Várva várt

Valahogy a kinti világ összemenve megkisebbedik így év vége felé,

És a kevéske fény köré a bezáró fagyosság is embert emberhez terel,

Hol a hidegben égő mécses fénylepeltánca szívekben gyújt reményt,

Megélve újra hitet és erényt a volt legnagyobb szeretet eljöveteleként.

Mert az nem lesz vétek, apró és nagy, mind érzi az ünneplő közelséget,

A szeretet nemcsak bennünk, a koszorúkban is egyre fényesebb lesz,

Hétről hétre hozzátesz, magából adva csak több törődő kedvességet,

Minek jele, mi más lehet, mint izgatódott készülődés, megtöltve szívteret.

Megtanuljuk ez alatt az idő alatt, mit élet s benne való szerető hit adhat,

Hogy az számít, kik velünk maradva értik meg amit e türelemtől kapnak,

Bethlen reménye kijár mindannak, ki emberként érkezve jogos e fényre,

Legnagyobb ajándékát ünnepeltként az emberi szívében maga átélje.

Várd hát velem, kegyelmen innen, s kemény télen át szívünk templomát,

S benne kicsinyességünk falát ledöntő örömhír csillagfény jeloszlopát,

Mely nemcsak ezen a négy héten ád törődő, türelmes, emberi csodát,

Hanem legnagyobb ajándékként rád bízza örök a szerető élet hatalmát.

És a szórakó előadásában is…