Rabló

Eljő, mint mindig eddig,

Mi ünnep sok másnak,

Ideje, visszahúzódás után,

Az élet felrobbanásnak.

Ömlő fény tömény keggyel,

Nem számítva belém vág,

Őrjöngő zöld pokol rügyei,

Döfnek lelkemen hajtva át.

Engem tép, kirabol a tavasz,

Minden egyes alkalommal,

Újra hunyorogva életre kelni,

Nyugvó, halott önmagammal.

Érzem igéző szép tűzét belül,

Mi okos, de kegyetlen fegyver,

Eltűnnek éjszakáim a nappal,

Végtelen félelem már a reggel.

Szépsége mind kegyetlenség,

Elvesz mindent is magamtól,

Színei, formái a káprázó álca,

Rettegek a tomboló tavasztól.