Szabadság

Elképzeltem az én optimális utópiámat,

S megértettem egyből benne a csapdámat.

Hisz ahogy szemem másra vetül,

Ő már maga Ő és nem csak én egyedül.

Mert gondoltam én, az élet az könnyű,

Csak másoknak ez nagyon sokad rendű.

És vaskalappal a fejükön csak menni, menni.

De a történelemben lehetlen nem észre venni

Az összetartó vonalakat ahogy mennek végül,

S a pokol meg jó szándék jön hozzá segitségül.

Hiába több ezer év civilizáció megannyi terve,

Amikor agyunk csont börtönében magányunk terhe,

Miatt nem érezzük hanem hisszük vakon, hogy az

A másik cselekszik más kárára kegyetlenül vadon.

Mert bennünk az ön itélet sora  mindíg jó s hibátlan,

Mert én tapasztalt vagyok s ebből hibázva kizártam, s azt hittem,

Szabadság az mit én tervezve magamnak építettem,

Pedig csak egy másik énformáju csillogó börtönt készítettem.

Így tanulom, hogy gondolataim felszabadítsam magam alól,

Míg a te gondolat érzelem világod, asszertíven bennem dalol.

És a szórakó előadásában is…