Önförmeteg

Ritkán, de előfordul, hogy találkozol veled,

Igen ez nem elírás, ez az amikor magadat jól felismerheted.

Azt a magadat akinek nem leszel a legjobb barátja,

Mert ő az aki az életedben neked a legtöbbet ártja.

Egyből megérted, ő volt amikor te mondtad mész, ő mondta ne menj,

Mert tudod ő lenni, olyan bölcsen, nagyon finoman embertelen.

Magadból szívet vész de ha vész van, nem ad hogy legyen egész,

Csak mondogatja egyre hangosabban: Én ezt megmondtam már rég!

A tett halála ő de nem az óvatos vagy a túlzó gondolat,

Inkább gyarapítja ő (én csak védelek) benned és körülöttetek a gondokat.

Szeretetnek álcázva soha volt semmi más, önző ragaszkodás,

Felejthetetlen önimádatban egy, felejtenéd el látomás.

Néha keresed, hogy mióta is bútorozott ő össze veled,

Ő a te irritáló, kényelmetlen és szégyenletes sziámi ikred.

Sohasem volt tiszta előtted hogy belőled tulajdonképpen ő mit is akart,

Becstelen meneküléseidnek örült és hajadban felnőve tart, sok zivatart.

Véres családi dráma ez, maga a rongyos magyar tragédia,

Ki ha én nem, de ha az én őt megölöd, te az az ki hal meg magában.

Hát titkolva tovább szereted te lelkedben lopakodó szörnyedet,

"Gyere ölelj át, nem akarok felnőni én sem és csak a tied leszek."