Magammal, irgalmatlanul

Uram? Neked fontos mondanivalóm van.

Elfogadtalak mint bennem élő hallgatag hang alak,

És tudom hogy te mindig velem maradsz,

Mégha körbezárnak is néha engem a falak.

De olykor-olykor, igen megesik, hitedet vesztem,

Magamban is az élet nevű embertelenül nehéz teszttel,

Hol krucifikszusként feszül rám a lét és nem ereszt el,

Érzem kifolyik a vér belőlem ahogy ágyamban fekszem.

Pedig csodáid tényleg lenyűgözőek és bámulatosak,

Itt belül azonban valami telhetetlenség hívogat.

Szeretni és szeretve tenni nem az mi a nagy áldozat,

Elfogadni viszonzatlanságát töri meg bennem az álmokat.

Ettől kufárrá válok, kezeimben túl sok az érzelem garas,

Mérlegedre állok, mégis túl könnyű, zúgja az ítélő harang.

Fellázadok, mert talán a lelkem túl nagy én bennem,

Így lesz a nagyon sok jóból nagyon sok rossz ellened.

Most elvonulok a világtól pedig igazából oda vágyok,

Kell hogy legyen és megkeresem míg új értelmet találok.

Bírom a jót, érzem a rosszat magam neki meg nem adom,

Uram? Tudom hallod és követlek, de néha a saját utamon.

 

 

És a szórakó előadásában is…