Oscar / Wilde

Te drága Dublini reneszász s határtalan elméjű kölyök,

Ki Angleo-Saxon s európai nyelveken érve mindannyiunk fölénőtt.

S véredben forr az Írség minden rakoncátlan áldása s átka,

Üstökösöd már készül fel az eget szántó eszeveszett száguldásra.

Klasszikussan klaszicista lettél fiatalon s értetted a Görög szavat,

Rájöttél, hogy a forma sokkal többet mint "csak" keretet ad.

S elkezdtél alkotni s szerénység nem beszéd, hatalmasokat,

Trinty majd Oxford sem tudja visszatartani tomboló agyadat.

Mert a forma gyönyöre és a gyönyöri forma vallásoddá lett,

Elképesztő tudástárad s inteligenciád fegyverré nemesedett.

S befogad a felső osztáy bár ők is csak tanulhatnának tőled,

Hiszen az esztétikum ki és be lélegezve sugárzik belőled.

Sikert, sikerre halmozol mindenki látja, hogy te vagy maga a csoda,

Mikor felismered, hogy kortársaid magukon nevetnének, határ a napkorona.

Cizzelált, fanyar, udvarias, humoros, romantikus és szarkasztikus,

Szemed a társdalom fonákján minden zizzenést görbetükröző szkeptikus.

Emlékszel mit írtam? Mily fontos is lett, Klasszikus Görög gyökerek, 

Atroposz hát bizony rád talált s nem bánt kesztyűs kézzel veled.

Lásd nem csak az elméd de a szíved is megelőzte jóval a korát,

Férfi tested, férfi testeket ölelt beteljesülő forró szerelemmel át.

Szerelmeid s lángolásod elfeledtették veled a kort s lelki nyomort,

Miben erkőlcs csak bohóc volt, fekete ruhában s esztétikád eltarolt.

Nem láttad az ember farkast kit csak a zsíros konncca érdekel,

Hitted, benned elég mi lényeg, eszed virtuóz ereje, mi téged ment majd fel.

S mint Ikarusz zugtál boldog kék egedről a sőtétlő pokol fele tova,

Megtanultad egyből, bajban ismered meg a barátot, téged ők mind eldobva.

Mondják az értelmes ember pokla a sőtét primitív ézeketlen ostoba,

Mely azért jól tudja, hogy a test csak hüvely a fő ellenség a koponya.

Két év emberi sötétség, elvesztség, megaláztatás, számkivetetség, betegség,

Remény öli meg a reményt hogy csak egy nappal egy dobbanással tovább éljen még,

Megtörve hát lelked és tested követi s alig élsz még néhány tavaszt,

Mi időd még adatott lassan felbomolva, önmegadva a pohár aljában tapaszt.

Még ugyan köszöntöd a 20. századot de Atroposz nem vár és ollója lesúlyt,

Maradnak műveid, emléked szégyen s régi világ örjöngő háborúba húlt.

Valahol közel távol ül egy lágyvonású alak tógában és asztecizmusról mesél,

Nimfák és kentaúrok csendben hallgatják mert szava dala többet ér minden kincsnél.

Drága mester! Mondanám, hogy azóta és te általad jobbá lehetett ez a világ,

De miért is hazudnék hisz tudod hogy már Szokratész óta ugyanaz az álság. 

És a szórakó előadásában is…