Már megint mit szerettek?

Íme! Itt a nagy mű! Csodáljátok hát

Mi agyam fortyogó katlan falán szavakká vált,

S talán (biztos) lélek gazdagító talány

Is van benne, hát olvasd mind, Erre, Erre!

De ó átok hát mit látok?!

Itt eme vacak “kell” vers mellette

Kellett, mert feltette kezem, unalomból írtam

Mi másból hirtelen, mert lusta voltam mint rendesen

Vagy elkényeztetett kedvesem… Tudom én?

De ezt imádjátok, s mibe szívem, velőm és belső erőm

Sava borsozott apraja naggyát mind

Néktek ádtam én, még egy savanyú fintort se gerjeszt?

Hát ne lássam többet a szép napot csak mocskos vermet!

Van nektek olyanotok, hogy ízlésetek?

Megírom az Istenek EPOSZÁT és helyette szeretitek mire fordítottam 5 percet és mivel eltöltöttem napokat s heteket észre sem veszítek?

Beteg a szemetek vagy talán olvasni képtelenmert én fel nem foghatom mi hiányzik vagy hogy hol hibázik a képletem.

Kényelem, igen túl sok van nektek a jóból és ezért nem tudjátok megkülönböztetni a jót a nem jótól.

Hogy én írtam ezt is meg azt is? Na és akkor mi van? Én akkor írok rosszat mikor a lelkem rian.

Most… Megsértődtetek? Ne már… Nem gondoltam komolyan! Gyertek vissza még annyi jó sorom van!

Jól van, jó az én is szeretem sőt mi több imádom, írok még többet most rögvest s nem jövő nyáron!

Csak ne menj, maradj még kicsiség, hogy boron hizlalt májú egóm ne érezze magát, hogy ő veszteség.

Mert ahogy Attila írta, ez az egymást kergető fogócska miben 10 másodperc Ámorló mámor

Érték egyenlő, te sehol nem bátor megfutamodott rímelő kutya ki kétségbeesetten kaparva kereste az emlékeiben egykor még oly ízletes csontot, mi hűlt a levesbe.

S meg jámbor-szelidülök ezzel s olvas mit csak szeretnél, persze azért érdekel mit találsz szó-gondolat virágaim felöl, de ez engem nem fel öl, hanem gazdagabbá tesz, hiszen a lényeg közted és köztem, hogy mind a ketten gondolat szavaim hídján össze találkozzunk s én megköszönöm nagylelkű időd mit sikerült rám beruháznod s ha tetszett rám kacsintasz s mondod, jót írtál, látod !?

És a szórakó előadásában is…