Telehazudtam a világot nektek

Nem mindig az hazudik, aki szépet mond — néha az próbál vigaszt adni, akinek fáj az igazság.

Ez a vers nem a bűnről szól, hanem arról, hogy a valóságot csak szeretettel lehet elviselni.

Mert van, amit kimondani fáj, de elhallgatni végzetes lenne — hát ezért születnek a versek.

Ez most fájni fog mindannyiunknak, készüljetek.

Mindig furcsán hangzik el, köztem és köztetek,

Mint felnőttek, ha azt mondom: őszintén beszélek,

Mert nyilván azt jelenti, hogy idáig hazudtam.

És ez sajnos így igaz, a szavaimmal én pedig 

Lelkeitekbe álmot loptam, súlyos bűnöm eddig

Ön hazudta, hogy csak szívjóságból cselekedik,

Védelmem nincs, csak a szeretet s gyengédség.

Hiszen senki sem neveli félelemmel gyermekét

Bár jó iskolának tűnik, a túl sok elöli a reményt,

Összetörve mindent, lassan színtelenül el a lelketek.

Hát úgy döntöttem teremtek én egy szebbet.

Illúziót, mesét ha úgy tetszik, egy boldog utópiát,

Hol kevés a gonosz és sok a lélekben jó barát,

Ott mindenki a legkisebb királyfi álmát élheti át.

Menteném magam: mondtátok sokszor — túl komor.

De nem, nem lehet bűntelen ki szeretetből hazug,

Mert a valóság egyszer fogja magát és úgyis visszahúz,

Itt az idő hát, hogy én most nektek szélesre tárjám a kaput.

Az élet ronda, de felnőtt az ki adni bele szépen, szépet tud.

És az én büntetésem végül az legyen, hogy ott legyek,

Elsőként észrevegyem, boldog hírként küldjem mindenkinek,

Valaki jót tett és ettől a világ jobb hely lett kicsit, veletek.

Most már tudom, hogy a boldogság az, mit hazudni nem lehet.

És a szerző előadásában is…