgek! - ordította a vezér

Húzzátok fel most,

Vagy ti is melette lógni,

Fogtok majd mind, ezért!

Morogva s ímmel ámmal,

Megtették mit vezérük követelt,

De egyikük, a nyaka és a kötél közé,

Egy merev csizma bőr darabot rejtett el.

Égész éjjel esett a nagy fügefára,

Mire a szerzetest akasztották fel,

A megnyúló lelógó ágak a testét,

Óvatosan az útra fektették el.

S azóta öreg a szerzetes már,

Ki a következőt tanítja:

Mindenkiben van emberség,

Minek nálad, benned él a kulcsa,

Igaz, néha meg kell előbb halnod,

Hogy ő ezt magának s neked bebizonyítsa!

És a szórakó előadásában is…