Lélek-zés

Mikor a tükröd kezeidben majd váratlan összetörik,

Képed önmagadról mondd belőle hova tűnik?

S szerelmed gyilkos, rontó-keserű méreggé lesz,

Bábod fel hasadva valódi metamorfózisod megéled.

Átkozod a sorsot és mindent és mindenkit könnyeken át,

Megtéped, szakítod magad mint jó Jób fájdalmában a ruháját.

Vagy megfordulsz utadon mint azon a hajnalon,

Pál hagyott magam mögött mindent a Damaszkuszi úton. 

A csillagok fénytelenek s neked fakó folt már csak a hold,

Lelkedben béke úgy tűnik nem marad és soha nem volt.

Küzdve kitartasz a végsőkig hogyha kell vagy még tovább,

Mert egy valamit nem veszthetsz el, önmagad utolsó nyomát.

Pedig legyűrve olykor magad alá temet önsajnálatod oly undorítón,

S lelked szennyvizében pancsolva csacsog hazugságokat ezer ördög csábítón.

Reggelre mint élő halott feltámadsz, teszed a dolgod, menni kell,

Tükröd cserepeit lassan mindenhonnan összeilleszted benne új képeddel.

Emelkedj! Ó emelkedj még! Mert az élet lélekteréből csak annyi a tiéd,

Miben éned szikrázó tüze csillámló gyémántként ki nem ég.

Harcold hát meg tisztán harcaid, de tudd csak te teszed majd így,

Új lelked majd védve alkotja erős önhited mi téged mindehhez felnagyít. 

S az igazak harca a tiéd. 

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)