Mindenki gyönyörű

Agyam elgondolkodott s végtelenül elvékonyodott,

És elképzelte magát mint egy közönséges üres papír lapot.

Ahol a végtelen összeér vele határtalan az idő és a tér,

Minden információ, mind az univerzum örökkön elfér.

Így ott lehetett milliószor milliónyi ember,

Isten vagy evolúció meghatározhatatlanul sok tervvel.

Ott volt mind aki kicsi, kövér, sovány vagy nagy,

Ott álltam én is és hittem, te meg ti mind, közöttünk vagy.

Ha ránéztél, mindenki egyszerre volt fiatal, öreg, élő és halott,

De valahogy mindez, valamennyinek hatalmat adott.

Hogy a lelke látszon, túl valamennyi az élet tiporta ráncokon,

Így a lassan megfáradó anyag alatt, valódi szépségünk mi ragyoghat.

Mert akkor és ott látod csak be, te magad azt,

Sötétség, fény, árnyék, szép remény voltál, maradsz.

És élve az összes élet történeted lett-légyen bármily keserű,

Vagy te és mindenki kit valaha is tapasztalsz, eredendően gyönyörű.

Nem, ez nem esztétika, forma, vonalak ízléses terve,

Se tetszés vagy nemtetszés, ítélet ami valahova emelne.

Hanem szíved igaz tere, mit ugyan bemocskolhat az ostoba,

Önző egó terhe, útad végén állva látod mindenki, milyen igazi szép csoda.