Megölni a délutánt

Megy a nap az égen, elválasztó két félen,

Reggel elrabol tőled, este vissza ád,

Úgy vágyom már, érezzem ruhád illatát.

Mert boldogság az maga, tulajdonképpen.

Nem, ez nem gyermeki vágy az anyja után,

Peregnek a percek, telik dologgal a nap,

A verejtékező tett, néhány garast le arat,

De a gondolat bennem rólad, marad lustán.

Oly édesen ténfereg, felmerül és rám nevet,

Komolyság erőltetve lépkedve jő most elő,

A francos idő olyan lassan botolva csetlő,

Ujjaid árnyéka ül az ablakon és látom kezed.

A délelőtt csak eltelik, de kegyetlen a délután,

Gyilkos, gonosz tervem szívembe költözik,

S ravasz elmém rá felel, igen ő ki megdöglik,

És kezeimtől, narancs vérrel, alá hull a nap sután.

Tébolyultként élő tettem boldogságot érdemel,

Mert vele sötét sírba temettem azt az időt,

Mit a nélküled volna lét szüksége kínja tölt,

Megkoronázva, hogy végre hozzád érhessek el.