November dallamára

Halkan csepereg, nem tud már ereje lenni,

Valahogy, nem tudlak téged magamból kivenni.

Ott vagy bennem a halódó rövid napok csillogó sötétségében,

Soha fakuló digitális emlék pillanatok kínzó édes tükrében.

Már nem nyújtom kezem, hisz tudom ébren álmodom,

A valóság beszáradt köhögő szirup mi nem gyógyít nagyon.

Mégis itt vagy velem, bennem és nem érdekel,

Ha a világ úgy gondolja, valahogy de továbblépni kell.

November volt a kezdet, akkor és mindörökre,

Várok tovább némán mert engem a feledés nem vett észre.

Esik hát szürkén sokat, majd röviden csillog az alacsony nap,

E sötét hidegben egyedül töltöm kirótt penitenciáimat.