Üllő

Ülök homlokodon mint kalapács szikra pattanat,

Visszhangodat hordom s lelkem zsebeiben csak a csend arat,

Marad lent mi megkérlelni téged soha én nem merészel,

Hiszen olyan komplex, reménytelen mit tennél az egésszel?

Nézem Harlekin fotód és látok rajta félig mindent,

Csillagokat és az istent ahogy vállaidon a rend szeretve ül,

Boldogság az mi olyan rendszertelenül túláradón nem jut át csak rajtunk,

Ott a túlpart, csak odáig bírd ki, miközben mindketten félúton az élet vízébe halunk. 

Nevetsz és gyémánt eső hullik az arany délutánon rám,

Még egyet, na jó még egyet és mosollyal tűröd az én kiállhatatlan ostobám,

Pedig beléd lát vágyam mostohán és sziszeg kígyó nyelveken,

Szép szép szenvedélyeken áskál bennem az önkorlátozó erkölcsös értelem.

Hát üss rá, itt az Üllő, és sziszegő energiákkal mit sem törődő,

Csak üsd, légy te az őrlő, légy te most kegyes, kegyetlen szembenéző.

Ütve nincs fájdalom és Peng a kalapács örök győztes dala,

Minden szög volt valaha, és én a szikra megszűnök egy izzadságcseppedben számodra.

(SzA-nak)